Az élet kikezdi a szerelmet | Moa Herngren: A válás

Fazekas Erzsébet |

Moa Herngren történetének – nem meglepő – két főszereplője van, Bea és Niklas. Hősnek aligha mondhatnám őket, hiszen egyikük se hős, mindketten csak hozzák a maguk szürke formáját, a jól ismert karaktert. Állhatna itt az övék helyett bármilyen más név. A nő alig képes empátiára, a férfi meg gyáva, habozó, döntéskerülő.

A történet bárki válási sztorija lehetne. Nincsenek benne nagy írói, lélekbúvári felfedezések, és finom kis megfigyelések is csak elszórva. Minden a tökéletes általánosságban mozog. Hittem a fülszövegnek, és abban reménykedtem, hogy a szerző Lawrence Durrell nyomdokába lépett, vagyis az Alexandriai négyes helyett most majd a Stockholmi kettőst olvashatom. S ha két nézőpontból, kétféle hangszerelésben ismerhető meg a pár története, bizonyára közelebb juthat az olvasó az élet árnyaltságához. Esetleg jobban megértjük a válás előtt, alatt, után zajló folyamatot. Ám mindez – különösen az Alexandriai négyes felidéződése – elmaradt (ennyiben felületes a fülszöveg párhuzama) megismerve az itteni szereplőket.

Az első rész: Bea szemszögéből. Egy júniusi éjjelen stockholmi lakásukban az elviselhetetlen melegtől szenved. (Északabbra is elmaradt az éjszakai lehűlés 2016-ban?) Valójában persze férje miatt forgolódik álmatlanul. Niklas nem jött haza. 32 éve házasok. Minden rendben köztük. Látszólag. Bea szerint a férje egy semmiségen akadt ki annyira, hogy felszívódott, majd végül azt is kibökte, válni akar. „A banálisnak látszó mögött mindig, minden pár esetében összetett, évtizedek óta kibeszéletlen-megoldatlan kapcsolati problémák húzódnak meg a háttérben.” (E felismerésre azonban nem Bea, hanem a szerző jut.) Niklas bűne nem is olyan semmiség – ismételgeti. Elfelejtette megrendelni a kompjegyeket, ezért kell a családnak újabb hétre a fülledt városban ragadni, holott ha megveszi, már a szeretett anyóséknál vakációzhatnának a tengerparton, együtt a régen látott többi családtaggal.

No, de kérdem: melyik házasságban nincsenek ilyen – bosszantó, de könnyen orvosolható – mulasztások. Ezek szerint az a csoda, hogy nem válik el mindenki. Mikor is? Az első, apró kellemetlenségnél, csalódásnál, az idegesítő mániák felfedezésénél. Szinte érdektelen is, hogy saját élmény alapján ír-e a szerző: Moa Herngren, aki „a kapcsolati drámák mestere, a Netflix egyik sikeres sorozatának társszerzője”. A szöveg és a gondolatmenet alapján inkább pályaelhagyó pszichiáternek, terapeutának tűnik.

Később megismerjük Niklas oldaláról is a helyzetet. Például azt az esetet, amikor attól szenved, hogy a frissen szült anyának nem képes azonnal megmondani, hogy a kezébe adott újszülött Down-szindrómás. Majd vészhelyzethez hívják, ahol a szülő nő szíve leállt. S hiába dönt a sürgősségi császármetszésről, a babát sem sikerült megmenteni. Ezektől gyötrődik, „ezért dolgozott gyerekorvosként sokáig, hogy elkerülje azt a káoszt, ami az utóbbi néhány órában ismét lecsapott rá… Mert a súlyos munkaerőhiány még a magánszektorban is érezhető”. Nocsak, Svédországban vagyunk? De tényleg. Niklas „az állást azért vállalta el, hogy banki kölcsönnel megvehessék Beának az új konyhát. De visszavágyik a Sollentuna kórház gyerek-osztályának meghitt légkörébe.”

Vagyis elég súlyos háttere van az elfelejtett kompjegyeknek. Niklas minden erejét felemészti a 60 órás munkahét. Nagyon kimerült.

• Olvass bele!

Sajnos Herngren nem Durrell technikájával dolgozott. Bár két nézőpontú a mesélés, mégis pontosan ugyanúgy tárják elénk a történteket. Bea elmondása alapján is könnyű rájönni, hogy a férjét mennyire túlterheli munkája, nagyon megviseli a hivatással esetenként járó kudarc, a veszteségek fájdalma – meg persze az, hogy otthon nem kap megértő támogatást. Ha Niklas meg sem szólalna, a saját szavai is lelepleznék a sérelmeit soroló Beát: hiányzik belőle az empátia. A kínálkozó békülési lehetőséget a családterápián is durván elszalasztja.

Ugye, kedves olvasó, nem várta volna, hogy ennyire nem állok a női szereplő mellé? Holott Bea sokszor elmondja: „nem tudja elképzelni az életét Niklas nélkül. Ő élete szerelme és legjobb barátja.” Bár a családon belüli szerepek miatt sok vitájuk volt ikerlányaik kiskorában, de azért mégiscsak Bea az örökös problémamegoldó. Igaz, mindig Niklas keresett többet, ám Lillis (anyós) szerint is „ez a munkamegosztás egyenlőtlen és ártalmas.” (Sok házasság emiatt bukhat meg – teszem hozzá.) Lillis pontosan fogalmaz: „az egyenlőség csak mm-re pontosan kimért megosztással érhető el – legyen szó gyerekről, mosogatásról, orgazmusról, munkáról.” Lillis azt is tanácsolja menyének, adjon teret Niklasnak – ahogy a sláger mondja: „ha szeretsz valakit, szabadítsd fel” a görcsök, kényszerek, kötelezettségek alól. De lássuk be, az életben ez inkább úgy alakul: minél megveszekedettebben szeretünk valakit, annál inkább akarjuk magunk mellé (le)láncolni! Ettől viszont „az élet kikezdi a szerelmet”!

Lassan tudjuk meg, Niklas új párjának fogja elmondani, hogy régi barátja, Jacob valójában beleszeretett Niklasba, és azt remélte, ez kölcsönös. Ez az elhallgatott tény pedig végzetesen torzíthatta a házastársak viszonyát… Bea erről mit se tudva töpreng: „a párok megőrzik egymás titkait, a legközelebbi barátok előtt is védelmezve egymást, a házasságukról alkotott képet. Nem a látszat fenntartásáért. A legjobb barátjáért teszi, akinek rossz tulajdonságait nem beszéli ki. Hallgatólagos megállapodás értelmében, a legnehezebb pillanatokban is elviselik egymást. Kitartasz társad mellett, mert szereted azt, ami jó benne.”

Bea szerint bizalmas részleteket megosztani a társ kevésbé hízelgő oldaláról: az árulás egy formája. Barátnőjét is csak a balhék múltával szokta beavatni. Megszépítve, mintha a történtek hozzájárultak volna kapcsolatuk fejlődéséhez. „A konfliktusok sokkal kevésbé tűnnek súlyosnak az idő múlásával. Néha egyenesen viccessé válnak. Minden rossz történetet szórakoztató anekdotává lehet formálni anélkül, hogy túlságosan lelepleznénk önmagunkat.”

Bea persze szinte mindent félreért – pedig ha valakinek, neki tudnia kellene, milyen gyámoltalan, bizonytalan a férje. Ismernie kellene jellemét, gesztusait. Érteni a helyzetét: „szüksége van pihenésre, közös családi élményekre.” Számára nem lehet meglepő a sablonos szakítási szöveg: „Én ezt nem bírom tovább. A kettőnk dolgát. Téged. És magamat.” Így hát a férj „gondolataiba befurakodnak a kétely szilánkjai, szétfeszítik őket”. Most nem elemezném, hogy milyen ez a költőinek szánt kép… Tud a szilánk furakodni és feszíteni? Hát, ha Moa Herngren mondja…

Bea azon is kiakad, hogy a feszült, túlterhelt Niklas figyelemelterelésként rákap a kütyüzésre, Niklas önmagához híven úgy gondolja, talán igaza lehet Beának: „nevetséges, hogy egy 52 éves férfi agyhalott játékra pazarolja idejét. Mégis úgy érzi, mintha elvágná a mentőkötelet, ami a víz felett tartotta.” E pillanatban utólag is teljesen érthető, miért nem ment haza akkor éjjel, miért nem magyarázkodott Bea dühöngésére.

Niklas magánya egyre erőteljesebben jelenik meg a szövegben, és ez érthetővé teszi minden lépését – akár a Bea, akár a Niklas fejezeteket olvassuk. Niklas „nem azért van Mariával, hogy boldoggá tegye őt, hanem, mert Maria teszi őt boldoggá. Visszaadta életkedvét.” Maria világnézete új perspektívába helyezte azt, hogy mit lehet, mit szabad, és mit képes megtenni. Hogy valójában milyen kötelezettségei vannak önmagával és másokkal szemben.

Persze Niklas nem tud kilépni önmagából, személyiségéből: „a bűntudat ólomsúlyként nehezedik rá. Senkit nem akart megbántani, ám ez elkerülhetetlen következménye annak, hogy önmagát, saját életét, a szerelmet választotta.” Niklasnak mégis hányingere lesz, mikor Mariával marad üres családi lakásában. De elöntik a hála könnyei – ezúttal meghallgatták, kérését nem bagatellizálták, az új nő, Maria jelét se mutatja ingerültségnek, amiért ő mást akar. Sír örömében is, mert végre sikerült megfogalmaznia igényeit, s „nem adja be a derekát, csak azért, hogy valakinek a kedvében járjon.” Moa Herngren e pontos megfogalmazással rögzíti a jó társas viszony alapjait. Ezért a világos üzenetért éri meg elolvasni a könyvét.

Bea végül csak rájön, hogy lecserélték, Niklas pedig megtanulja kimondani az igazságot: adott esetben azt, hogy a másik lánya sem akar Beával élni. „Csak azért lakik nálad, mert fél attól, mi lesz, ha magadra hagy. Remek munkát végeztél. Bűntudatba kergetted a gyerekeidet, hogy hűségesek legyenek hozzád. Pont úgy, ahogy velem tetted oly sok éven át. Alma nem mer beszélni veled arról, mit érez. És tudod, kivel beszéli meg? Mariával. Ő az egyetlen ember, aki e kibaszott káoszban nem csak magára gondol!”

Az asszony tehát csak magára vethet, hogy egyedül maradt. Gyerekei után barátai is átpártolnak Niklas mellé, aki lányaival és Maria gyerekeivel valódi családot alakít ki. A történetismertetést nem is muszáj folytatni. Hiszen a könyv nem csak arról szól, hogy mit jelent a válás a házaspárnak. Hanem arról is, hogyan hat a családban élő gyerekekre.

Egy ajánlóban célszerű azt is megemlíteni, mi tetszett különösen a szövegben. Nekem a könyv elején megismert cipőtartó, amely bemutatja a családot. Az ikrektől: lovaglócsizma, balerinacipő, tornacsuka. Az anya Birkenstock szandálja, az apa mokaszinja, futócipője. Igaz, hogy a világos helyzetet fölöslegesen túlírja a szerző.

Elszomorodva írom le: a szövegben túlságosan sok a döccenő. A homlokon megszaporodó ősz hajszálaktól (azok inkább a halántékon jelennek meg; a homlok szőrtelen…), a városra szoruló fedőig. A mobilos világban még értjük, de már nem mondjuk, hogy „egyszerűen lecsapta a telefont”. Már jó ideje nem így szakítjuk meg a vonalat… Pedig a fordító igen sokat javíthatott volna a szövegen…

De azért álljon itt két tényleg pozitív megjegyzés: nagyszerűen sikerült a borító grafikája. A kétféle rózsa ezekben a rózsaszerűtlen színekben azért jelzi, hogy mekkora különbségek vannak a két főszerepló látásmódjában, sőt még látható a szár is, amit sűrű tüske (nem tövis!) borít – vagyis ez az idillinek mondott házasság hordozza ezeket is… (A svéd eredetin a szelídebb geránium, vagyis muskátli látható.) A másik a kerámiázó Lillis gondolata. Harmadik fiára, a ’véletlen’-gyerekre, mai kedvencére utal, akit nem akart volna kihordani, de akkor már túl késő volt… „Olykor épp a félresikerült darabokból lesznek a legszebbek. Kicsit olyan ez, mint az élet. Az első pillantásra szerencsétlennek tűnő dolgok végül jól sülhetnek el.”

Moa Herngren: A válás
Helikon Kiadó, Budapest, 2024
Fordította: Pap Vera-Ágnes
400 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft,
online ár a bookline.hu-n 4250 Ft,
e-könyv változat 3299 Ft
ISBN 978 963 620 2644 (papír)
ISBN 978 963 620 3672 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Niklas és Bea több mint harminc éve élnek idillinek tűnő házasságban egy jómódú stockholmi negyedben kamasz ikerlányaikkal. Éppen ezért éri Beát villámcsapásként, mikor egy családi nyaralás küszöbén, egy jelentéktelennek tűnő vita közben Niklas csapot-papot otthagyva elviharzik. Távollétének órái napokra dagadnak, felesége üzeneteire nem válaszol, magyarázattal pedig meg sem próbálkozik – mikor pedig előkerül, minden megoldási kísérlettől elzárkózva válni akar, ráadásul hamarosan az is kiderül, hogy nő is van a dologban…
Filmszerűen pörgős, mégis mélyen empatikus családi drámájában Moa Herngren mindkét főszereplő elméjébe betekintést enged, hogy megmutassa: a felszínen banálisnak látszó események mögött összetett, évtizedes, kibeszéletlen-megoldatlan kapcsolati problémák rejlenek.