Szomorúan fénylő aranybánya | Upor László: Majdnem lehetetlen

D. Magyari Imre |

Hosszú idő óta kísérletezünk, hogy próbáljuk megnevezni a 2010 óta regnáló rezsimet. Ha jól emlékszem, Magyar Bálint kezdte azzal, hogy posztkommunista maffiaállam, Ungváry Rudolf úgy folytatta, még 2014-es, A láthatatlan valóság című remek könyvében, hogy fasisztoid mutáció, Filippov Gábor hibrid rendszerről beszélt, Kornai János autokráciáról, Szelényi Iván illiberális posztkommunista kapitalizmusról. Néhányan diktatúrát emlegetnek, de ezt Radnóti Sándor nem fogadja el. Egyik meghatározás sem szorította ki a többit, egyik sem tűnik elég pontosnak, bár azért van egy közös tartományuk. Egyszer megkérdeztem Vajda Mihályt, ő minek hívja, amiben élünk. Visszakérdezett: nem egyszerűbb azt mondani, hogy Orbán Viktor rémes rendszere? De, egyszerűbb.

Akármiképp is hívjuk, jellegének, működésének, sötétségének, önteltségének és gátlástalanságának vannak különösen eklatáns, kiragyogó példái, amik a demokráciával nemhogy köszönő viszonyban nincsenek: nem is ismerik egymást. Ilyen az egyetemek, köztük a Színház- és Filmművészeti Egyetem 2020-ban kezdődött beszántása. A modellváltással, az alapítványokba való kiszervezéssel az egyetemek csak jól járnak, mondta és mondja a kormány. Egyáltalán nem járnak jól, mondják mások, már ha van bátorságuk megszólalni. Upor László nagyszerű, egészen különleges munkájának legmegdöbbentőbb sorai közé tartozik rövid beszámolója a Magyar Rektori Konferencia 2020. június 30-i üléséről.

„…meg voltam róla győződve, hogy a felsőoktatás legmagasabb szakmai-érdekvédelmi szervének dolga van ezzel a mindenkit érintő üggyel.” Szót kér és beszélni kezd, hisz mindenkivel az fog történni, ami az SZFE-vel történt, történik épp, mármint 2020-ban. A reakció szégyenletes. Mindenki nézi a cipője orrát, talán nem is lélegzik abban a néhány percben. Kussol. (Ezt én mondom így, nem ő.) „Ebben a síri visszhangtalanságban a legmegdöbbentőbb nem az volt, hogy a mi porszemnyi kis intézményünket … csúful cserben hagyja ez a közösség. A leglesújtóbb a tömegesen elkövetett harakiri rémképe volt.” Nyilván azért kussol mindenki, mert fél. Pedig igaza van Upornak: „Nem a legyőzhetetlenség, hanem annak látszata tartja fenn a rendszert.” Ezt egyedül ő veszi észre? Egyedül ő, hogy „…nem az a fő kérdés, mit tesz pillanatnyilag az új rendszer, sokkal inkább az, hogy mire lehet képes – minek a lehetősége van belekódolva a váltott modellbe. Mondhatjuk, hogy nincs itt baj, érintetlen a lakás, semmi sem tűnt el. De látni kell, hogy a betörő megkapta a kulcsokat, és békésen ücsörög a nappalinkban. Amíg neki tetszik.”

„A pénz el lesz ásva hat hónapig. Ennyi az ideje. Hat hónap múlva kikel a földbül” – mondja Ficsúr Liliomnak a Liliom című drámában (hacsak egy dramaturg nem húzza ki belőle). Alapszabály: nem kell hozzá nagy ész.

Az SZFE képviselőit a parlament Kulturális Bizottsága meg sem hallgatta.

Szerencsére vannak, akik nem fogják be pörös szájuk, és nem is félemlíthetők meg. Ilyen ő is, a könyv írója, Upor László dramaturg, műfordító, tanár, a „modellváltás” idején az SZFE rektori feladatokat ellátó rektorhelyettese, akit a diákok neveztek ki rektornak. És ilyenek a többiek is: Bagossy László, Balázs Gábor, Gáspár Máté, Karsai György, Németh Gábor, Novák Eszter és sorolhatnék még pár nevet.

Pontosan tudja, hogy kevés volt az esélyük. „…valószínűtlen – szinte lehetetlen – vállalkozás volt a miénk.” De ami szinte lehetetlen, az azért valamennyire lehetséges. Annak van némi esélye. Upor ugyanakkor realista. Annál szebb, hogy vállalta a feladatot. Ritkán engedi meg magának a pátoszt, épp azért különös ereje van annak, ha mégis. Mint ezekben a mondatokban: „Csakis az motivált, hogy nem lehetek, nem lehetünk aktív, avagy tétlenül is tevékeny részese a rombolásnak. Nem lehet nem fölmutatni a jót a rosszal szemben, az önrendelkezés- és együttműködés-alapú közösség alternatíváját a paranoid, küldetéses parancsvezérlettel szemben.” És hozzáteszi, külön sorban, amit ilyenkor idézni szoktunk: „Kiterítenek úgyis.”

Könyvében Upor László az SZFE tanárainak és hallgatóinak hónapokig tartó élet-halálharcát idézi fel, a szinte egyedül lehetséges ironikus-önironikus hangnemben, amiben automatikusan ott a fölény, az emberi és a szellemi fölény, ami akkor is megsemmisíti a hatalmit, ha ez a megsemmisítés épp nem feltétlenül látványos. Például azt vélelmezi, hogy Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes „feltehetőleg inszomniával” küzd, „máskülönben miért nyújtogatna be éjféltájt fontos törvénytervezeteket”. Mi más oka is lehetne ennek? Ugyanígy emleget „skrupulusok nélküli krupié”-t, vagy ír le ilyen mondatokat: „A kormánygenerátor egyre nagyobb amplitúdójú és frekvenciájú modellváltó-árammal növelte a feszültséget. És persze nőtt az ellenállás is.” Ez az irónia mellesleg a túlélés kiváló eszköze.

• Olvass bele!

A generátor még csúcsra jár, ha mutatkoznak is a működésében apróbb zavarok. A helyén van a színigazgató is, akinek funkcióit a magyarázó jegyzetek egyike tíz apró betűs sorban sorolja fel. A Katona József Színház nemrég, 2024. április 24-én mutatta be Dömötör András rendezésében Dömötör András, Laboda Kornél és Benedek Albert Mefisztóland című darabját, műfaját tekintve politikai kabaréját. Ebben a darabban javában virágzik a remény színháza, sőt ez virágzik egyedül, igazgatóját a rózsaszín öltönyben pompázó, frenetikus alakítást nyújtó Máté Gábor játssza, aki a Katona direktoraként nem kis civil kurázsiról tett tanúbizonyságot. „Önök, kedves nézők – írja a rendező a szórólapon –, végignézhetik, hogy ebben az ördögi helyzetben mit tesz a társulat: ki milyen és mekkora alkut köt, hogy mentse a bőrét.” Mert persze mindig akadnak, akik megalkudnak, beállnak a sorba, gazsulálnak, lelkesen kiszolgálják a hatalmat – és nem is marad el a jutalmuk. Ne rájuk gondoljunk most, ehhez túl megrázó és túl felemelő ez a könyv.

Upor László így kezdi A díszőrség legendája című fejezetet: „Kép egy 22. századi történelemkönyvből: a hetvenhét éves Zsámbéki Gábor kényelmes széken ül, mellette egy tanítványa, mögötte a többi. … A Vas utca légterében, az Ódry Színpad bejárata fölötti féltetőn ültében őrt álló, kiérdemelt tekintélyű mester és a színésztanoncok közös képe beszédes jelkép.” Nem tudom, benne lesz-e ez a fotó valamelyik 22. századi történelemkönyvben, egyáltalán, lesznek-e akkor történelemkönyvek. Sőt azt sem, lesz-e 22. század. Azt sem tudom, hogy az SZFE harcának igen tanulságos anyagát – ami a világhálón mindenki számára elérhető, s a szerző szerint „szomorúan fénylő aranybánya” – fogja-e akkoriban kutatni valaki, avagy kései utódaink valami újabb autonómiaküzdelemmel lesznek-e elfoglalva. Azt tudom, hogy még a harc kezdetekor Zsámbéki és tanítványai készítettek egy pár perces kisfilmet, amiben felidézik Thuküdidész nagy művét, A peloponnészoszi háborút. Azt a részét, amiben a athéniak ezt mondják az általuk megtámadott mélosziaknak: „…éppoly jól tudjátok, mint mi, hogy emberek között jogegyenlőségről csak az erők egyensúlya esetén lehet beszélni, a hatalmas azonban végrehajtja, amit akar, a gyenge pedig meghajlik előtte.” A mélosziak azonban nem kívánják ezt automatikusan visszaigazolni: „…ha mi engedünk, helyzetünk egy csapásra kilátástalanná válik, de ha merünk cselekedni, még mindig lehet reményünk a megmaradásra.”

Majdnem lehetetlen, de lehet. Tévednének?

Az SZFE hallgatói és tanárai az én szememben nem vesztesek, s nem csupán a Freeszfe miatt.

Ezzel az írással a saját lelkiismeret-furdalásomon is próbáltam enyhíteni: egyetlen SZFE-s megmozduláson sem voltam ott. 2020-ban két hullámban is támadott a Covid, hatvanöt körül nemigen mertem menni sehová. Az egyetemistákkal és tanáraikkal száguldott, vívott, nemkülönben ujjongott a lelkem, csak féltem. De igazából nincs mentségem.

Upor persze csak egy ember. Tévedhet, torzíthat, részrehajolhat. Audiatur et altera pars! Izgatottan várom a visszaemlékezését Palkovics Lászlónak. (Akkor: innovációs és technológiai miniszter, aki alá tartoztak az oktatási intézmények.)

Interjú Upor Lászlóval

Upor László: Majdnem lehetetlen.
Az SZFE autonómiaharcának története.
Magyar Narancs Könyvek
Tea Kiadó, Budapest, 2024
392 oldal, teljes bolti ár 4790 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3832 Ft
ISBN 978 615 823 3750

******

A könyv kiadói fülszövege

A magyar kormány 2020 tavaszán nekifogott a teljes felsőoktatás gyökeres, politikai céloktól sem mentes átalakításának. A súlyos autonómiamegvonással járó „modellváltás” ellen a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) közössége határozottan tiltakozott.
Upor László, az események idején rektori kinevezés előtt álló egyetemi oktató a tiltakozásból lett mozgalom történetét meséli el személyes nézőpontból. Szenvedélyes és bensőséges hangon rajzolja meg a hősies egyetemi polgárok portréit, és kíméletlenül jellemzi a hatalom ágenseit is. Megmutatja a hallgatók további sorsát és az universitas eszméjének pusztulását – majd újjászületését.

Upor László dramaturg, műfordító. Színházról és filmről ír, olykor könyveket szerkeszt. Évtizedeken át tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd Egyetemen. 2017-től rektorhelyettesként, 2019 tavaszától rektori feladatokat ellátó rektorhelyettesként volt kénytelen képtelen döntéseket hozni, később lemondott, még később a Freeszfe Egyesület egyik alapítója lett.