»Ha egy falatot se ettél, még sírni is nehéz« | J. M. Lee: Szökés a paradicsomból

Fazekas Erzsébet |

„Az író számára a regény ablak a valóság bemutatására. Ha kitárja, élénken, néha élesebb fényben rajzolódik ki a valóság. – Ez a főként történelmi regényeket író Lee Jung-myung filozófiája. – Az írás során a világ tényei keltette inspirációba a képzelet fiktív elemeit szőjük bele.” A történelem természetéről elmélkedve azt is leszögezi: a történelem: a múlt. De az, hogy valójában mi zajlott a (történelmi) mindennapokban, idővel elmosódik.

Ránk, utódokra, nem marad más, csak az, amit feljegyeztek. „Íróként fontos szempontnak tartom, hogy a történelem a képzelet terméke. Képzelőerőmmel fedezem fel ezt a birodalmat. Ezért történeteimben a tényszerű elemeket meg kell különböztetni a fantázia termékeitől.” A fentiekből – már ami a szerző fantáziálására vonatkozna – (szinte) semmi nem áll az itt vizsgálandó műre. Az észak-koreai valóság múltbeli és mai tényeiről vérfagyasztó, hiteles adatokat ismerhet az olvasó is. A magyar kiadás (2017) utószavában a szerző pedig pontosan megnevezi forrásait: a Dél-Koreába átszököttek visszaemlékezései, közösségi portálokon közölt élettörténetek. A fogolytáborok, a földalatti keresztények életének dokumentumai, az USA-ban letelepedett disszidensek riportjai adták az irodalmi nyersanyagot.

J. M. Lee hivatalnokként szolgálja a műveit vásároló milliókat. Szöuli otthonából naponta átbumlizik irodájába, s ott 9-től 6-ig csak a munkának él. Korábban újságíró volt, most így jellemzi magát: „irodai dolgozó, aki történetesen ír.” Kutatásokat végez, szövegeket rak össze. „Ma már ez a napi rutinom. Amint belépek az irodámba, elfog az izgalom, így tudok mindvégig az írásra összpontosítani.” Ilyen körülmények között született első magyarul elérhető műve, a Szökés… is. E magával sodró történetben az igazság elemei közé félrevezető szövegek keverednek, ezek a főhős furcsa fantáziavilágának titokzatosságát mutatják – írják a műkritikusok. Ahn Kil-mo (angol átírásban: Gil­mo) képzelőerejére nem lenne szükség Odüsszeiájához, már csak azért sem, mert neki Dél-Koreába (és nem Ithakába) kell majd visszatérnie a szintén kiutasított, szép Jong-e-vel együtt.

Az első pillanattól izgalomban tartja az olvasót Kil-mo veszélyes kalandokkal, szenvedéssel teli utazása. Az, ahogyan ez a 12 éves (autista) matekzseni fiúcska kiszabadul a munkatáborból, majd magából a „Paradicsomból”, ahogyan a világ legbezár(kózot)tabb országának vezetői nevezik hazájukat. Mert annak minden szava hazug, hiteltelen agyszülemény. Népi? Demokratikus? Köztársaság?

A szökés után Kil-mo a munkatáborban megismert kislányt követi, akibe (végzetesen) beleszeretett. Jong-e az egyetlen személy, aki ha meg nem is értette, de megtanulta tőle a számok, jelképek nyelvét. Őt tartja egyedüli hozzátartozójának, azután, hogy családját elveszítette.

A történet nem lineárisan halad. A könyv elején a New York Daily News 2009 márciusában megjelent hírét látjuk: „Queens-i lakásán lelőtték a nemrég menedékjogot kapott Steve Joont, a Szabadság Barátai emberjogi szervezet vezetőjét, aki a koreai nukleáris programról adott információt az USÁ-nak. Arcát fertőtlenítővel lemosták, a test körüli vértócsában számok, ábrák látszódtak.”

A könyv végére kell szaladnom. Ott tudjuk meg, hogy az emberjogi szervezet vezetője valójában a Murjong munkatábor kegyetlen vezetője, Jun Jong-te volt. Kil-mo így búcsúzott tőle: „A táborigazgató halálának fémes szaga volt. (…) A hátizsákomból kivettem egy flakon fertőtlenítőt, egy szalvétát nyolcrét hajtottam és letöröltem arcáról a mohóságot és a kétszínűséget. Lehunytam a szemem és imádkoztam. Bíztam benne, hogy a pokolra jut.”

A történet lezárásaként ismerjük meg a fiú kartonját is: „Ahn Kil-mo kihallgatása Steve Joon meggyilkolásának gyanújával. Asperger szindrómás… A kihallgatás 7 napon át tartott pszichológiai tanácsadással felváltva.” Az aláírásból derül ki, hogy a nővérnek gondolt Angela Stowe valójában egy (matematika szakon végzett) különleges ügynök (elhárítási részleg, FBI). Neki beszélte el életét. A hallottak alapján írta Angela a jelentést: „a 12 súlyos bűncselekményből, amivel az áldozatot vádolják, a többség nem állja meg a helyét, mivel vagy hiányzott a szándék, vagy mert az áldozat önvédelemből cselekedett. A 7 napos kezelés során bebizonyosodott, a gyanúsított nem tudja elválasztani a valóságot a fantáziától. Pszichiátriai kezelésre van szüksége. Javasolt a Dél-Koreába való kitoloncolás.”

A könyv első lapjain a gyilkosság helyszínén letartóztatott Kil-móval Banks FBI-ügynök próbál keménykedni és ráijeszteni (Itt olvass bele!), de hiába. „A legtöbb ember fél az érthetetlen vagy bizonytalan sorstól. Én nem.” A durva kihallgatást Angela nővér állítja le. Neki viszont – mert mindketten kedvelik a szimmetriát – megnyílik Kil-mo. A nőnek felidézett múlt története valójában a könyv szövege. Születésétől a jelen adott pillanatáig mindent elmond neki. „Február 29-én születtem. Szeretem a napot. A 2 és a 9 prímszám. Összeadva a 2, 29. is. A prímszámok magányosak, mint én.” „1988-ban születtem, 1 évvel a 105-ös épület születése után, s egyikünk se lett kész.” A Nagy Vezér 80. születésnapjára 1992-ben akarták átadni a Rjudzsong Hotelt, de a francia mérnökcsapat ’89 májusában, a vázszerkezet elkészítése után levonult. „Belül üres maradt. Mint én.” „Az acélgerendákról betondarabok potyogtak le. A beton külsején rozsda bontott virágot” – írja le költői képpel Kil-mo a Phenjanban ma is szellemházként magasodó épület külsejét.

Lassanként egész gyerekkorát végigmeséli: „A halál sápadt arcát először a Forradalom mártírjainak temetőjében láttam a Teszong hegyen. Az ég hamuszín volt. Az ajkak szorosra zárva, a csend fehér. A földben lévő gödör sötét volt. A gyászolók mozdulatlanul álltak, visszafojtották a zokogást. A fekete koporsót leeresztették a földbe. Nedves föld töltötte meg a gödröt, közben a földön hangok görögtek.” Minderről apja mestersége jut eszébe: „halottakat bocsátott útjukra. Kifényesítette és gondozta őket. Helyrehozott eltorzult arckifejezést, összevarrta a sebeket, kiegyenesítette a rossz tartást. Fertőtlenítővel törölt le arcokat, ajkakat vörösre festett. Gondoskodó keze alatt a holtak elegánsan születtek újjá.”

Apja neves sebész volt, mígnem egy nap valami robbanás után a Védelmi Minisztérium egyik magas rangú tisztjét tolták a sürgősségire – de megmenteni nem sikerült. Úgy ítélték meg, nem volt elég elkötelezett a párt iránt. Olcsón megúszta, mert a hatóságok figyelembe vették a páciens kritikus állapotát. Lefokozták temetkezési alkalmazottá. (Igaz, hogy a fordítás ’vállalkozót’ ír, de ez bizonyára tévedés. Ugyan ki vállalkozhat bármire is Észak-Koreában?) Vagyis állami alkalmazott lett egy ’előkelő lakónegyed’ (hihetőleg fegyveresek vagy pártkatonák) hullaházában.

Kil-mo bejárt az apja munkahelyére, és kérdezgetett: „…mindent, amit magad után hagysz, elégetnek, kidobnak, elajándékoznak. De hová mennek a holtak?” „Azt senki nem tudja. Én se tudom, pedig halottakkal dolgozom.” A fiúnak ennyi nem volt elég. „Tanulmányozni akartam a halált. Ahhoz, hogy valamit megértsek, nekem ki kellett számolnom. A halál 0, az élet 1.”

Apja ellene mond: „a halál nem olyan egyszerű, mint a kettes számrendszer. Segítek a halottakat a paradicsomba vezetni.” „De már eleve a paradicsomban élünk” – veti oda Kil-mo a propaganda sulykolta – a könyv címében is megjelenő – alaptézist. Az apa viszont valamiféle materialista magyarázattal próbálkozik: „A paradicsomban élnek a lelkek. Amikor az ember meghal, a lelke tovább él. Ahogy a szív meghal, de a felette lógó forradalmi mártír-kitüntetések megmaradnak.”

Kil-mo csendesen éldegélt Phenjanban, a ’forradalom fővárosában’, ahol a 3,3 milliónyi lakos 99%-a az uralkodó politikai párt tagja/jelöltje/vagy családja – napjaink adatainak becslése szerint. A fiú szülei a maradék 1%-ba tartozhattak. Szürke életébe színfoltot, izgalmat, majd galibát egy olyan könyv hozott, amit külföldi hotelvendég felejtett a szobájában. Egy ott dolgozó ismerős vihette haza az évek óta a raktárban elfekvő tárgyat. A tiltott gyümölcs Kil-mónak elsőre emészthetetlennek tűnhetett. (Az olvasónak mindvégig az is marad, elvégre nagy kérdés, a kisfiú miként fejti meg az angol szöveget.) Hogy jön rá, hogy segédkönyvről van szó? Mindegy is, segítségével szerepjátékot talál ki, s előbb egyedül, majd különc tanárával játszik. Kil-mo súlyos betegségét a tanár az elérhetetlen antibiotikum helyett sajátos gyógymódjával kezeli. Lázálmából magához térve a fiú egyszer azon kapja az öreget, hogy a nadrágkorca körül matat. Erre emlékezve se neki, se az olvasónak nem teljesen magyarázat nélküli (még ha teljesen elfogadhatatlan is), hogy a hatalom katonái a gyerekek és a lakosság ’okulására’ nyilvánosan végzik ki a tanárt.

A matekos fiú kedveli a költészetet is. A Kedves Vezető szülőföldjéről írt verse díjat nyer, s ez garantálja továbbtanulását. Főiskolás korában szobatársaival űzik a játékot, erre felfigyelve az egyetem oktatói informatikai előadásra kérik fel Kil-mót. Hihetnénk, hogy ez a ’gyanús’ külföldi könyv sodorja őt bajba, de nem; keresztény hit vádjával, az apja miatt kerülnek politikai börtönbe. Bár az apa orvosi pályája derékba tört, továbbra is tiszteli, szereti a Kedves Vezetőt. Úgy fogja fel, a Nagy Vezér áldása tette lehetővé, hogy a forradalmi mártírok, a munka hősei és színészek holttestét indítja útnak. Amikor a pártlap (Rodong Szinmun) azt írta, „át kell éreznünk a Nehéz Menetelés szellemét”, az apja átérezte. Az emberek éheztek és hullottak, így ő sok halottat bocsáthatott útjára. A Propaganda és Agitációs Minisztérium sugározta forradalmi dalokat hallgatta: „Hiszem, a nehézségek véget érnek. Hiszek fényes jövőnkben. A mindennapi élet nehéz, de meghúzzuk a nadrágszíjat és követjük a tábornokot” – énekelte éhező fiának. „Az éhség mardosta a gyomrom. A számok fonala összegubancolódott a fejemben. Amikor sikerült kibogoznom, rájöttem, még éhesebb vagyok. A hivatalos statisztikák szerint 220 ezren haltak éhen 1995-98-ban. Saját számításaim szerint ezt meg kellett szorozni 9,8-cal vagy 11-gyel. Szóval, 2-3 millióan.” 2000. január 1-jén a pártlap vezércikkét olvasta fel az apa: „hála az emberek állhatatosságának, az oly sok éve húzódó Menetelés végre véget ért.”

További megpróbáltatásaikról Kil-mo így számolt be Angela nővérnek: „A köztársaságban mindenkinek két apja volt: az, aki verejtékesen minden este hazament, hogy éhes családja szemébe nézzen és az Édesapa Vezér, aki a minden otthonban ott lógó számtalan portréról tartotta szemmel fiait-lányait… Azt hiszem, apámnak új apára volt szüksége. Szert tett egy olcsó Bibliára. Az ideológia tanárunk figyelmeztetett, félelmükben az emberek hajlamosak Istenhez fordulni… Azonban a köztársaságért kell harcolni, nem behódolni a félelemnek. Ám mindenki félt. Félelemből éltettük az Édesapa Vezért és a Kedves Vezetőt. Végül apám istene ahelyett, hogy az éhségünket csillapította volna, munkatáborba juttatott.” Angela kíváncsi, ki jelenthette fel Kil-mo apját. „Nem érti: a köztársaságban mindenki besúgó. Az apa figyeli fiát, a fiú kémkedik anyja, a feleség a férje dolgai után. Szemmel tartasz szomszédot, szeretőt, kollégát, nehogy ők előbb tegyenek rólad jelentést.” Kil-mo téves önvallomásában magát hibáztatja, mivel egy gyereknek elmondta, apja imával engedi útjukra a halottakat.

Eljöttek hát értük. Egyre több embert tuszkoltak fel a teherautóra, idézi fel Kil-mo. „Melegszaguk volt. Elhúzódtak tőlünk, mivel nekünk már szélszagunk volt. Végül elpárolgott a testükből a meleg. Az elhagyatottság szaga váltotta fel. Félelem, nyugtalanság csöpögött a testekről.” Leírja az utat: „A szürke, komor ég alacsonyan hasalt.” A barakkokhoz értek: „a földutakon por virágzott, eltömítette a torkomat. Sápadt arcok himbálóztak a sötétben.” A napi munkára így emlékezett: „Pár gyereket betemettek a földcsuszamlások, mások szirtekről estek le, de mindenki azzal törődött, hány nyúl születik, hány marad életben. Emberek haltak meg az éjszaka közepén, hajnalban, délután. Agyonütötték őket kidőlő fák, megfojtották szeméthalmok, agyonverték, halálra éheztették, kivégezték őket. Leestek magas épületekről, mérgező növényt ettek, betegség vitte el őket.” Mikor a platóról tetemet hajítottak le, őrök rohantak oda lerángatni ruhát, cipőt, sapkát. „Miért sír a kísérő olyan halkan?” – kérdi a fiú. „Ha egy falatot se ettél, még sírni is nehéz” – hangzik az apja válasza.

Kil-mo és egyik társa sikeresen kiszöknek a táborból. Jong-e nyomát követik. A folyó túlsó partján, az Észak-Korea és Kína határán működő drogcsempész banda fogadja be őket. Az Aspergeres matekzsenit mindenkivel szemben megvédi a különcsége. Tisztelik benne a nagyon másmilyen embert. Megbízást kap. Nem tudja, hogy drogfutárként kell előbb Sanghajba, majd Makaóra mennie. A kelet-ázsiai alvilág veszélyeit túlélve érkezik Dél-Koreába. Ott a disszidensekre szakosodott nyomozók azonosítani akarják, hogy kiderítsék, nem kínai állampolgár-e, aki az északiaknak járó letelepedési kötvény miatt akar délen maradni, ahogy tízezernyien mások.

Az azonosításban segédkező személy, a fiú nagy megdöbbenésére, a Murjong munkatábor (ezek szerint egykori) igazgatója. „Nem értettem, hogy a köztársaság hű tisztviselője miért disszidált. Hogyan segíthet ő olyan disszidenseket, akiket korábban állatként kezelt?” Jun Jong-te Szöulban azt hazudta, ő is fogoly volt. A disszidenseket segítő szervezetet pedig kamuból alapította, hogy lenyúlja a kormányzati segélyt. A neki nem rokonszenves disszidenseket kémkedéssel vádolta meg.

Kil-mónak forog a gyomra, innen is menekülni akar. Számtalan nehézség után Mexikóba, majd a sivatagi gyaloglást túlélve, az Államokba jut. New Yorkban a Szabadság-szoborral társalog. Úgy érzi, a fáklya őt köszönti, bár nem érzi magát méltónak erre. „Te is bevándorló vagy, Isten hozott.” „De én illegálisan vagyok itt.” – „Valahonnan elmenni máshova, nem törvény kérdése. Nekem nem. A bevándorló az bevándorló. Addig maradsz itt, ameddig csak akarsz.” Kim-lo a szobortól kérdi, ismeri-e Jong-ét. „Szólok, ha idejön. Láttam mindenkit, aki a városba jött.” Eltelik azért egy darab idő, míg Jong-e – természetesen – felbukkan. Ennek részleteit, ahogy az összes korábbi eseményt ismerjék meg a könyvből. Feltétlenül megéri.

Az utolsó lapok behajtása után játsszunk el azzal, hogy bár a regény főhőse Kil-mo, a történet kulcsa azonban Jong-e, az elsöprő szépségű nő. Hiszen minden miatta történt. Maga a gyilkosság is. Amivel ez a történet nyugvópontra is jut – ha az Észak-Koreában születettek élete továbbra sem.

A könyv ugyan hozzáférhető, és nagyon ajánlom elolvasását – már csak azért is, mert ebből (is) pontosan meg lehet érteni a diktatúrák működését, amit a szerző aprólékos gonddal mutatott be, leplezett le. Ki tudja, lesz-e újabb kiadása, de akkor majd célszerű lenne a szövegéből kiszűrni néhány hibát, amelyek közül csak egyet szeretnék megemlíteni. A 2007-es gazdasági csőd kapcsán így írt J. M. Lee: „az amerikai gazdasági rendszer az összeomlás küszöbére sodródott. Bear Stearns elhunyt.” Nyilván ennek a kiszűréséhez célszerű valamennyire ismerni az amerikai bankrendszert. Ugyanis Bear Stearns (utánakerestem) nem személy, hanem az egyik nagy befektetési bank, következésképp a záró mondat pontosabb így: A Bear Stearns bank becsődölt.

Egy általam olvasott elemzés úgy fogalmaz: a észak-koreai világ hátborzongatóan rejtélyes. „Ahol az emberek az ideológia, a szerencsésebbek a felismert szabadságra vágyás, a szerencsétlenebbek a pénz utáni kétségbeesett sóvárgás, a bűnözés kiszolgáltatott foglyai. Kil-mo sorsa felveti a kérdést, hol a határ a jó és a rossz, az igazság és a hazugság, a fogság és a szabadság között.” Az észak-koreaiak élete napjainkban már nem teljesen ismeretlen a külvilág számára – történetesen éppen J. M. Lee és más szerzők munkássága nyomán.

J. M. Lee: Szökés a paradicsomból
Fordította: Pék Zoltán
Animus Kiadó, Budapest, 2017
Sorskönyvek sorozat
256 oldal, teljes bolti ár 3390 Ft,
online akciós ár a kiadónál 500 Ft,
e-könyv változat akciós ár 500 Ft
ISBN 978 963 324 5071 (papír)
ISBN 978 963 324 5088 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Egy ismeretlen férfit holtan találnak New Yorkban, vérébe számokat és szimbólumokat rajzoltak a padlón. A gyanúsított az észak-koreai származású Kil-mo, akit a helyszínen őrizetbe vesznek. Angela, a CIA egyik ügynöke elnyeri a zárkózott fiú bizalmát, és az megosztja vele élete történetét.
Kil-mo, aki kiemelkedő matematikai tehetségével mindig kilógott társai közül, csöndes életet élt Phenjanban. Ám amikor sebészorvos apját keresztény hite miatt letartóztatják, ő is munkatáborba kerül a család többi tagjával együtt. Itt találkozik a szépséges Jong-ével, akivel barátságot kötnek. A lány azonban megszökik a táborból, Kil-mo pedig elhatározza, hogy követi.
Különleges képességeinek hála, sikerül is kijutnia és átszökni a határon. Ám a megkönnyebbülés nem tart sokáig: magát hamarosan az ázsiai alvilág kellős közepén találja, amelyhez foghatót el sem tudott képzelni…