Város a városban | Józsefváros ~ Stalter György és Botos Zoltán kiállítása (kiállítás-megnyitó)

D. Magyari Imre |

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Barátaim!

Bevallom, nem igazán tudok higgadt és tárgyszerű lenni, legalábbis így az elején nem. Bár nem is akarok. Hiszen némi pátosszal azt is mondhatnám, történelmünk egy nagy alakját idézve, hogy e percnek irtózatos nagyszerűsége szorítva hat le keblemre.

Lassan negyven éve ugyanis, sőt talán van is annyi, hogy a falakon látható képek alkotójával összetalálkoztam a Magyar Ifjúság Somogyi Béla utcai szerkesztőségében, aztán együtt dolgoztunk még néhány helyen. Ez azért hosszú idő, nagyon hosszú. A nyolcvanas esztendők közepén még nem ismertük a rendszerváltás szót, talán a világ nagy titkai sem érdekeltek még bennünket, megelégedtünk a kis titkokkal, amelyek egyike a Nagymező utcában létezett mint vendéglátó-ipari üzemegység s meghitt kapcsolatot ápoltunk vele. Még azt sem tudtuk, hogy lesz majd egy MásVilág című kötet 1998-ban, egy Csalóka látszat 2010-ben, egy Város a városban ugyanekkor. Ültünk, sokadmagunkkal, a Kistitokban és igyekeztünk megváltani a világot. Látszólag sokat, talán túl sokat is ültünk ott, de úgy látszik, még sem eleget, mert a világ nagyon nem látszik megváltva lenni. Annyit azért elmondhatunk: rajtunk nem múlt. Mindenesetre a múltkor én nyithattam meg Judit kiállítását,  most pedig Gyuriét, ami közös Botos Zoliéval. Ez, úgy érzem, ajándék. Személyes ajándék. Nem csoda, hogy e percnek irtózatos nagyszerűsége… De ezt már, hogy stílszerűen fogalmazzak, exponáltam az előbb.

Mostantól megpróbálok mégis higgadt és tárgyszerű lenni.

Szerb Antal – hogy irodalmárként egy irodalmárba kapaszkodjak ennyi kép között – ezt írta József Attiláról szólva: „Minden igazi költőnek megvan a maga sajátos tája saját flórával és faunával.”

Meglehet, minden fotóművésznek, minden művésznek, sőt minden embernek is.

De idézzük tovább Szerb Antalt, akinek szintén megvoltak a maga tájai, ezekről írt 1936-os olaszországi útinaplójában, A harmadik toronyban, s az egy évvel korábbi Budapesti kalauz Mars-lakók számára című művében, amit a Lánchíd bemutatásával kezdett. Ennek az elején mondja szokott frivolitásával, persze ne vegyük komolyan: „A pesti ember … éppolyan, mint minden más kereskedő, ha nincsen pénze. Mit érdekel az egy Mars-lakót? Általában az emberek, hát fontosak az emberek a városban?” Ez az, amit Stalter György homlokegyenest másként gondol: számára az emberek fontosak, esetleg épp azok, akik másoknak s így gyakran saját maguknak sem azok. De olvassuk tovább a költők tájairól szóló szöveget!

„A Vörösmarty-féle tájban oroszlánok rohannak zúgó, nagy folyamok felé becsapódó villámok fényében. Petőfi Alföldjén gólyák kelepelnek, és aranykalászos búzaföldek ringatóznak.” József Attila tája, tudjuk, a város szélén fekszik. A város peremén. Hol zápfog rág. „Nagyon is emberi táj – mondja róla Szerb –, a természet igen kevés színnel ékesíti, emberi színekből tevődik össze, az emberi szürke sokféle árnyalatából.” Na, igen, József Attila ilyen tájon született, ilyen tájon nőtt fel, nem a József-, hanem a Ferencvárosban. A gyerekkorunk színhelyéhez pedig akkor is kötődünk, ha kevésbé szép, netán csúnya és barátságtalan. Ahogy kötődött a Tisza Kálmán – később Köztársaság, még később II. János Pál pápa – téren felnőtt Fejes Endre is az ezerszer áldott nyolcadik kerülethez. Szerelemről bolond éjszakán című regényének én-elbeszélője így emlékezik: „Láttál már csodát, mesék birodalmát? Én ott születtem. Túl az Üveghegyen, az ezerszer áldott nyolcadik kerületben. Hároméves voltam, kis taligát loptam az óvodából. Négyévesen almát a fűszerestől, tízévesen tanultam a törvényt. Nőnek nem lehet igaza. Bal zsebemben pénz legyen, jobb zsebemben rugós kés. Senkitől ne kérjek, senki el ne vegye. Dolgozót szánni, betörőt becsülni, besúgót hazavágni, koldust leköpni. Ilyen világ nevelt föl, mást nem ismertem.”

De kötődött ide Krúdy Gyula is, aki pedig a Nyírségben látta meg a napvilágot, s kötődött persze oda is, ahogy a Felvidékhez is, ahol diákoskodott. A tizenkilencedik század végén a fővárosba költözve lakott a Gyöngytyúk – a mai Gyulai Pál – utcában, a Sándor utcában, a József utcában, vagy hét józsefvárosi helyen. Van egy cikke is A vörös postakocsi címmel, ebben ezt olvassuk: „Pest akkor még félig-meddig vidéki város volt. Különösen a Józsefváros, ingujjban üldögélő polgáraival, éberlaszting-cipős, házikenyér-illatú asszonyaival, kosztos asszonyaival, akiknek széles keblében jó szív dobogott. Öröm volt itt, mert visszavarázsolódtak a kisvárosi hangulatok. Még nem voltam író, ám a Zerge utca kisasszonyai név szerint ismertek, egy derék, kövér asszonyság nagy fekete kakasát Krúdy Gyulának nevezte el, és öreg barátaim, a kocsmázó, kuglizó polgárok politikai pályára szántak…” Sokat írt a Józsefvárosról, lakóiról, utcáiról, a Múzeum mögötti mágnás fertályról, kocsmáiról, például az Ivkoffról, a Ligetiről, a Sverteczkyről, amikben „a magukat a leghivatottabbnak nevező, de visszautasított írók és költők gyülekeztek”, köztük Benedek Aladár, Gáspár Imre, Inczédy László, Pongrátz Béla.

S bár nem itt született és nem is lakik, kötődik ide Stalter György is. Az ő Józsefvárosa persze más, mint Fejes Endréé vagy pláne Krúdyé. Más korban ismerte meg ezt a városban lévő várost, ami sokat változott és változik szinte percről percre. És főleg más szemmel nézte, nézi. Hogy ő mit látott, megmutatják ezek a különleges technikával készült képek – erről a technikáról részletesen beszél a Sulyok László készítette interjúban, ami a Város a városban című, 2010-ben megjelent gyönyörű albumban olvasható. Azt pedig Mayer Dömötörnek mondta, hogy „A fotográfia lényege szerintem, hogy te az éneddel, a tudatoddal meg szeretnél mutatni valamit, és úgy, ahogy azt te gondolod.” Ez amúgy az egész művészetnek a lényege. Aztán ezt a valamit vagy sikerül megmutatni, vagy nem.

Ezeken a furcsán színes képeken maradéktalanul ott van, amit Stalter György meg akart osztani velünk. Részben egy eltűnő világ. „Két-három hetet kihagyva egész házak, utcasarkok tűnnek el. Építik az új társasházakat. Nyilván javul majd az életminőség, de ennek az utcaképet olyannyira meghatározó épületek látják kárát. … Érdekes a környezet, akár egy lépcsőház, az udvarbelsők, a parkok…” Részben pedig ott vannak a képeken ezeknek a házaknak, udvaroknak a lakói. „…azt akarom megmutatni – fejtegette szintén Sulyok Lászlónak –, hogy nem szerencsétlen emberek élnek ilyen környezetben, hanem lehet, hogy szegényebbek vagy más normák között telnek a napjaik, ám ugyanúgy megvannak az örömeik. Ezek az érzelmek megjelenhetnek például úgy, hogy szereti valaki a kutyáját és tök jól elvan, ilyen környezetben pedig mindez abszurddá válik egy kicsit, de nem biztos, hogy nekik olyan rettenetes sok bajuk van akár azzal, hogy itt élnek, akár a világgal. Az, hogy ki hol boldog, viszonylagos történet.”

Ő is tudja persze, ki is mondja, hogy ezek az emberek kiszolgáltatottak, s ebből fakadóan frusztráltak, riadtak, ami gyakran agresszívvé teszi őket, de a fotókon ott a méltóságuk is, sőt gyakran a felszabadultságuk és a jókedvük is. Én igazából azt tartom Stalter György legnagyobb erényének, hogy bizalmat tudott ébreszteni ezekben az emberekben, akik hagyták, hogy megörökítse őket. Bizalmat ébreszteni abban, akit minden arra tanít, hogy ne bízzon soha senkiben – igen, az nagyon nagy erény. Nincs titok, se kicsi, se nagy: őszintén egyenrangúnak kell tekinteni a másikat.

Azt nem tudom, hogy akik itt élnek, azoknak valóban nincs sok bajuk azzal, hogy itt élnek. Hogy senkinek sincs. Hisz tudják, nem ezek a város legszebb utcái, terei, hogy vannak szebb környékek, szebb tájak. Ha éppen nem vágynak ezekre, az azért is lehet, mert tudják, hogy nem vagy nemigen juthatnak el oda, s akkor már nem is akarnak, hogy legalább ezért ne fájjon a szívük, ami úgyis annyi mindenért fáj. Az is igaz persze, hogy – egy Tóth Krisztina-címre utalok –, az eget innen is látni, pontosabban láthatja az, akinek van hozzá tehetsége. Mert ne higgyük, hogy ehhez nem kell tehetség.

Hogy Botos Zoltánt mi érinthette meg Stalter György Város a városban albumában, nem tudom pontosan, bár vannak sejtéseim. Salgótarjánban, egész pontosan a salgótarjáni Cigánydombon született 1949-ben, és azóta is ott él a városban. Azt írja e kiállítás kapcsán, hogy egész élete tele volt csodálkozással. A csodálkozás képessége nagy adomány, csak irigyelhetjük érte. Csodának látta a Cigányhegyet is, a legnagyobb csodának pedig – teljes joggal – Balázs János titokzatos képeit. De csoda volt az is, hogy 1991-ben barátja, Szabó Tamás meghívta a mártélyi művésztelepre, a Tisza partjára. Botos Zoltán képein ott a világ elementáris szépsége, amiről a háborús és egyéb rossz hírek hatására hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Pedig ez a szépség létezik, s nem is kell érte távoli, egzotikus tájakra utazni: ott van akár egy salgótarjáni kertben. Csak meg kell látni, az meg viszont rajtunk múlik.

A mostani kiállításhoz írt rövid szövegében Botos Zoltán azt írja, az albumot lapozgatva „azonnal feltűnt a tökéletesen és tudatosan megkomponált képek sokasága”, s feltűnt „a színek összhangja”. És, gondolom, ráérzett mindarra, amiről ezek a képek szólnak. Hisz ő is tud valamit a kiszolgáltatottak méltóságáról. Mindenesetre festett tizennégy képet. Amik nem a fotók mechanikus másolatai, hisz a látványt átszűrte saját magán, nem Stalter György képét látjuk, hanem Botos Zoltán festményét. Ami nem jött volna létre… De nem akarnék esztétikai kérdésekbe belemenni, eltévednék, mint a Józsefvárosban éjszaka. Nézzék meg a képeket és a festményeket, s aztán alkalomadtán a Józsefvárost, a lakóival együtt. Másnak fogják látni, mint eddig.

Józsefváros ~ Stalter György és Botos Zoltán kiállítása
Megtekinthető 2024. december 22-ig
minden héten szerdától vasárnapig 10 és 18 óra között
Szentandrássy István Roma Művészeti Galéria
1056 Budapest, Irányi utca 20.