T. Kingfisher: Varázslókalauz önvédelmi sütéshez (részlet)

EGY

TALÁLTAM EGY HALOTT LÁNYT a nénikém pékségében.

Egy hozzám méltatlan sikkantás kíséretében elhátráltam tőle egy lépést, majd még egyet, és végül nekiütköztem a pékség ajtajának. Ezt általában nyitva tartjuk, máskülönben a nagy kemencék miatt pusztító hőség alakul ki, de most hajnali négyre járt, és még semmi sem melegedett fel.

Azonnal tudtam, hogy halott. Nem sok holttestet láttam életemben – csak tizennégy éves vagyok, és hát a sütés nem egy magas kockázatú szakma –, de abban rögtön biztos voltam, hogy a feje alatt terjedő vörös lötty határozottan nem málnatöltelék. Plusz olyan fura szögben feküdt, amilyenben senki sem alszik, még akkor sem, ha feltételezzük, hogy pont egy pékségbe tör be szunyókálni.

A gyomrom szörnyű görcsbe rándult, mintha valaki durván megcsavarta volna, mire mindkét kezemet a számra tapasztottam, nehogy elhányjam magam. Épp elég nagy volt a felfordulás így is, igazán nem akartam még a visszaköszönő reggelimmel is gazdagítani.

A legrosszabb, amit valaha láttam a műhelyben, az a patkány volt néhanapján – ne ítélkezz, ebben a városban képtelenség megszabadulni a patkányoktól, pedig a miénknél tisztább helyet nem sokat találsz –, meg az a zombibéka, amelyik a csatornából mászott ki. Szerencsétlen pára folyásirányban volt a katedrális felől, ahol elég, ha néha kissé meggondolatlanul szabadulnak meg a szenteltvíztől, és máris nyakunkon az élőholt békák meg a tarajosgőték meg az effélék dögvésze. (A folyami rákok a legrosszabbak. A békáktól meg lehet szabadulni egy seprűvel, de egy zombirákhoz már papot kell hívni.)

De bármennyi zombibékának jobban örültem volna, mint egy hullának.

Szólnom kell Tabitha néninek. Ő tudni fogja, mit kell tenni. Nem mintha Tabitha néni pékségében rendszeresen bukkannának fel hullák, de ő mégiscsak az a fajta ember, aki mindig tudja, mit kell tenni. Ha kiéhezett kentaurok hordája ront rá a városra, és kisgyerekeket meg macskákat felzabálva vágtázik az utcákon, Tabitha néni higgadtan barikádokat állít fel, és számszeríjakat készít, mintha hetente kétszer amúgy is ez lenne a dolga.

Sajnos ahhoz, hogy eljussak a Tabitha néni hálószobájához vezető lépcsőig, végig kellett mennem a konyhán, vagyis el kellett sétálnom a hulla mellett. Mi több, át kellett lépnem rajta.

Oké, oké. Talpak, velem vagytok? Térdek? Meg tudjuk csinálni?

A talpak és a térdek jelentették, hogy készen állnak. A gyomor viszont nem örült a tervnek. Az egyik kezemmel megragadtam a másik csuklómat, és szorosan a számra tapasztottam a tenyerem, ha esetleg a gyomrom lázadni próbálna.

Oké. Oké, akkor lássuk…

Beóvakodtam a konyhába. Heti hat napot töltöttem itt, néha hetet, ide-oda futkosva a kövezeten, lisztet szórva a pultokra, tepsiket pakolva a kemencékbe. Naponta több százszor vágtam át a konyhán, nem volt ebben semmi különös. Most meg mintha egy kilométer hosszú lett volna, idegen és ellenséges terep.

Dilemmával álltam szemben. Nem akartam a holttestre nézni, ha viszont nem nézek rá, lehet, hogy rálépek – a lányra –, abba meg bele se bírtam gondolni.

Nem tehettem mást. Lenéztem.

A halott lány lába szétterült a padlón. Koszos bakancsot viselt felemás zoknival. Ez olyan szomorú volt. Mármint eleve szomorú, hogy meghalt – hacsak nem volt borzalmas ember –, de felemás zokniban meghalni valahogy különösen szomorúnak tűnt.

Elképzeltem, ahogy felveszi a zoknit, és fel se merül benne, hogy pár óra múlva egy pékinas és botcsinálta tésztamágus óvakodik körülötte, miközben a lábbelijén mereng.

Biztos volt ebben valahol erkölcsi tanulság, de hát nem vagyok én pap. Egyszer gondoltam rá, hogy esetleg lehetnék, de a papok nincsenek oda a mágusokért, még az olyan kisebbekért sem, akik csupán a kenyérkelesztéshez meg a tészta összetapadásának megakadályozásához értenek. Nagyjából akkoriban, amikor feladtam a papi álmaimat, Tabitha néni elhozott a pékségbe, és a liszt meg a zsiradék szirénéneke lényegében megpecsételte a további sorsomat.

Azon tűnődtem, mi pecsételhette meg ennek a lánynak a sorsát. Az arcát jórészt eltakarta a haja, úgyhogy nem igazán tudtam megállapítani, milyen korú – és amúgy sem akartam közelről szemügyre venni –, de fiatal lehetett, talán nálam sem sokkal idősebb. Hogyan végezhette holtan a pékségünkben? Lehetséges, hogy valaki, aki fázik és éhes, belopakodik – a pékség még éjszaka is meleg, mivel a kemencéket takaréklángon hagyjuk, és étel is mindig akad, még ha csak az előző napi maradék is a ládában. De ez még nem magyarázza meg a halálát.

Az egyik szemét látni lehetett. Nyitva maradt. Megint elkaptam a tekintetemet.

Talán elcsúszott, és beütötte a fejét. Tabitha néni folyton azt hajtogatja, hogy egyszer kitöröm a nyakamat, ha úgy cikázok a konyhában, mint egy liszttől betépett agár, de fura lenne, ha valaki azért törne be egy pékségbe, hogy aztán rohangáljon benne.

Talán megölték – suttogta egy aljas kis hang az agyamban.

Fogd be, fogd be! Ez hülyeség! – hallgattattam el. Gyilkosságokat sötét sikátorokban meg hasonló helyeken követnek el, nem a nénikém pékműhelyében. Amúgy is butaság lenne otthagyni a holttestet egy pékségben. Az egész várost csatornákra építették, minden utcának van vagy ötven hídja, a pincéket pedig minden tavasszal elárasztja a víz. Mégis ki suvasztana be egy hullát egy pékségbe, ha egy erre a célra tökéletesen megfelelő csatornában is megszabadulhatna tőle, mindössze pár méterre az ajtótól?

Visszatartott lélegzettel léptem át a halott lány bokáját.

Semmi sem történt. Nem is számítottam rá, hogy bármi történni fog, de azért megkönnyebbültem.

Egyenesen magam elé nézve még két lépést óvatosan tettem meg, aztán futásnak eredtem. A vállammal löktem be az ajtót, és a lépcsőn feliramodva felkiáltottam:

– Tabitha nééééniiiiii! Gyere gyorsan!

HAJNALI NÉGY ÓRA VOLT, de a pékek hozzá vannak szokva a hajnali négyes keléshez, és Tabitha néni is csak azért aludt dekadens módon fél hétig, mert az utóbbi pár hónapban a pékség nyitását végre rábízta az unokahúgára. (Az én vagyok, ha nem sikerült volna rájönnöd.) Kicsit idegeskedett is emiatt, én pedig nagyon büszke voltam rá, hogy semmi sem sült el balul, amikor én nyitottam.

Most viszont kétszer akkora bűntudat gyötört, amiért az én műszakomban bukkant fel egy hulla, noha aligha lehetett engem hibáztatni érte. Elvégre nem én öltem meg.

Ne legyél hülye, senki sem ölte meg. Csak elcsúszott. Valószínűleg.

– Tabitha néniiiii!

– Egek, Mona… – motyogta a nénikém az ajtó mögül. – Ég a ház?

– Nem, Tabitha néni, de egy holttestet találtam a konyhában! – Vagy legalábbis ezt akartam mondani. De végül valami olyasmi szakadt ki a számon, hogy: – Tabitha holttest! Van egy Tabitha… a konyha… halott, totál halott… és… gyere gyorsan… halott!

A lépcső tetején kivágódott az ajtó, és a nyílásban megjelent a nénikém, aki éppen belebújt a háziköntösébe. A háziköntöse nagy és rózsaszín, és szárnyas croissant-ok vannak ráhímezve. Elég ocsmány. Maga Tabitha néni is nagy és rózsaszín, de rajta nem repkednek szárnyas croissant-ok, csak amikor a háziköntösét viseli.

– Halott? – Összeszűkült szemmel nézett le rám. – Ki halt meg?

– A hulla a konyhában!

– Az én konyhámban? – Tabitha néni teljes sebességgel robogott le a lépcsőn, én pedig, mivel nem akartam, hogy elgázoljon, elhátráltam előle.

Nem durván, de félrelökött az útjából, és oldalazva bement a pékség ajtaján. Követtem, majd félénken bedugtam a fejemet az ajtónyíláson, és vártam a robbanást.

– Hah. – Tabitha néni terebélyes csípőjére tette az öklét. – Ez tényleg egy holttest. Az Úr legyen irgalmas hozzánk. Hah.

Hosszú csönd támadt, én a hátát bámultam, ő a halott lányt, a halott lány meg a mennyezetet.

– Öhm… Tabitha néni… mit csináljunk? – kérdeztem végül.

Tabitha néni megrázta magát.

– Hát. Megyek, felkeltem a bácsikádat, és elszalasztom a csendőrökért. Te gyújts be, és tegyél fel egy tálca bucit.

– Bucit? Sütni fogunk?

– Ez egy pékség, te lány! – csattant fel a nénikém. – Különben is, olyan hekussal még nem találkoztam, aki ne szerette volna a bucit, márpedig hamarosan nyüzsögni fognak itt. Tudod, mit? Inkább két tálcával tegyél fel, na, láss hozzá szépen!

– Öhm… – Összeszedtem magam. – Lássak akkor hozzá a többi sütnivalóhoz is?

A nénikém a homlokát ráncolva babrálta az ajkát.

– N-e-e-e… ne, inkább ne. Legalább pár óráig kaotikus átjáróház leszünk. Azt hiszem, ma később nyitunk.

Elfordult, és súlyos léptekkel elindult felverni a bácsikámat.

Én egyedül maradtam a halott lánnyal meg a kemencékkel.

Az egyik kemencéhez egész könnyen hozzáférhettem, úgyhogy megpiszkáltam az alatta pislogó tüzet, és rádobtam még egy fahasábot. Megvan a trükkje, hogyan lehet egyenletes hőmérsékleten tartani a kemencét, és ez az első, amit megtanulsz. Ha vannak benne túl meleg vagy túl hideg helyek, a kenyered összeesik, és csomósnak, furcsán összenyomódottnak tűnik majd.

A másik kemencét már csak úgy tudtam elérni, ha átlépek a lányon. Rövid gondolkodást követően rádobtam egy törölközőt az arcára. Valahogy könnyebb volt, ha nem láttam azt a felfelé, a semmibe bámuló szemét. Beindítottam a másik kemencét.

A buci elkészítése egyszerű. Álmomban is megbirkóznék vele, mint ahogy néha, hajnali négy óra körül meg is teszem. Beledobáltam a száraz alapanyagokat egy tálba, és elkezdtem összekeverni őket. A tetőgerendákat bámultam, hogy még csak véletlenül se tévedjen a tekintetem a holttestre. Egy pillanatra egy csillogó szemre lettem figyelmes, ahogy lenézett rám egy egér, majd végigiszkolt a gerendákon a lyukába. (Ha egered van, az jó, mert az azt jelenti, hogy már nincs patkányod. A patkányok szerint az egerek fincsik.)

A pulton tartottuk a tojásokat, a sarokban pedig egy nagy zsírosbödön állt. Feltörtem a tojásokat, szétválasztottam a sárgájukat – tökéletesen, teszem hozzá –, majd az összes hozzávalót beöntöttem egy nagyobb tálba, és nekiálltam összedolgozni.

Hallottam nyitódni és záródni a bejárati ajtót, ahogy Albert bácsi elment a csendőrökért. Tabitha néni is ott sündörgött elöl, valószínűleg arra készült, hogy elhajtsa az első vásárlókat.

Azon tűnődtem, hány csendőr jön majd. Egy gyilkossághoz biztosan többet küldenek. A gyilkosságok fontosak. Vajon hozzák a hullaszállítót is? Kénytelenek lesznek, nem igaz? Mégsem tehetjük ki a holttestet csak úgy a szeméttel együtt. Jön a hullaszállító, mire a szomszédok azt hiszik majd, hogy meghalt a bácsikám – azt senki sem hinné, hogy Tabitha néni halt meg, ő egy természeti erő –, aztán jönnek pletykálni, és végül megtudják, hogy gyilkosság történt…

Várjunk csak, mikor döntöttem úgy, hogy ez egy gyilkosság? Hiszen csak elcsúszott, nem?

Azon kaptam magam, hogy miközben a halott lányon meg a csendőrökön jár az eszem, túlságosan régóta dagasztom a bucit. Márpedig nem jó túlságosan sokáig dagasztani, mert attól megkeményedik. Beledugtam lisztes kezemet a tésztába, és felvetettem neki, hogy talán inkább ne akarjon megkeményedni. Afféle pezsgés támadt a kezem körül, és a tészta kicsit ragacsosabbá vált. A tésztát elég könnyű meggyőzni, ha szót tudsz érteni vele. Néha el is felejtem, hogy mások erre nem képesek.

Leválasztottam tucatnyi egyforma nagyságú nyers tésztagömböt, majd egy fa sütőlapáttal betettem őket a kemencébe, és szigorúan meghagytam nekik, hogy ne akarjanak megégni. És nem is fognak. A nem megégés azon kevés varázslatok közé tartozik, amelyekben nagyon jó vagyok. Egyszer, amikor igazán szörnyű napom volt, túlzásba vittem, és a kenyér fele egyáltalán meg se sült.

A bucit ezzel letudtam. Beletöröltem a kezemet a kötényembe, és merítettem egy kupa lisztet az egyik ládából. Egyvalamit még mindenképp el kellett intéznem, akár egy hulla volt a konyhában, akár egy tucat.

A pincébe vezető lépcső csúszós, mert a pincék már csak olyanok, hogy vizesednek. Kész csoda, hogy még vannak pincéink. Apám, aki haláláig építőmester volt, mindig azt mondta, hogy azért vannak pincék, mert volt odalent egy másik város, és az emberek egyre feljebb építkeztek, ahogy a csatornák nőttek, úgyhogy a pinceszintek valójában a régi házak tetői és mennyezetei voltak.

A pince legsötétebb, legmelegebb sarkában halkan, lassan bugyborékolt egy vödör. Néha-néha az egyik buborék kipukkadt, és párás, élesztős aroma szabadult fel belőle.

– Gyere, Bob… – mondtam olyan mézesmázos hangon, amilyennel egy kiszámíthatatlan állatot közelít meg az ember. – Gyere. Van neked egy kis fincsi lisztem…

Bob erre jó pár buborékot kipukkasztott, ami nála a lelkes üdvözlést jelenti.

Bob az én saját kovászom. Ő az első nagy mágia, amelyet valaha csináltam, és gőzöm sem volt róla, mit teszek, úgyhogy persze túlzásba vittem.

A kovász afféle csirizes kotyvalék élesztőből és fura kis növekményekből, amelyek a kenyér keléséhez szükségesek. A kenyérnek sokféle íze lehet a kovásztól függően. A legtöbb csak pár hétig marad életben, de hozzáértő kezekben akár évekig is elvannak. Van egy kovász Kaszentínában, állítólag több mint százéves.

Mindössze tízévesen kezdtem dolgozni a nénikém pékségében, és nagyon féltem, hogy valamit elbarmolok. Mivel a mágiám hajlamos volt fura dolgokat művelni a receptekkel, a nénikém a kovászára állított rá, amelyet egészen azóta használt, hogy megnyitotta a pékséget, és amelynek mindenki nagy jelentőséget tulajdonított, mert Tabitha néni kenyere rég híressé vált.

És… nem tudom, hogy túl sok lisztet adtam neki, vagy túl kevés vizet, mindenesetre kiszáradt, és majdnem elpusztult. Amikor erre rájöttem, annyira megrémültem, hogy beledugtam mindkét kezemet (ami elég gusztustalan, nekem elhiheted), és megparancsoltam neki, hogy ne haljon meg. Élj! – mondtam neki. – Gyerünk, meg ne halj nekem, élj! Növekedj! Egyél! Ne száradj ki!

Hát, ugye tízéves voltam, és nagyon féltem, és a félelem néha fura dolgokat művel a mágiával. Például túltolja. A kovász nemhogy nem halt meg, növekedett. De durván. Kitajtékzott az edényéből, rá a kezemre, én meg sikoltozva hívtam Tabitha nénit, de mire odaért, a kovász elérte a liszteszsákot, amelyből etettem, és felfalta az egészet. Elsírtam magam, de Tabitha néni csak annyit mondott csípőre tett kézzel, hogy „Még él, nem lesz semmi baja”, aztán összeszedte egy sokkal nagyobb edénybe, és hát így lett Bob.

Van egy olyan érzésem, hogy most már készakarva sem tudnánk megölni. Egyszer úgy befagyott a környék, hogy senki sem mehetett sehova, Tabitha néni három napra a város túlsó végén ragadt, én meg még az utcára sem jutottam ki, így aztán senki sem etette Bobot. Biztosra vettem, hogy mire visszajutunk hozzá, megfagy vagy éhen hal, vagy valami.

Ehhez képest a pince másik végén találtuk meg a vödröt, körülötte patkányok maradványai hevertek szétszóródva. A csontokat meghagyta. Így jöttünk rá, hogy Bob segítség nélkül is tud enni. Nem igazán értem, hogyan képes mozogni – talán úgy, mint a nyálkapenész. Kétlem, hogy megvan még a vödör feneke, de én aztán fel nem veszem, hogy kiderítsem. Nem akarom felbosszantani Bobot.

Engem kedvel a legjobban, talán mert főleg én etetem. Tabitha nénit megtűri. A bácsikám már nem teszi be a lábát a pincébe, állítása szerint Bob egyszer rásziszegett. Gondolom, ez amolyan böfögésszerű sziszegés lehetett.

Ráöntöttem a lisztet Bobra, aki erre boldogan bugyogott a vödrében, és kinyújtott felém egy amolyan kásás csápot. Lehúztam róla, mire a kovász nekiállt a liszt megemésztésének. Nem bánja, ha részeket szedek le róla, hogy kenyeret csináljak belőle, és még mindig ez a legjobb kovász a városban.

De a patkányevésről nem szólunk senkinek.

Fordította: Rusznyák Csaba

T. Kingfisher: Varázslókalauz önvédelmi sütéshez
Kossuth Kiadó, Budapest, 2024
352 oldal, teljes bolti ár 5800 Ft