Két világ határán | Szőnyiné Szerző Katalin: Mihalovich-tanulmányok

Kása-Bókkon Tímea |

Szőnyiné Szerző Katalin már zeneakadémiai diplomamunkáját is Mihalovich Ödön munkásságáról írta. A Szabolcsi Bence-díjas zenetörténész több évtizedes kutatásainak eredményeit az idén publikálta Mihalovich-tanulmányok című könyvében.

Mihalovich Ödön (1842–1929) nemcsak komponált, hanem egy európai rangú zenei intézményt is megálmodott. 32 évig állt a Zeneakadémia élén, nagy változásokat vitt végbe – ez az időszak mégis a magyar zenetörténet többnyire még megíratlan fejezetei közé tartozik.

Mihalovich életművének darabjaira – tanulóéveinek első kompozícióira vagy a későbbi nyitányokra, szimfonikus költeményekre – Liszt és Wagner hatása jellemző. De bármennyire is a nagy elődöket követte, tartós közönségsikert nem aratott. „Az a nagyközönség, amely az ország fővárosában és vidéken egyaránt Dankó Pista és Szentirmay nótáit énekelte, vagy a gyorsan terjedő operett divatjának hódolt, nem szívesen vette, ha valaki Wagner nehezen követhető stílusában próbálta megteremteni a »magyar világzenét«.” A könyv mégis rávilágít arra, hogy bár zeneszerzőként sok dolgot átvett példaképeitől – ha nem is ugyanazon a színvonalon –, kár lenne teljesen elfelejteni.

Mihalovich munkásságának középpontjában az opera műfaja állt. E kötetben Szőnyiné részletesen elemzi mind a négy operáját. Ugyanakkor sikerült teljes műjegyzéket is adnia további műveiről – szimfóniák, dalciklusok, zongora- és kamaraművek – a könyv végén található műjegyzékben. Ezeknek egy része, a dalciklusok meghallgatható Virág Emese, Meláth Andrea és Fekete Attila előadásában. (Hungaroton).

Mihalovich első operája, a Hagbarth és Signe középkori történet egy végzetes szerelemről, a forrása Adam Oehlenschläger dán költő tragédiája. A skandináv eredetű írás alkalmasnak tűnt, hogy – felhasználva az Edda-mondakör szimbólumrendszerét – wagneri mintára opera szülessen itthon is. Mihalovichnak Adolf Stern ajánlotta fel a szövegkönyvet 1865-ben, lelkes Wagner-követőként vállalkozott a feladatra. Hogy mennyire sikerült egyedivé tennie, vagy a műve inkább csak gyengébb utánzat lett, az kiderül a részletes zenedramaturgiai és stiláris elemzésből, valamint az első bemutatók fogadtatásából.

Mihalovich nem tagadta, hogy szenvedélyes Wagner-rajongó. Második operája, a Wieland der Schmied (Wieland, a kovács) a német zeneszerző prózai vázlatban fennmaradt operatervét dolgozza fel, és ahogy a tanulmány fogalmaz: „végre igazi drámai nyersanyag kerülhetett a zeneszerző kezébe.” Ez a nyersanyag teljes egészében az Edda-mondakör egyik mondájára épül. 1875-ben Mihalovich személyesen is találkozik Wagnerrel, és engedélyt kap művének megzenésítésére. Az opera azonban a mai napig nem érhette meg a színpadi bemutatót. Szőnyiné erre a következtetésre jut: „…kitűnő nemzetközi rangú társulattal és karmesterrel – élő előadásban – még sok rejtett szépsége előbukkanna ennek a műnek.”

Harmadik operájának zongorakivonatos kottája is megtalálható a könyvtár zenei gyűjteményében. Az Eliána voltaképpen „angol Szép Ilonka”-történet. Mihalovich ezúttal a nyugat-európai, kelta eredetű Arthur- (vagy Arthus-) mondakörből merít. A wagneriánusként számon tartott zeneszerző darabját ezúttal többnyire üdvözli a kritika, habár most sem maradnak el a rosszindulatú híradások. Az új opera visszhangja nemcsak idehaza kedvező, de külföldön is.

A zeneszerző negyedik operájának részletei mai feldolgozásban is hallhatók egyes videómegosztó csatornákon. Nem véletlenül, hiszen ez a Toldi szerelme, Arany János elbeszélő költeményének operaváltozata. (Külön érdekesség, hogy ritkaságszámba menő, 19. századi zongorakivonatos kottáját szintén őrzi a könyvtár gyűjteménye.)

Mihalovich készült egy nemzeti opera megírására is. Ekkor már nemcsak zeneszerzőként volt jelen a köztudatban, hanem mint a Zeneakadémia igazgatója is. Műve többszöri átdolgozás után nyerte el végleges formáját, és 1893-ban került sor az ősbemutatóra. A Fővárosi Lapok így ír a műről: „Ne feledjük el (…), hogy az István királynak, Erkel Ferenc dalművének bemutatása óta, tehát közel egy évtized múltán, a Toldi az első hazai opera, melyben – ha gyéren és merőben idegen szövet közé fonva is – magyar motívumok villannak fel ismét.”

A könyvben természetesen szó esik a Zeneakadémia élén 1887-től 1919-ig végzett munkájáról is. Michalovich számára a példa a nyugati zenekultúra volt. Mikor 1881-ben kinevezik az Országos Színészeti Tanoda igazgatójának is, lehetőséget látott arra, hogy intézményében főszerepet kapjon a magánénekesek (szólisták) oktatása. Kezdeményezte az operaénekesek képzését, akik azonban egyházi- és világi karéneket is  tanultak, valamint foglalkoztak a háttértanulmányokkal: a magyar nyelv prozódiájával és az olasz nyelvvel.

Igazgatói működése alatt gondoskodott a zenekari utánpótlás-nevelésről is, továbbá ingyenessé tette valamennyi fúvós és vonós hangszer oktatását. Szigorított a felvételi követelményeken, tanszakokat hozott létre. Az előadóművészet mellett kezdeményezte a zenetanárképzést, elsőként a zongoratanárokét valósította meg. A zeneszerzés tanszak szintén a Mihalovich-korszakban indul meg. Ugyanebben az időszakban nyílik meg a harmadik zeneakadémiai épület, a mai Liszt Ferenc téren álló palota is. Ma is itt tanulnak a növendékek, itt állnak pódiumra, majd innen kerülnek ki a világ operaszínpadaira és zenekaraiba.

Igazgatóként sok támadás érte, hogy – a szűkebben vett nemzeti helyett – az  európai, a nyugati zenekultúrát részesítette előnyben, tevékenysége mégis korszakformáló volt. Utódai – ha bírálták is, amit megalkotott – képesek voltak tovább alakítani azt a felsőfokú zeneoktatási rendszert, aminek az alapjai a nevéhez fűződő korszakban teremtődtek meg.

Mihalovich Ödön fiatalkori álma az volt, hogy Wagner nyomdokaiba lépve nagy zeneszerző lehessen. Ez ugyan nem valósult meg, bár zeneműveit még nem késő újra felfedezni. Viszont megadta azt a lehetőséget a Zeneakadémia növendékeinek, hogy megfelelő háttértudással ők beteljesíthessék álmaikat.

Szőnyiné Szerző Katalin:
Mihalovich-tanulmányok.
Egy pannon zeneművész két világ határán
L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2024
266 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
online ár a kiadónál 3190 Ft
ISBN 978 963 646 0228

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A millenniumi évek jellegzetes hősének, zeneszerzőjének, zene­politikusának, Mihalovich Ödönnek a műhelyébe ad betekintést a könyv. Pedig minden volt inkább, mint hős, a horvát főnemesi származású, Erkel és Bartók nemzedéke közötti átmeneti kor embere.
Liszt és Wagner bizalmasai körében jellemes barát, ki­tűnő muzsikus, akit széleskörű irodalmi és esztétikai műveltség, a hatalom belső köreiben való okos diplomáciai eligazodás ké­pessége jellemzett. A kiegyezés után induló pályáján megkapja a színvonalas zeneszerzői bemutatkozás lehetőségeit is, de ope­ráit, szimfonikus költeményeit csak az ínyenc beavatottak értik, és messze áll attól, akit a boldog békeidők sztárként ünnepeltek volna. Pedig saját kora Magyarországán Mihalovichot tekintik az Erkel–Mosonyi nemzedékét követő hazai zeneszerzés egyik legtehetségesebb képviselőjének.
Liszt halála, Erkel nyugalomba vonulása után 1887-től mindemellett 32 éven át ő lesz a Zeneakadémia igazgatója, aki a meghívott tanárok, a zenei tehet­séggondozás általa képviselt modelljének köszönhetően hazá­jában európai rangú zenei életet teremt. Mindezek az érdemei azonban nem szorítják-e méltatlanul háttérbe a zeneművészt, a Liszt esztétikai elveit Bartók nemzedékének magas szinten átadó mestert?
A Mihalovich-életmű fő műfaját, négy operáját és zeneaka­démiai működését bemutató fejezeteket gazdag jegyzetappará­tussal kísért felújított műjegyzék, szép képanyag kíséri.