»Tűzben fa parazsa« | Gerlóczy Márton: Fikció 3. – Az út

H. Móra Éva |

Két évet kellett várni arra, hogy a Fikció első két kötete után megjelenjen a harmadik, Az út. Azt gondoljuk, tudunk mindent: az identitáskeresés gyakorlati része véget ért, ismert dolog a valódi apa személye s a vélt apáé is – közben pedig dehogy tudunk mindent! Most jön a java. Megismerjük annak a két és fél évtizednek a történetét, amelyet ezek között az újlipótvárosi utcák között élt le az író, Gerlóczy Ferenc fiának gondolva magát.

Emlékszünk még az előzményekre: hatéves, amikor meghal Váczi Tamás, a papa, aki a biztonságot jelentette, akinek olyan jó volt a nyakában ülni, akinek megölelné még az emlékét is. Újabb hat év egy nevelőapával. Majd tizenkét évesen igazi apaként mutatják be neki Gerlóczy Ferencet. Időbe telik, amíg legalább valamennyire úrrá lesz a vele szemben érzett ösztönös ellenszenvén; 19 évesen a nevét is fölveszi. Telnek az évek, ő elkezdi kutatni apaági felmenőit – ahogy az Altatóban a női ágról írt –, s nagyon furcsa dolgokra bukkan. Teszteket csináltat, és most útban van az eddigi vélt apjával megbeszélt találkozóra, hogy elmondja neki az apasági teszt eredményét: mégsem ő az apja. Váczi Tamás az apja. Ez az úti cél a regény kiindulópontja és kerete, ehhez tér vissza időről időre – miközben útban a találkozó felé felrémlik előtte egész eddigi élete, különösen a Gerlóczyként leélt évtizedek.

Nem könnyű olvasmány ez: a tudatból mélyről feltörő, gomolygó, összemosódó emlékekből áll össze kaleidoszkópszerűen; múlt és jelen, arcok, hangulatok, helyszínek bukkannak fel s hoznak elő újabb és újabb emlékeket, asszociációkat. Vége-hossza-nincs mondatfolyamokban, egyetlen mondaton belül is ide-oda cikázva az időben, helyszíneken. Kíméletlen nyíltsága, nyersesége letaglózó, felér egy freudi ön-pszichoanalízissel. És milyenek ezek az emlékek! Bevallom, szünnapokat kellett tartanom olvasás közben, olyannyira sokkolóan hatottak rám ezek a múltbéli mozzanatok, emészteni, átgondolni kellett őket. Bizony sok mindenre választ – de legalábbis lélektani hátteret – kapunk: miért hagyta félbe a számtalanszor újrakezdett iskoláit, miért játszódik a cselekmény (?) jelentős része kocsmákban, miért visszatérő eleme ennek a könyvnek a kezdeti gyermeki csínytevéseket, pénzlopásokat követően az alkohol és a drog.

Igen fiatalon megkezdett önpusztító élet s egy bűntudattal terhelt kamaszkor bontakozik ki oldalról oldalra haladva. S ahogy ezeket felidézi – nem felidézi, maguktól idéződnek fel –, kérdések sora fogalmazódik meg benne. „Tíz lépés a kocsma bejárata, hány órát tölthettem itt el? Volt, hogy délben lejöttem és éjfél után távoztam (…) Mi szükségem volt arra a pusztításra, hát miért nem éreztem jól magam abban a bőrben?” S a válaszok egyike: „Egy évvel azelőtt, hogy elkezdődött volna az élet, papa meghalt. Váczi Márton apa nélkül kezdte el az életet. Dolgát az életben nehezen végezte, nehezére esett ezeket a dolgokat végezni, nem tudott figyelni az életre, az otthonán járt az esze. Amikor meg elkezdődött volna a középiskola, Váczi Márton megint elvesztette az apját. Meg a nevelőapját. Kapott cserébe valakit, már csak kettőszáznegyven lépés, hogy közöljük vele, nem az apánk, tehát akkor Váczi Márton, ha igaz, megint elveszít valakit, és vele Gerlóczy Mártont is.” Hiába a sok haver, ivócimbora – szinte mindegyikük apapótlék –, végtelen magány, ami átsüt ezeken az emlékeken. Mi az, ami támaszt adhatna a többszörös megsemmisülés-érzésben? A család – lenne, de nem az. Szintén visszatérő motívum anyjának fájó hallgatása, mintha tudomást se venne fia szenvedéseiről. Ez a hallgatás az, ami mérgező és megbocsáthatatlan: „Az lenne a dolga, hogy meséljen nekünk, a bátyámnak, a nővéremnek, nekem és a húgomnak, írjon le egy kibaszott napot, csak egyet, van kulcsa az emlékeinkhez, de ő elzárja előlünk az életet, amit tőle kaptunk, megfoszt minket a gyásztól, az emlékezéstől, csak azért, mert neki ez nehéz. Kellemetlen.” És pokolian nehéz lehetett az írónak mindezt kíméletlen őszinteséggel leírni, de muszáj volt: megtisztulást hozott.

• Olvass bele!

Lehetetlen a könyv sok-sok kusza, egymásba fonódó szálát fölfejteni. Sok a kitérő, például külön történetként szerepel Gerlóczy Zsigmondé, a Csontváry-képek megmentőjéé, de azt is érdemes elképzelni, vajon hogyan ismerkedhetett meg anyja gimnazistaként a jóképű Gerlóczy fiúkkal. Külön elemzést érdemelne vélt apjához fűződő érzelmi viszonya: míg annak idején igyekezett legyőzni magában az ellenérzést, most már csak dühe növekszik. Sok minden eszébe jut régről ezzel az emberrel kapcsolatban: egyetlen valódi fia ellen elkövetett súlyos felelőtlenségek sora, és eluralkodik rajta az undor, a „semmiközömhozzá”-érzés. Ugyanakkor Gerlóczy Ferenc részéről a hitetlenkedés, az „akkorisénvagyokazapád” dominál. Ördögi helyzet!

Egyről – a legfontosabbról szólnék még: a az egész regényt átszövő apahiányról. Sok formában jön elő ez, s mindegyik szívbe markoló. Weöres sorai bukkannak fel egy-egy látszólag teljesen másról szóló részletben: Tűzben fa parazsa volnék… Másutt konkrétabban: „Földön apám fia volnék, de mégis hol van az apám?” Szemlélve a körülötte élőket, akaratlanul is az apa–fiú kapcsolatokra nyílik a szeme, így az olasz boltos és fia kapcsolatára, akiknek nincs szükségük szavakra, egy pillantásból értik egymást. Máskor felrémlik emlékeiben egy másik apa képe, aki induláskor sokáig integet távolodó gyermekének az erkélyről. Ő pedig a sarokról még visszanéz, hogy lássa, „ott van-e, szereti-e, vigyáz-e rá az apja.” Bizarr metafora a Széll Kálmán tér többször változó nevének saját történetére való alkalmazása: „…régen Széll Kálmán tér volt, aztán egy nap az anyukája azt mondta neki, igazából Moszkva térnek hívják, aztán hatvan évvel később pedig megint hívatta az anyja, és elárulta neki, hogy hazugság volt (…) Széll Kálmán tér az igazi neved.” Kiemelt szerepet kap a regényben Bächer Iván, az atyai jóbarát, akihez szoros kötelék fűzte. „…a kapcsolat közöttünk egészen nyilvánvalóan egy életre szól. Életemben először rendes gyerek vagyok, jó diák, mert úgy érzem, valaki figyel rám és megért. Ülünk egymás mellett csendben és értjük egymást. (…) Hiányzik az apám. (…) az a figura, akire az ember támaszkodhat, aki megvédi, aki figyel rá. Érzem, hogy Iván szeret…” Fájó veszteség Iván halála, akivel ugyanúgy az alkohol végez, ahogy annak idején édesapjával is. Minél tudatosabban szembesül ennek az életformának a kiúttalanságával, annál biztosabb abban, hogy ő nem így akar élni. Családot szeretne, józan életet, ezt a jövőt pedig Zsófi jelenti számára.

Végül egy mellbevágó párhuzam: anyja kutyája, egy kis tacskó kiszökik az ablakon, mert elege van a kiszámíthatatlan, zilált életből ebben a kusza családban. Nincs igazodási pont, zsinórmérték; hol megengedik, hogy az ágyra menjen, hol belerúgnak azért is, ha lábhoz törleszkedik. Elege van, megszökik. Így szökött meg ebből a zűrös életből Váczi – Gerlóczy – Váczi Márton is az önpusztításba, majd a külföldi magányba. A kiskutyát elütötte az autó. Igaz történetünk hőse pedig – miután kiírta magából élete kálváriáját – végre révbe ért.

Figyelem! Azoknak ajánlom a könyvet, akik már olvasták a Fikció előző két kötetét. És várjuk a negyediket, amely az ígéret szerint boldogabb lesz, amelyben élete első hat évéről, az apa újra megtalálásának élményéről, valamint saját apaságáról mesél majd.

Gerlóczy Márton: Fikció 3. – Az út
Scolar Kiadó, Budapest, 2024
Szerkesztette: Darida Benedek
376 oldal, teljes bolti ár 6995 Ft,
online ár a kiadónál 5946 Ft
ISBN 978 963 509 9887

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A Fikció harmadik részének főhőse elbúcsúzik a katlantól, ahol túlélte az örvényt, és hazatér Magyarországra, hogy véget vessen kitalált történetének. Néhány nappal később elindul az úton, hogy találkozzon az apjával és közölje vele a hírt. Az út az életén vezet keresztül. Az utcákon, ahol együtt éltek, a környéken, ahová a szicíliai kisvárosból hazatért. A hír egyszerű: nem vagy az apám, ám ez a néhány száz újlipótvárosi lépés – ami a hideg januári délutánon az emlékein, a múltján vezet keresztül – irtózatosan hosszú, hiszen eközben valahogy meg kell értenie, hogy mostantól kezdve minden másképp volt.