D. Magyari Imre |
Erdős Virág leghíresebb kötete kétségtelenül a 2013-as Ezt is el: ebben olvasható a van egy ország, a szóljatok légyszi a, a na most akkor s persze az „Ezt is elviszem magammal”: a versek közül több megzenésítve is ismert lett. De ez a gyűjtemény már akkor is csak lírája egy szeletét mutatta, s a legújabban megjelent Eltérő tartalom (a borítón kisbetűvel) pedig egész más világba vezet. (A kései századoknak: a cím utalás egy régebbi, a kereskedelmi tevékenységek végzéséről szóló kormányrendelet 2024 májusában életbe lépett módosításra, amely szerint a könyvkiadók kötelesek tájékoztatni a kereskedőket arról, ha valamely kiadványuk meghatározó eleme „a szexuális kisebbségek megjelenítése vagy népszerűsítése” s ezeket csak lefóliázva lehet árulni, illetve templomok és iskolák kétszáz méteres körzetében még úgy sem.)
Ez az interjú, nagy bánatomra és a te kérésedre, e-mailben készül. Mi késztetett arra, hogy áttérj erre a megoldásra?
Számomra mindig is fura volt, hogy amit egy interjúhelyzetben fontosnak tartottam elmondani, azt végül valaki más „írta meg” helyettem. A pályám elején csaták hosszú sorát vívtam végtelenül kedves és abszolút jó szándékú újságírókkal, akik az akkori, megkérdőjelezhetetlen protokoll szerint általában a saját átiratukban tették közzé mindazt, amit én élőszóban elmondtam. Egy ideig azt gondoltam, hogy ez az alárendelődés kötelező velejárója a szakmámnak, és nem vagyok jó kislány, és pláne nem vagyok profi, ha nem vetem alá magamat a szokásrendnek. Most viszont már azt is tudom, hogy a szerzőkkel készült interjúk ilyen mértékű felértékelődése, tulajdonképp válságjelenség. Egy interjú egyre többször váltja ki a hagyományos kiadói promóciót, és az érdemi irodalmi kritikát. „Add el magad” a könyvpiacon, és „add el magad” a figyelem piacán: a saját, kortársi közegedben. Az irodalom intézményrendszerének hajdani támogató és megtartó funkciója gyakorlatilag megszűnt. Magukra hagyott alkotók bolyonganak a nyilvánosság ismeretlen törvények szerint működő tereiben, és ez a fajta kiszolgáltatottság valószínűleg egy csomó tehetséges, de kevésbé harcedzett embert távol tart ettől a pályától. Én a Magvetőnek köszönhetően pillanatnyilag kivételezett helyzetben vagyok, de ha ezen felül nem dübörögne ott bennem még egy éjjellátó készülékkel és akadályeltávolító ekével felszerelt tank is, akkor már régen feladtam volna. Ha viszont így áll a dolog, ha muszáj harcolni és védekezni, akkor legalább a magam szűkös mozgásterén belül szeretnék a rendelkezésemre álló minimális kontrollal maximálisan élni. Író létemre írásban feltett kérdésekre írásban válaszolni.
A borítófotón elhullott szirmok egy élénkzöld szemétlapáton – ez utóbbi információt egy veled készült interjúban olvastam, de posztoltad is a facebookon. A Hátrahagyott versekén meg egy baba erősen megrongált fejét látjuk, egészen rémisztő. Ennyi a szépség esélye?
A Hátrahagyott versek borítójára egy szebb napokat látott próbababa félig szétrohadt fejéről készült saját fotóm került, amit még a világító testek – 100 kis budapest című, 2016-os könyvemhez készítettem az épp akkoriban lebontott és kiürített Józsefvárosi piacon. A képen látható arc szépsége szerintem éppen abban rejlik, ahogy a romlásnak és pusztulásnak ezeken a kétségkívül kissé „rémisztő” rétegein is képes átragyogni. Ez a szépség persze épp annyira győzelem az idő és a körülmények felett, mint amennyire maga is játék és irónia, hiszen a műanyag babafejen eleve olcsó, festett, szó szerint „bazári” arcvonásokat látunk. A tisztaságnak és a mesterkéltségnek, az őszinteségnek és az önáltatásnak ez a szorongató kettőssége bizonyos értelemben a verseimnek is témája – az utóbbi időkben született szövegeimnek mindenképp. Egyre nehezebb eltekinteni például attól a ténytől, hogy a vers, mint olyan, manapság minden romantikus hevületével és természetes szépségével együtt is csak egy közönséges, piaci portéka egy lebontásra ítélt, és lassan kiürülőfélben lévő szomorú, külvárosi placcon.
Ezek szerintem dáliaszirmok, bár ennek aligha van jelentősége. Vagy van?
Ezek muskátliszirmok, a saját balkonvirágaim összesöpört szirmai. A muskátli a gyerekkorom legutáltabb virága volt: ronda, harsány, vidéki. Most viszont évek óta tele van vele az erkélyünk. Talán leginkább az apai nagyszüleim mélyen lesajnált protestáns etikájával, szépen virágzó, gondosan ápolt és nyomasztóan normatív pécsi világával való öregkori megbékélésemnek a szimbóluma.
A hátsó borítón lévő szöveg szerint „most már soha többé nem lehet helyreigazítani semmit”. Ennyire keserű lennél?
Ez a mondat a Miért nem című szöveg egy részlete, amelyben az ötvenötödik születésnapom alkalmából ötvenöt komoly és kevésbé komoly érvet sorakoztattam fel amellett, hogy miért nem érdemes írni. Amit te keserűségnek érzel, az valójában csak leszámolás az illúziókkal, és legfőképp játék a sajtó-helyreigazítások nyelvezetével. Maga a mondat is csak az előző mondattal együtt érthető igazán: „32. Mert valótlanul állítottam, / hogy birtokában vagyok az önkorrekció képességének. 33. Mert az igazság ezzel szemben az, / hogy most már soha többé / nem lehet helyreigazítani / semmit.”
A fotót te készítetted. Régebben lelkesen fotóztál, az ötven plusz és a Hősöm című kötetedbe bele is vannak komponálva a képeid. Abbahagytad? Miért?
Már a világító testekben is volt, nem is egy, de kereken száz fotó, úgyhogy igazából ott kezdődött ez a számomra sok-sok örömet adó kísérlet. Persze mindehhez a Magvető munkatársainak kivételes nagyvonalúsága is kellett, akik lehetővé tették számomra, hogy ilyen költséges kalandokba keveredjek. Aztán idővel a visszhangtalanság és a negatív kritikák elvették a kedvemet a folytatástól, a könnyeiben már nem voltak fotók. Pedig igazság szerint még a futárkodásom alatt is csináltam képeket, hajléktalan emberek elhagyott éjszakai szálláshelyeiről készült fotókból például egy egész szívfájdító sorozatot gyűjtöttem össze. Ezekkel aztán már nem kezdtem semmit, de a fotózás, mint egy lehetséges alternatív gondolkodásmód, megmaradt, és talán képek nélkül is segít időnként kicsit „más szemmel” nézni a világra.
A kötetcím arra is utalhat, hogy eltérsz, letérsz az eddigi költői utadról. Téged az olyan verseid, illetve ezek feldolgozásai, megzenésítései tettek igazán népszerűvé, mint a Rájátszás produkció keretein belül született Ezt is elviszem magammal. Ezektől már nagyon eltávolodtál?
A népszerűség nem érték, és egy dal közönségsikere nem hitelesíti az alapjául szolgáló verset. Mint ahogy a popularitás irányába elmozduló mégoly szimpatikus üzleti vállalkozások se képesek pótolni azt a bizonyos, előbb emlegetett támogató szakmai közeget, amelynek a hiányában egész egyszerűen nem születnek meg azok a művek, amelyeknek pedig egy adott történelmi időszakban és egy termékeny alkotói periódusban fontos lenne megszületniük. Helyette más dolgok születnek. Vers helyett dalszöveg, bátor művészi kísérletezés helyett biztonsági játék, innováció helyett recycling. Hatalmas különbség van aközött, hogy a kulturális élet arra hivatott szereplői „használják”, sőt „újrahasznosítják”, vagy pedig értő figyelemmel „kísérik” a művészt, a kettő mégis gyakran és megtévesztően egybecsúszik. Egy ilyen csapdahelyzetből nehéz kivergődni, de talán nem lehetetlen.
A Radnóti Színház nemrég kisfilmet csinált az ezt is el kötetben található szóljatok légyszi a című versből: a színház tagjai mondják el. Nehéz volt rávenniük, hogy te is megjelenj a kisfilm elején? Egyáltalán, mi ott a te jelentésed?
Erről Rideg Richárdot, a videó rendezőjét kéne megkérdezni. Bennem leginkább az maradt meg, hogy a konfettikilövő, amit a kezembe nyomtak, sokadik próbálkozásra se akarta megadni magát, úgyhogy a verőfényes napsütésben rám adott kis, piros esőkabátban újra és újra elő kellett tipegnem a takarásból. Vicces volt, és egyben végtelenül megtisztelő. Ki ekével, ki kalapáccsal, tollal, ki egy működésképtelen konfettiágyúval…
A végén már a színház színpadán vagyunk, ahol Kováts Adél, a Radnóti igazgatója áll fel épp egy székről és csak egy szót mond a kamerába: elég! Az eredeti még így zárult: zumek – amit így hirtelen nem is tudok magyarra fordítani. Kinek jutott eszébe az új variáció?
Ennek a versnek összesen három verziója volt, természetesen mind a hármat én írtam. A körülbelül Let’s go! jelentésű zumek szó a gyerekkorom családi szótárában szerepelt, sajnos, mint később kiderült, kizárólag ott, és sehol máshol. A versnek az a változata, amelynek még ez a fura szó van a végén, leginkább arról emlékezetes a számomra, hogy a korszak legszebb tüntetésén, az alaptörvény negyedik módosítása ellen Az alkotmány nem játék címmel meghirdetett 2013-as tüntetésen végül nem olvastam fel, holott ez a szervezők részéről ötletként felmerült. Ez a megmozdulás, amelyen Tamás Gáspár Miklós mellett többek közt egy hajléktalanságot is megtapasztalt lánglelkű fiatalember, Mércse Pál is felszólalt, talán az utolsó tüntetés volt, amely még minden apró részletében egy olyan országot vizionált, amelyet én magam is kompromisszumok nélkül elfogadnék. Azóta viszont egyre csak gyűlnek a vállalhatatlannál vállalhatatlanabb kompromisszumok. 2015 őszén a Kossuth téren volt egy tiltakozás az akkor épülő határkerítés ellen, erre az alkalomra kicsit variáltam a szövegen, egy halvány reminiszcenciával többek közt a Parlament mögöttünk lévő épületére is utalva: „Szóljatok légyszi a nap-napi hajszától béna tagoknak / E csarnok elontott oszlopi közt lebegő rémalakoknak.” Ezt a konkrét utalást később kihúztam, és így született meg az a honlapomon is olvasható változat, amit a Radnóti Színház is felhasznált az idei videóhoz. Egyébként az olyan szövegeim, mint a Na most akkor, az Én vétkem vagy éppen a szóban forgó Szóljatok valójában nem is igazi versek, inkább csak verses kiáltványok, nem feltétlenül az örökkévalóság számára íródtak, hanem inkább a korhoz „szólnak”, amelyben születtek.
A te versed az Édes Hazám, ami aztán egy 2012-es antológia címe is lett, sőt a nyomában kibontakozott egy vita a közéleti, politikai költészetről, netán a hazaszeretetről. Örültél?
Nem értem, minek kellett volna örülnöm. Az Édes Hazám című vers kivételesen fontos a számomra, de annál szomorúbb hazaképet nehezen tudok elképzelni, mint ami ebben az egyszerű allegóriában megfogalmazódik. Egyébként a kötet valószínűleg nem az én versemről kapta a címét, hanem Kemény Istvánnak az én szövegemnél sokkal fényesebb szakmai karriert befutott Búcsúlevél című költeményéről, amely pont ezzel a Balassitól ránk maradt jelzős szerkezettel kezdődik – „Édes hazám, szerettelek…” –, és amit én a saját versem megírásának pillanatában még nem ismertem.
Az interjú folytatása itt olvasható
Erdős Virág: Eltérő tartalom
Magvető Kiadó, Budapest, 2024
176 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
online ár a lira.hu-n 3199 Ft,
e-könyv változat 2799 Ft
ISBN 978 963 144 3899 (papír)
ISBN 978 963 144 3905 (e-könyv)
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
Háborúban hallgatnak a múzsák? Erdős Virág verseiben nem hallgatnak, hanem ordítanak.
Ebben a költészetben nem válik szét a közélet és a magánélet, és a megfogalmazás sem lehet győztes a valóság felett, csak közösen bukhatnak el. Az Eltérő tartalom versei szinte a lehetetlent valósítják meg: közvetlen valóságunk helyeiről és idejeiről szólnak felismerhetően, mégsem publicisztikus módon, hanem szikáran és nagy erővel.
Olvass bele 
Posted on 2024.11.12. Szerző: olvassbele.com
0