»Képtelen vagyok a hallgatásra« | Verebes István mesél színházról, egy hatezer dolláros dalszövegről, meg…

Tóth Olivér |

Moralista, akit a hatalom sosem érdekelt, mert – mint mondja – az minden esetben aljas, kapzsi, hazug és csaló. A titkok foglalkoztatják, a sötét, buja, az egész életmódunkat átfestő érzelmi és érzéki, hazug és igaz vágyaink. Minden, amiről Csehov beszél. Sőt, nem csak Csehov, hanem Füst Milán is, akinek a naplója mindig ott van az éjjeliszekrényén. Verebes István mesél színházról, egy hatezer dolláros dalszövegről, az értelmiség árulásáról, és arról, hogy a világ legnagyobb teljesítményét érheti el valaki, ha akkora a habzás, hogy senki észre sem veszi, miközben a közönség a rosszakat élteti.

Úgy tudom, ön saját maga legnagyobb kritikusa. Mi a véleménye a jelenlegi Verebes Istvánról?
Huszonnyolc évvel ezelőtt ismertem meg a jelenlegi feleségemet, amikor negyvenöt éves koromban felkértek, hogy legyek a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház igazgatója. Százharminc ember egzisztenciája, boldogulása múlt rajtam, amely felelősséget igyekeztem komolyan venni, ezzel együtt nagyon magányos is voltam. Mögöttem állt már három házasságom kudarca, amiből az egyiket kifejezetten megszenvedtem. A saját önfegyelmemhez képest súlyos lélektani problémákkal küszködtem. Azóta, hogy együtt élünk, viszonylag megtisztultam.

A színházi működésemet befejezettnek tekintem. Minden, amit egy alkotó embernek ez a pálya adhatott, nekem megadta, talán többet is. Ez nem azt jelenti, hogy ha felhívnak a Royal Shakespeare Company társulattól, hogy szeretnék, ha megrendezném a Hamletet, nem gondolkodnék el az ajánlatukon. Magyarországon egyetlen színházigazgatónak sem fordul meg a fejében, hogy önszántából munkát ajánljon, mert elavult rendezőnek tartanak. Másrészt, ha a kultúrpolitika irányából közelítek a kérdéshez, akkor a jobboldali szimpatizánsoknak liberális, a baloldaliak szerint pedig keresztény konzervatív vagyok.

Volt színész, rendező, dramaturg, író, dalszövegíró, színházigazgató, műsorvezető, festő… Melyikben tudta igazán megmutatni az önre jellemző egyediséget?
Hamvas Béla azt mondja, hogy az egyben benne van minden, és a mindenben is benne van az egy. Azt gondolom, hogy bármit is csináltam a pályám során, abban az egy dologban benne kell lennie a többinek is.
Ha valamire büszke lehetek, az az, hogy ízléstelenséget nem követtem el, vagy ha igen, akkor később felismertem, és elnézést kértem. Ez a nagyapám és apám hagyatéka. Egy szilveszteri kabaréban elmondtam egy ócska mondatot Antall Józseffel kapcsolatban, aki akkor már beteg volt. Ebben kétértelműen használtam a parcella kifejezést. Nagyon megbántam, és bocsánatot kértem a családjától, mert tőle már nem tudtam. Egy poén kedvéért eladtam a jó ízlésemet. Ilyen később is előfordult, például a Heti Hetesben szexista kijelentéseket tettem, és sorolhatnám.

Úgy tudom, díszlettervező szeretett volna lenni.
Igen, de egy adminisztratív hiba miatt nem vettek fel a Képzőművészeti Gimnáziumba. Még a híres magyar festőhöz, Basilides Barnához is jártam előkészítőre. A középiskolában is az ábrázoló geometria volt a kedvenc tantárgyam. Azután lemondtam erről a tervemről, és a színház felé orientálódtam. Egész gyerekkoromtól kezdve a regényeket is drámáknak olvasom, színpadképeket látok magam előtt.
A rajzolás szeretete nem múlt el teljesen, sőt amikor a Zala vármegyei Bazitára költöztem, elhatároztam, hogy festeni fogok. Idővel kikísérleteztem egyfajta technikát. A festés az alkotáson túl terápia is, ráadásul bármikor módosíthatom az elképzeléseimet, és még csak vissza sem felesel senki. (…)

Tudjuk, miben tehetséges. Miben tehetségtelen?
Sok mindenben átlagos vagyok. Az biztos, hogy szervezni nem tudok. Valahogy úgy alakult, hogy ha egy előadáson, a két színpadon lévő ember mellé bejön egy harmadik, legszívesebben hazamennék. Sok nekem. Emlékszem, amikor a Cyranót rendeztem a Miskolci Nemzeti Színházban, amelynek az első jelenetében hatvan ember lépett színre. Csiszár Imre vagy Szikora János valósággal megbódult volna ettől a tömegtől. Én ott álltam, és csak annyit mondtam a színészeknek, hogy ha segítenek nekem, talán kihozunk valamit az előadásból, ha nem, tőlem ne várjanak megoldást. Végül csak bemutattuk. Szakmai és egzisztenciális értelemben képtelen vagyok a hallgatásra is.

Egyszer azt mondta, az egész pályája rehabilitációja az apja sikertelenebb pályájának.
Ez így igaz. Volt egy közös műsorunk a Rádiókabaréban Én és az apukám címmel, amit mindketten nagyon szerettünk csinálni. Az élete vége felé pedig Kazimir Károly megteremtette annak is a lehetőségét, hogy rendezhessek egy darabot, amelyben az apám is játszott. Egy évvel a halála előtt mutattuk be. Életem során vagy százharminc darabot rendeztem, de rendezőként, ha háromszor meghajoltam, sokat mondok. Ennek az előadásnak a végén megfogtam apám kezét, és együtt sétáltunk ki a közönség elé…

Egy alkalommal felmerült, hogy apám Kossuth-díjat kap, majd az illetékesek közölték, hogy inkább Pethes Sándort tüntetnék ki, apám pedig megkapja az elismerést a következő évben. Sem Pethes, sem az apám nem kapott Kossuth-díjat soha életében. Mindig azt mondta nekem, hogy a Verebes névvel nem lehet karriert csinálni, ezért hallgassak, és csak tegyem a dolgomat. Én pedig mindig azt válaszoltam neki, hogy nem vagyok hajlandó másképpen élni, mint ahogy azt tőle láttam. Könnyen beszéltem, hiszen már a kor, amelyben éltem, is könnyebb volt. Talán a legnagyobb hibája az volt, hogy képtelen volt dönteni. Több mint tíz évig volt a Vígszínház tagja, ahol megalázó szerepek sorát játszotta el, és mégsem szerződött máshova, pedig neves rendezők hívták kiváló főszerepekre. Én már igyekeztem a saját életemmel korrigálni, hogy a gyerekeimnek ne legyen zaklatott az életük. (…)

Hogyan született meg talán a leghíresebb dal, amelyet írt, éppen Hernádi Juditnak?
1980-ban mutatták be Mészáros Márta Örökség című filmjét. A történet 1936-ban játszódik. Egy gazdag, de gyermeket szülni képtelen nő felbérel egy másikat, hogy a férje teherbe ejtse. A terv olyan jól sikerül, hogy a férj és a szerető egymásba szeretnek. Azután kirobban a második világháború, amely lehetőséget teremt a meddő asszony számára, hogy bosszút álljon az újdonsült páron… A film francia-magyar koprodukcióban készült, olyan sztárokkal a főszerepben, mint Isabelle Huppert vagy Monori Lili. A zeneszerző Döme Zsolt volt, akivel korábban már dolgoztam együtt. Egyik nap feljött hozzám, és felkért, hogy írjak pár sort, amire ő írhat egy tangót. Még az első feleségemmel éltem. Már ágyban feküdtünk, a szemüvegemet felakasztottam a faliszőnyegre. Eszembe jutott néhány szó, majd mondat, a gondolatmenet végén pedig a majdani címadó sor: Sohase mondd… Döme reggel átjött a szövegért, délben visszahozta a kész dalt, amelyre egy kisasztalnál, tizenhét perc alatt megírtam a teljes szöveget. Előadónak Kovács Katit kérték fel, de végül a filmben a dalt Hernádi Judit énekelte el. Amikor legközelebb hallottam, már óriási sláger volt. G. Dénes György, azaz Zsüti, a fenomenális dalszövegíró egyszer azt mondta nekem, hogy ha azt a sort, hogy „a mindenen túl a minden jön el” nem írom bele a dalba, azonnal megvette volna ötszázezer forintért. „De hiszen ez a gondolat ökörség!” – mondtam neki. Mire ő: „Épp azért fizettem volna érte ennyit.” Hatezer dollárt kaptam a szövegért. Annyi pénzt kerestem vele, amennyit azóta sem semmivel.

(…) Füst Milán naplója mindig ott van az éjjeliszekrényén. Miért?
Akárhol felnyitom, úgy érzem, rólam szól. Ahogy viszonyul a pályatársaihoz, a nőkhöz, az elesettekhez. Amilyen kendőzetlenül őszintén vall arról, mennyire szenved a mellőzöttségtől, vagy ahogyan arról ír, amiért bizonyos esetekben öntelt… Mind a belső titkos énemről tanúskodik, amelyről nem beszélek senkinek.

A teljes interjú elolvasható az InStyleMen oldalon