Kilátás a körhintából | Hans Mendler kiállítása

D. Magyari Imre |

Magam is meglepődtem, amikor kiszámoltam: jó négy évtizede már, hogy tolmácskodtam Hans Mendler budapesti esküvőjén. Feleségül ugyanis magyar lányt vett, akivel a hatvanas években (!) egy ideig egy általánosba jártunk. A barátság Mártával máig megmaradt; nagyon tud erősíteni egy kapcsolatot, hogy a felek messze vannak egymástól és csak ritkán találkoznak. Megmaradt, de egy súlyos vétségem beárnyékolja. Nem is az, hogy az esküvői banketten nem annyira cáfoltam, mint inkább megerősítettem (elég határozottan), azt a külföldön feltehetően létező és talán nem teljesen indokolatlan nézetet, hogy a magyarok sokat isznak; ez egy banketten előfordul, bár azt hiszem, sokaknak sikerült meglepetést szereznem, még magamnak is. De ezzel együtt ez bocsánatos bűn.

A halálos bűnt azzal követtem el három esztendővel később, 1986-ban, hogy Hans első, a Fészek Klubban rendezett magyarországi kiállításáról ezzel a címmel írtam a Magyar Ifjúságban, ahol – használjuk ezt a szót – dolgoztam: Nyugatnémet mázolmányok. Ez valóban megbocsáthatatlan. Firkálmányomban én ugyan azt értettem a mázolmányok szón, hogy… Teljesen mindegy, mit értettem rajta. A mázolmányok sajnálatosan azt jelenti, hogy mázolmányok (Schmierereien). Ezt illett volna tudnom. Azt hiszem, lassan ötvenéves pályafutásom során nem követtem el ekkora hibát, ami Hansot persze aligha vigasztalja.

Néhány hete Hans Mendlernek új kiállítása nyílt Budapesten: a sokadik Magyarországon is, Európában is. Nem is akárhol, a Széphárom Közösségi Térben, ami nevének ellentmondva a Szép utca 1/B-ben található: hatalmas, tágas, pompás terem, aminek emelete is van. „…egy olyan közösségi teret szeretnénk létrehozni és működtetni – olvassuk a honlapon Pokorni Péter igazgató (maga is képzőművész) szavait –, ahol a művészek, teremtő emberek és a kíváncsi, befogadó közönség között az alkotásokon keresztül egyfajta párbeszéd folyik.” Egyébként ez a valamikori Horváth-ház, tervezője Pollack Mihály. Itt működött Landerer Lajos és Heckenast Gusztáv nyomdája, ahol az Életképek, a Pesti Hírlap, később, 1854-től, a Vasárnapi Újság készült, itt ülésezett a Batthyány-kormány minisztertanácsa, a 19. század második felében itt működött a fagylaltot és puncsot is kínáló Kammon kávéház, asztalai mellett Komjáthy, Rákosi Viktor, Reviczky, Vajda. És lakott az épületben Arany János, Jókai Mór, Kossuth Lajos, Marastoni Jakab, az Első Magyar Festészeti Akadémia alapítója, Szkalnitzky Antal építész, Vörösmarty Mihály…

Mártáék nagylelkűen elhívtak a vernisszázsra, így hát, nem múló lelkiismeret-furdalással, odaoldalogtam. Az eseményt Jovián György megnyitója tette ünnepélyessé, Dresch Mihály és Benkő Róbert játéka még ünnepélyesebbé. És számomra Márta és Hans néhány kedves szava bensőségessé.

Nem értek a képzőművészethez, de annyit tudok, hogy egy megnyitón nem lehet műalkotásokat nézni. Halovány árnyéka egykori önmagamnak, elkortyolgattam egy pohár narancslevet, aztán leléptem. Mert ha esetleg tolmácsolnom kellett volna, még kiderül, hogy immár nincs olyan német ige, amit én ragozni tudnék, pláne Imperfektben… Később viszont még kétszer megnéztem a kiállítást, áttanulmányoztam néhány katalógust – közismert lustaságomon túl ez az oka, hogy csak most számolok be róla.

Tényleg nem értek a képzőművészethez, de az világosan kiderült számomra, hogy az 1950-ben Neresheimben született, kilencévesen Ulmba költözött, majd Stuttgartban képzőművészetet és germanisztikát (azt miért?) tanuló s végül Leonbergben (és Márta révén Dunaszekcsőn) letelepedett Hans Mendler nyilván a kortárs német képzőművészet egyik legjelentősebb alakja lehet, európai rangú művész. Lassan ideje megkövetnem s bocsánatot kérnem fiatalkori botlásomért: Lieber Hans, ich bitte dich feierlich um Verzeihung – ezt egyébként Goethe mondta egyszer Schillernek, amikor A fehér hattyúhoz címzett weimari fogadóban vörösborral leöntötte az Ármány és szerelem halhatatlan írójának vadonatúj hófehér pantallóját… (Mint erre Thomas Mann is utal egy regényében).

Nézem Hans Mendler a képeit és szobrait, figyelmesen és kissé elkomorodva, ahogy talán ő nézi a világot. Fantáziám körhintájában – ez a kiállítás címe. Látásmódja mintha nem sokat változott volna 1986 óta. „Festészetében – írja róla egyik méltatója, Christina Ossowski – már igen korán kialakult egyéni nyelvezete, mely nem egykönnyen sorolható egy bizonyos művészeti stílusirányzathoz: leginkább az absztrakt expresszionizmus és a tudattalan mélységeiből táplálkozó gondolatvilág pólusai között mozog. Jellemző rá a szabad szín- és formahasználat, a motívum redukciója (figuratöredék), mely filozofikus megközelítéssel párosul. … Művészetében egyre nagyobb szerephez jutnak a láncfűrésszel létrehozott, részben színezett faszobrai. Talányos, mitikus, pimasz-gnómszerű vagy éppen félszeg alakok hatását keltik.”

Engem Hans Mendler sok festménye emlékeztet gyerekrajzra: rettegő, szorongó gyerekek rajzaira. És a rettegő, szorongó gyerek még kiszolgáltatottabb, mint egy felnőtt. De a világ eseményei keltette félelmünk és szorongásunk nem tesz-e bennünket újabban ugyanolyan kiszolgáltatottá, mint egy gyereket? Hisz szinte csupa olyasmi történik, amire nem számítottunk, amit elképzelni sem tudtunk. A természetben és az emberi társadalomban egyaránt. A fa- és fémszobrokat nézve pedig az jutott eszembe, hogy térben és időben milyen távolra, milyen messzire vezetnek bennünket. Régi meggyőződésem, hogy a művészet egyetlen szőttes, amiben minden mindennel összefügg.

Ezek az alkotások, szándékosan vagy szándéktalanul, távoli kultúrákat idéznek meg, gyakran már a címükkel is: Árgus, Kiméra – ezek behozzák a görög mitológiát, Troll – ez a skandinávot, A Szent Grál őrzői – ez a keltát, pontosabban az Arthur-mondakört, A halász a keresztényt, de számomra még régebbi, ősi kultúrák is felködlenek. Amúgy szeretném azt hinni (bár ez romantikus naivitás), hogy a művészet egyidős az emberiséggel, tehát úgy százezer (vagy negyvenezer?) éve megjelent – 100 ezer évesek a modern Homo sapiens sapiens maradványai, 40 ezer éve viszont „hirtelen meggyorsult vagy megindult a kultúra evolúciója” a „Homo-evolúció” legutolsó fajánál (írja erről Csányi Vilmos).

A lényeg, hogy itt van Orr, a törpe: őt Wilhelm Hauff találta ki a tizenkilencedik század elején.

Rám a legnagyobb benyomást az emeleten látható Szaltó tette. Görcsbe meredt figura, de ez a görcs lehet a szaltózás közben egy másodpercnyi testhelyzet is. Annak idején, a hetvenes években, Olga Korbut szovjet tornász produkciójáról Nagy Gáspár költőnek a szabadság jutott eszébe s versbe írta a SZALTÓSZABADSÁG szót csupa nagybetűvel – Hans Mendler pedig a görcsbe rándult testet, az embriópózt veszi észre: ugranánk, ugranunk kell, de olyan bizonytalan, elmosódott, homályos minden… Aki körhintában ül, annak a szeme előtt össze is folyhat, amit lát!

Mindazonáltal nem komorak ezek az alkotások, sőt. Némelyik már-már, szinte vidám. Derűs. Oldott. Hisz csak vannak az életünknek ilyen pillanatai is. Nem komor ez a kiállítás sem. Szomorúnak mondanám inkább. De milyenek legyenek ma egy alkotó művei, aki gondolkodik is?

Fantáziám körhintájában
Hans Mendler kiállítása
Széphárom Közösségi Tér
1053 Budapest, Szép utca 1/B
Megtekinthető: 2024. szeptember 14-ig

Honlap: hansmendler.de