»Nem is akartunk megoldást kínálni« | Beszélgetés Szimler Bálint filmrendezővel

Kozár Alexandra |

Szimler Bálint filmje, a Fekete pont nemcsak a Locarnói Nemzetközi Filmfesztivál három díjával dicsekedhet – hetek óta tarol a magyar mozikban is. A letaglózó, lelket háborgató alkotás kendőzetlenül mutatja meg a magyar közoktatás ellehetetlenült, a gyermekek igényeit minimálisan sem figyelembe vevő siralmas helyzetét. A siker okáról, a hazai közoktatás állapotáról, a filmszakma összefogásáról és az Amerikába való távozásáról beszéltünk a 37 éves rendezővel.

Bemutatója után óriásit robbant a film, és azóta is vezeti a nézettségi rekordokat, pedig eléggé az arcunkba tolja a közoktatás állapotán keresztül a magyar valóságot. Számított ekkora sikerre? Mit gondol, mi lehet az oka?
Hiányoltam, hogy aktuális, az egész társadalmat érintő, a közéletet is élénken foglalkoztató releváns témák jelenjenek meg a magyar filmekben, az amerikai világ koppintása helyett. Hogy ebből a valóságunkból induljunk ki, ne egy képzeletbeli világból. A színházban inkább szerepelnek ezek a helyzetek, de a filmekből nekem hiányoztak. Meggyőződésem, hogy a nézők jobban reagálnak olyan témákra, amelyekhez közük van, amelyekhez van képzettársításuk, amiről van élményük. Reméltük, hogy éppen ezért megszólítja a film az embereket, de erről a nézettségről álmodni sem mertünk.

De hiszen mindenki járt iskolába.
Önmagában ettől még nem biztos, hogy működik. Sőt, remélem túl tud mutatni ezen a témakörön, mert nem csak az iskoláról és az oktatási helyzetről szerettem volna beszélni, hanem emberi viszonyokról, a frusztráló tétlenségről, úgy általában a közhangulatról. Egy mikroközegen keresztül valami nagyobb ívű problémára rávilágítani. Számomra a filmben lévő csend nem a tanárok csendje, hanem az országé.

Vajon a Fekete pont eljut azokhoz is, akikhez igazán el kéne jutnia, akik bármit tehetnek azért, hogy jobb legyen a helyzet: tanárokhoz, tankerület-vezetőkhöz vagy még följebb?

Jó kérdés, bár félek, hogy úgysem gyakorolnának önkritikát. Pedig a gyógyulás alapja az lenne, hogy felismerjük a problémát és elismerjük a felelősségünket, de ebben a rendszerben ez nem jellemző. Felsőbb szinteken legalábbis. Aki nem agyatlanul nyomja, hogy minden csodás, az ellenség. A cél persze az lenne, hogy elinduljon egy szélesebb társadalmi diskurzus a témáról. A közönségtalálkozókon meg szoktam kérdezni, vannak-e tanárok közöttünk, és meglepően sok pedagógus nézte, nézi meg a filmet, sokszor a tantestület együtt érkezik. Tőlük még nem kaptam olyan kritikát, hogy ez nem így lenne, ahogyan a film bemutatja, sőt, rengetegen szeretnék, hogy másképp legyen, de azt gondolom, egy ilyen változásnak elsősorban felülről kell jönnie egy átfogó reformon keresztül.

A film nem pusztán a tanárokra, a tantestületre tolja az oktatásügy problémáját, azt is bemutatja, hogy nekik is nehéz, az ő ábrázolásuk is empatikus és cizellált.
Ez abszolút cél volt. Különösen, miután még méltatlanabb helyzetbe hozták a tanárokat. Fontosnak tartottam, hogy ne a pedagógusok szintjén csapódjon le a dolog. Bár ritkán olvasok kommenteket, szerencsére még ott se találkoztam azzal, hogy egy tanár zokon vette volna. Sok pedagógus ír üzenetet, többen oda is jöttek hozzám, volt, aki elmondta, mennyire fontos élmény volt a film, el is pityeredett, és megöleltük egymást. Ezek borzasztóan fontos visszajelzések, mert szerintem minden tiszteletet megérdemel az, aki ezt a hivatást választja.

Ön szerint mi a legnagyobb probléma a rendszerben?
Szerintem az iskolának nem az a feladata, hogy feldolgozhatatlan mennyiségű tananyagot nyomjon le a torkodon, hanem hogy felhívja a figyelmedet a világra, annak biológiai, történelmi, irodalmi és egyéb aspektusaira, hogy érdekeltté tegyen abban, hogy műveltséget szerezz, és olyan embert formáljon belőled, aki megél és boldogul az életben. Ehelyett ma nagyjából ugyanazt tapasztaljuk, amiről Szentgyörgyi Albert közel száz éve, az 1930-as tanévnyitó beszédében is beszélt: „…ma nálunk minden hatéves gyermekkel az történik, ami szokott történni egy apagyilkossal, hogy elítélik tizenkétévnyi szabadságvesztésre és szigorított kényszermunkára. Az iskolában a gyermeki lélek minden erénye, a pajkosság, a vidámság, az elevenség bűn. A gyermeki lélek tudásra való szomját magolással és fenyegetéssel, élettelen tanítással elégítik ki. […] És amikor végleg megfosztottuk őket a szabad cselekvés és gondolkozás minden képességétől, akkor hirtelenül kilökjük őket az életbe, és még a végén azon csodálkozunk, hogy ott nem tudnak a saját lábukon megállni… És hogy ez a szegény ország nem tud a maga nyomorúságából kivergődni.”

Azért valahogy számon kell kérni a tananyagot, nem?
Vajon hány ember fejlődött attól, hogy rajtaütésszerűen kihívták a táblához és az egész osztály előtt megalázták, ha nem tudta az anyagot? Ez is az alá-fölé rendelt viszony logikája; szerintem nem számonkérni kell, hanem biztatni, megerősíteni, felkelteni a gyerek érdeklődését a világ iránt. Beszélni az érzéseiről, a gondolatairól. Hogy felnőtt korunkra megtanuljunk helyzetekre reagálni, kialakuljon az identitásunk, tudjunk arról beszélni, kik vagyunk, mit szeretnénk, meg tudjunk oldani konfliktusos helyzeteket, és képesek legyünk kommunikálni egymással. Az iskolának azokban a dolgokban kéne erősítenie a gyereket, amelyekben ő maga jó. Arra kíváncsinak lenni, hogy mit tud és nem arra, hogy mit nem. Ez nem pusztán liberális gondolat, hanem észszerű hozzáállás. Egy gyerek nem kevésbé okosabb, mint a felnőtt, ám sokkal nyitottabb a világra, és ezt óvni, megőrizni kéne, amíg lehet. Borzasztó egyszerű alapelv lehetne: amit mi magunk, felnőttként nem szeretnénk elszenvedni másoktól, arról ne gondoljuk, hogy a gyerekeknek majd jót tesz.

Fotók: Megyeri Dániel (MD), Mozinet (Mn), Paseczki Lidia (PL), Dan Spigelmann (DS)

A teljes interjú elolvasható az artisbusiness.hu oldalon