Alix E. Harrow: A ​Starling-ház (részlet)

Egy

Néha egy olyan házról álmodom, amit még soha nem láttam.

Mármint jóformán még senki sem látta. Logan Caldwell váltig állítja, hogy tavaly nyáron szórakozásból becsengetett a kapun, utána meg elrohant, de ő még nálam is nagyobb hazug. Az az igazság, hogy a ház alig látszik az útról. Csak a kapu vasfogát és a felhajtó hosszú, piros nyelvét lehet megszemlélni, és talán még itt-ott a mészkő fal is kivehető a lonc meg a szárcsagyökér kusza hajtásai mögött. A borostyán félig elnyelte a kapura kifüggesztett emléktáblát is, aminek betűit betemette a moha és az elhanyagoltság, ezért már csak a ház nevét lehet kibetűzni:

STARLING-HÁZ

De néha, a tél korai sötétjében átviláglik a platánok között egy fényes ablak. Különös, telített borostyánsárga fénye megremeg a szélben, és cseppet sem hasonlít a villanyoszlopok zümmögéséhez vagy a neoncsövek beteges kékjéhez.¹ Azt hiszem, abból az ablakból árad az egyetlen olyan fény, aminek forrása nem a folyóparti szénerőmű.

Álmomban ez a fény nekem világít.

Követem a kapuig, majd végig a felhajtón, át a küszöbön. Félnem kellene – különféle történetek keringenek a Starling-házról, olyanok, amiket csak éjszaka, félig suttogva, a verandán villódzó lámpa alatt osztanak meg egymással az emberek –, de álmomban nem tétovázom.

Álmomban otthon vagyok.

Ez még nyilván a tudatalattim számára is túlságosan távol áll a valóságtól, mert általában ilyenkor ébredek fel a félhomályos motelszobában. Sóvár, üres fájdalom járja át a mellkasomat, amit honvágyként azonosítok, de azt hiszem, nem igazán ismerem ezt az érzést.

Addig bámulom a plafont, amíg a hajnal le nem fricskázza róla a parkoló fényeit.
*
Régen azt hittem, ezek az álmok jelentenek valamit. Hirtelen kezdődtek tizenkét-tizenhárom éves koromban, épp amikor a könyveim szereplői mind mágikus képességek birtokába kerültek, rejtjeles üzeneteket kaptak, vagy hasonló, így természetesen a megszállottjuk lettem.

A város összes lakóját a Starling-házról faggattam, de válasz helyett a fogukat szívva, résnyire szűkült szemmel néztek rám. Az itteniek soha nem kedveltek, tekintetük rögtön lecsúszott rólam, mintha egy utcai koldus, egy elütött állat vagy egy olyan probléma lennék, amellyel kötelességük volna foglalkozni, ha egyenesen rám néznének – viszont a Starlingokat még nálam is kevésbé szerették.

Különcnek és embergyűlölőnek tartották a kétes eredetű családot, melynek tagjai nemzedékeken át Eden polgári társadalmának legalapvetőbb alkotóelemeihez (egyház, iskola, jótékonysági vásár az önkéntes tűzoltóság javára) sem voltak hajlandók csatlakozni, ehelyett inkább befészkelték magukat abba a hatalmas házba, ahová a halottkémen kívül még soha senki nem lépett be. Pénzük mindig is volt – ami a gyilkosságon kívül általában minden másra mentséget nyújt –, de nem a szénből, és nem is a dohányból, ráadásul mintha senki sem lenne képes beházasodni hozzájuk. A Starlingok családfája oltások és vadhajtások észvesztő kuszasága, tele városon kívüliekkel és idegenekkel, akik csak úgy felbukkantak a ház kapuja előtt, és anélkül követelték maguknak a Starling nevet, hogy valaha is jártak volna Edenben.

Az egész város abban reménykedik, hogy egyszer a házukkal együtt elsüllyednek egy víznyelőben, és ott rohadnak meg a fenekén. Senki sem gyászolná vagy emlegetné őket, de akkor – talán – a város megszabadulna az évszázados átoktól.

(Én nem igazán hiszek az átkokban, de ha léteznek elátkozott városok, bizonyára szörnyen hasonlítanak a kentuckybeli Edenre. Régebben Eden volt az ország első számú szénlelőhelye, de most csak egy külfejtett folyópart, rajta egy erőművel, egy zagytározóval és két Dollar Generallal. Az a fajta hely, ahol csak azok maradnak, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy elmenjenek, ahol rozsdaízű a víz, s még nyáron is hidegen szitál a köd a folyó felől, még délutánra sem oszlik fel az alacsonyan fekvő területeken.)

Mivel senki sem hajlott arra, hogy elmondja nekem a Starling-ház történetét, előálltam egy saját mesével. Egy Edenhez hasonló városban nem sok mindent lehet csinálni, ráadásul alig voltak velem egykorú barátaim. Akármilyen megnyerő is a mosolya, nem számíthat nagy népszerűségre az, aki adománygyűjtő konténerből öltözködik, és a boltból lop magának iskolai felszerelést. A többi gyerek érezte a mosolyom mögötti éhínséget, és azzal az ösztönös bizonyossággal került, hogy ha hajótörést szenvednénk, hat héttel később az ő csontjaikat használnám fogpiszkálónak.

Így a legtöbb hétvégém azzal telt, hogy a motel matracán ücsörögtem törökülésben a kisöcsém társaságában, és addig ontottam magamból a kísértetjárta házakról szóló történeteket, mígnem már annyira futkosott a hátunkon a hideg, hogy a három szobával arrébb megnyikorduló kilincs hangjára is felsikoltottunk. A legjobb sztorikat papírra vetettem az éjfél utáni titkos órákban – amikor Jasper már aludt, anya pedig még nem ért vissza –, de sehová sem küldtem be őket.² Egyébként is évekkel ezelőtt felhagytam már az ilyesmivel.

Egyszer beszámoltam anyának az álmokról. Nevetett. Azt mondta, ha ő is annyiszor olvasta volna azt az átkozott könyvet, mint én, neki is rémálmai lennének.

Történt ugyanis, hogy a negyedik vagy ötödik születésnapomra Az Alvidék egy régi, tizenkilencedik századi példányát kaptam anyámtól. Vászonkötésű borítója a pókhálók színét idézte, a címet ezüstös szálakkal hímezték rá. A használt és feltehetően lopott könyv borítójának belső oldalán valaki más nevének kezdőbetűi álltak, de olyan sokszor elolvastam, hogy kijártak a lapjai.

A történet jobbára minden eredetiséget nélkülözött: egy kislányról (Nora Leeről) szólt, aki felfedez egy másik világot (az Alvidéket), ezután pedig érzékcsalódásokban bővelkedő kalandokban lesz része. A benne lévő rajzok sem remekművek: éles körvonalakkal készített litográfiák, valahol a kísérteties és a rémálomszerű ábrázolások között. De emlékszem, addig bámultam rájuk, amíg az utóképek a szemhéjam belső felére nem égtek. Az illusztrációkon kísérteties fenevadak portyáztak a fekete vidéken, sápadt alakok bolyongtak a rengetegben, kislányok estek be föld alatti, titkos üregekbe. Amikor ezeket a rajzokat nézegettem, olyan érzésem támadt, mintha valaki más koponyájában lettem volna, de ez a valaki tudta, amit én is: hogy minden mosoly mögött éles fogak rejtőznek, és csupasz csontok lapulnak a világ szép bőre alatt.

Ujjamat sokszor végighúztam a szerző nevén, és elmerengve írtam rá a közepesre értékelt dolgozatom margójára: E. Starling.

Az írónő nem jelentetett meg több könyvet. Soha nem adott egy interjút sem. Az egyetlen, amit Az Alvidéken kívül hátrahagyott, az a fák között rejtőző ház volt. Talán épp emiatt lettem annyira a megszállottja. Látni akartam, hol nőtt fel a szerző, be akartam bizonyítani magamnak, hogy valóban létezett. Be szerettem volna barangolni a titkos lakóhelyét, meg akartam érinteni a tapétáját, látni, ahogy meglebbennek a függönyei, és egy pillanatra elhinni, hogy nem a szél, hanem a szelleme mozgatja őket.

Tizenegy éve és negyvennégy napja nem nyitottam ki ezt a könyvet. Anya temetése után rögtön hazamentem, és egy szatyorba hajítottam fél doboz Newport cigarettával, egy mállófélben lévő álomfogóval meg egy rúzzsal együtt, aztán az egészet betoltam mélyen az ágy alá.

Fogadok, hogy mostanra megdagadtak és bepenészedtek a lapok, hisz idővel minden rothadásnak indul Edenben.

Néha még mindig álmodom a Starling-házról, de már nem hiszek abban, hogy ez bármit is jelent. És még ha jelentene is, nem vagyok több, csupán egy lány, akinek nem sikerült befejeznie a középiskolát, részmunkaidőben dolgozik a Tractor Supplyban, csúnya a foga, az öccse pedig jobbat érdemel ennél a kiúttalan, áldatlan pöcegödörnél.

Az álmokat nem a hozzám hasonlóknak találták ki.

Az olyanoknak, mint én, két listát kell írniuk: egyet arról, amire szükségük van, egyet pedig arról, amit szeretnének. Akinek van esze, rövidre fogja az elsőt, és elégeti a másodikat. Anya soha nem érzett rá erre – mindig akart valamit, mindig törekedett, vágyakozott, sóvárgott, epekedett egészen addig, amíg már nem –, de én gyorsan tanulok. Egyetlen listám van, rajta egyetlen tétellel, ami kellőképp lefoglal.

Vannak dupla műszakok, amiket el lehet vállalni, emberek, akiket ki lehet zsebelni, szociális munkások, akiket félre lehet vezetni, fagyasztott pizzák, amiket félbe lehet hajtani, hogy beférjenek a mikróba, olcsó inhalátorok, amiket meg lehet rendelni gyanús weboldalakról, és hosszú éjszakák, melyek során Jasper hörgő-sípoló lélegzetvételeit hallgathatom.

Aztán van az a bézsszínű boríték is, ami abból a puccos, északi iskolából érkezett azután, hogy Jasper elment előfelvételizni, meg az a megtakarítási számla, amit egy nappal a boríték érkezése után nyitottam ki, és az anya által rám hagyott számos figyelemre méltó készséget – fortélyosság, lopás, csalás, báj, dacos és teljességgel megalapozatlan optimizmus – igénybe véve sikerült gyarapítanom, de ez még mindig nem elég ahhoz, hogy kijuttassam Jaspert erről a helyről.

Azt hiszem, az álmok olyanok, mint a kóbor macskák, akik végül odébbállnak, ha nem etetem őket tovább.

Ezért már nem találok ki történeteket a Starling-házról, és másokat sem kérdezgetek róla. Nem téblábolok, amikor elhaladok a vaskapu előtt, nem nézek fel rá zakatoló szívvel abban reménykedve, hogy megpillantom azt a magányos, borostyánszínű fényt, ami mintha egy előkelőbb, különösebb világból ragyogna, csak nekem. Soha nem veszem elő az ágy alól a szatyrot.

De néha, pont mielőtt elaludnék, látom a motelszoba falán felfelé kúszni a fák fekete árnyait, holott semmi sincs odakint az aszfalton és a gazon kívül. Érzem a körülöttem lévő fenevadak forró leheletét, és követem őket lefelé, az Alvidékre.

—-

1 Lyle Reynolds szerint, aki 1987 és 2017 között a Gravely Erőmű leolvasójaként dolgozott, a Starling-ház sem az elektromos, sem a vízhálózatra nem csatlakozik. A távközlési vállalat 1947-ben pert indított abban a reményben, hogy póznákat helyezhet el a Starling-birtokon, de végül lemondtak a törekvéseikről, mert három munkavállalójuk is kórházba került az egymást érő csúnya balesetek miatt.
2 Ez nem igaz. 2006 és 2008 között Opal több rövid novellát is kinyomtatott a városi könyvtár irodai nyomtatóján. 2008-ban külön neki címzett elutasító levelet kapott egy irodalmi magazintól, amely közölte vele, hogy sajnálatos módon nem közölnek fantasyt, horrort vagy azt, „ami ez lenni akar”.

Alix E. Harrow: A Starling-ház
Agave Könyvek Kiadó, Budapest,2024
Fordította: Vass Annamária
416 oldal, teljes bolti ár 5980 Ft