Giulia Caminito: A tó vize sohasem édes (részlet)

| 3 |
Rossz az, aki nem tudja,
mi a fájdalom

Meg kell dolgozni azért, hogy felnőjön az ember, nem sokáig lehetsz gyerek, nem fog örökké megvédeni, gondozni, etetni-itatni, mosdatni és megmenteni valaki, elérkezik a pillanat, amikor a saját lábadra kell állnod, és ez a pillanat számomra elérkezett.

Anyám úgy dönt, hogy semmi hasznom sem lesz abból, ha Anguillarában vagy Braccianóban járok felső tagozatba, persze, a város biztonságos, de az iskolák jobbak Rómában, Marianóról már úgyis lemondtak, az egyetlen lányának tanulnia kell, ki kell tűnnie, egyetemet kell végeznie, hogy orvos legyen, mérnök, közgazdász, hogy regényeket írjon, és legfőképpen olvasson, ehhez görcsösen ragaszkodik, ebben nincs kegyelem.

Sok jót hallott az egyik iskoláról, amelyik a Giustiniana negyedben van, Róma északi részén, amelyet kettészel a Cassia út, és éppúgy vannak ott portaszolgálattal, térfigyelő kamerákkal ellátott lakóparkok, mint panelházak és kínai éttermek is.

Az én iskolámba az olyan népibb negyedekben lakó gyerekek is járnak, mint Ottavia vagy Palmarola, de olyan jobb módú családokból valók is, ahol automata kapunyitó van, és háromszáz kaputelefon közül kell választani, de azért itt mégsem az igazán gazdag családok gyerekei nyüzsögnek, mert ők inkább magániskolákba járnak.

Hogy volt-e valaha saját neve az iskolámnak, nem tudom, én mindig úgy hallottam emlegetni, mint a kerületet és a vasúti megállóhelyet, ahol mindennap leszállok a vonatról, amelyik legelőször hozott Rómából Anguillarába, ez a szerelvény lesz a tranzithelyem, menedékem, bosszúságom, a rengeteg ingázóval telezsúfolt kocsik, az egyre lepusztultabb állomások, a drága pénzen megvett bérletek, a késések, amelyek miatt rohanni kell, hogy ne a második óra közepén ess be az osztályba, a kalauzok, akik elől el kell bújni a vécében.

Az anguillarai ifjúság két táborra oszlik: akik a tóparti települések valamelyikébe járnak iskolába, valamint azok, mint én is, akik bejárnak Rómába, és bármilyen abszurdnak tűnik is, nem vagyunk kevesen, anyám nem az egyetlen, aki úgy gondolja, hogy az a vonat nagyon kényelmes, és a római iskolák jobbak.

Mindennap hétkor kelek, és megvárom a buszt, amelyik elvisz a vonathoz, az önkormányzat végre rászánta magát, hogy járatot indítson; az állomásra érve iskolába induló hátizsákokat, orrokat, karikás szemeket látok, mindannyian más-más megállóban szállunk le, gimnazisták, felső tagozatosak vegyesen, vannak katonák is, akik Cesanóból utaznak Róma Termini pályaudvarára, és vannak aktatáskás férfiak is, akik a San Pietro negyedben dolgoznak.

Az első hetekben hallgatok, lárva, báb, alázatosan magamba szállva hallgatom sántító gondolataim belső moraját, idegennek érzem a vonatot, a vonatablakot, a fejtámlát, idegesítőnek a vagon áporodott levegőjét, a reggeli izzadságszagot, a dezodorok irritáló szagát, magányosan ülök ölemben a hátizsákommal, amely azelőtt Marianóé volt, csak most anyám kartonpapír betéttel megerősítette az alját, hogy még én is használhassam, ráírtam a nevem a zsebére, mire anyám leszidott, hogy még Maicolnak vagy Robertónak is kellhet, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy elkoszoljuk, rajzolgassunk rá, vagy megjelöljük valami lányos dologgal. Fekete volt, az is marad.

De az arcok az állomáson sosem változnak, a tekintetek kezdenek összetalálkozni, az iskolában is megismerjük egymást, akkor is, ha másik osztályba járunk, mi, anguillaraiak, farkas- és oroszlánfalka, elkezdjük keresni egymást a szünetekben, beszélgetünk a vonaton, köszönünk egymásnak a folyosón.

Így ismerkedem meg Agatával és Carlottával.

Az egyik aprócska és hirtelenszőke, holdvilágmosolyú, világos szempillái vannak, és mindig panaszkodik, hogy nem elég csinos, egy csomó hibája van, amit csak ő vesz észre, de a kortársaink közül mindenki figyelmét magára vonja, és nem csak a hosszú copfjával meg a barnára sült bőrével, az apja marhát, disznókat tart, és takarmányt árul, napon lenni családi kötelesség.

A másik teste már készen áll, hogy idő előtt nő legyen, lágy csípő, feszes comb, mélyen kivágott felsők, jellegzetes kacagás, mintha fütyülne, megvan benne az odaadás képessége, nem különösebben szép arc, nagy fül, széles áll, apró, sötét szem, olyan magabiztosság feszíti, amilyen bennem és Agatában távolról sincs meg, kislányok vagyunk hozzá képest, a szeplőink és az ikszlábunk miatt aggódunk.

Én nem nagyon törődöm azzal, hogy a barátnőim hercegnők-e vagy sem, egyáltalán nem érdekel, a találkozásunk szükségszerű, három várkastély vagyunk, hadseregre van szükségünk, amely megvéd bennünket, keresünk valakit, aki a várkapitány lehetne.

Elég kicsik vagyunk ahhoz, hogy még ne nyomasszon bennünket a saját testünk vagy épp másvalaki teste, de elég nagyok, hogy megsejtsük, ahogyan most tekintünk magunkra, abból az évek során csendes háború lesz, ellenséges frakciókhoz fogunk tartozni, és mérgezett nyilakat lövellünk egymás hátába.

Új pulcsid van? kérdezi Carlotta.
Nem, a bátyámé, miért? kérdezem.
Neonzöld, idióta szín.
Ez volt otthon.
Úgy nézel ki, mint egy rajzfilmfigura.

A hármas szám sohasem volt a kedvencem, mindjárt kellemetlen érzésem támad tőle, otthonosabbak számomra a nagyobb számok, az olyan családok, amelyek legalább öttagúak, ahol, ha körülülik az asztalt, valaki biztosan kiabál, én jól tudom, hogy a hálószobában sírni szoktak, és ha csak a csendet hallom, megrémülök.

Kevesen vagyunk ahhoz, hogy vigaszt jelentsünk egymásnak, és túl sokan ahhoz, hogy úgy érezzem, valaki törődik velem.

Fordította: Lukácsi Margit

Giulia Caminito: A tó vize sohasem édes
Fordította: Lukácsi Margit
Park Könyvkiadó, Budapest, 2024
348 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft