»Hogyan beszélnek, akiket rosszul szerettek?« | Giulia Caminito: A tó vize sohasem édes

●  H A   S O K A T   O L V A S O L ,
T O V Á B B   É L S Z  ●

 kistibi |

A kamaszkor, az álmok hajszolása, a függetlenné válás, az önmegvalósítás története sosem sima ügy. Még azoknak a gyerekeknek sem, akik üvegkalitkában nőnek fel, hát még azoknak, akik két világ határán eszmélnek, és mindkét világnak szeretnének megfelelni. 

Giulia Caminito regénye két dologgal lepi meg az olvasót. A stílus az egyik. Apró tagmondatok épülnek sodró lendületű, olykor féloldalnyi mondatokká, váratlan képzettársítások díszítik őket, s az olvasó egyszerűen nem akar-tud-szeretne kiszállni ebből a robogásból. A másik a történet hihetetlen brutalitása. Már a fülszöveg alapján sem tűnt rózsaszínű lányregénynek, de erre a düh-bosszú-harag-harc kombinációra nem számítottam. Mégis rendkívül erős a regény, az előbbieket pusztán azért említettem, hogy ideje leszámolni a női szerzőkkel szembeni előítéletekkel – ha ugyan létezik még ilyen.

Egy időben igyekeztem kívülről megtanulni a Rejtő-regények első mondatait, mert nagyon szellemesnek és találónak éreztem őket. Caminito is erősen kezd: „Minden élet egy nővel kezdődik, így az enyém is, mégpedig egy vörös hajú nővel…”

Gaia, a történet főhőse Róma külvárosában él, szegénynegyedben, szegény családban. Édesapja bejelentés nélkül dolgozik egy építkezésen. Lezuhan a rosszul felállított állványról, egy életre megbénul. Biztosítása nincs, nyugdíjat nem kaphat. A családnak ekkor már négy gyermeke van. Gaia, a bátyja, és két kicsi ikerfiú. Mariano és Gaia már iskolások, az ikrek csecsemők még. Az anya, Antonia nyakába zuhan minden: el kell tartania a férjét, a gyerekeket. Egy olyan lakásnak nevezett lyukban élnek, ahol nincs televízió, telefon, internet… semmiféle komfort, mintha száz évet visszamennénk az időben. Antonia viszont mindent megtesz a gyermekeiért: az udvart, ahol játszanak, gyakorlatilag sterilizálja. Eltünteti a kábszeres fecskendőket, kiirtja a patkányokat. Mindent megold, kis világában szemét nincs, csak újrahasznosítás, lakoma nincs, csak megfelelő mennyiségű táplálék. De szeretet sincs, csak parancsok és elvárások vannak. Antoniával nem lehet ellenkezni. Ő tartja el a családot, cserébe vak engedelmességet vár el.

A narrátor, aki egyben a főszereplő is, Gaia. (Érdekes ez a név: a görög mitológiában a legősibb istenségek egyikét nevezik így, a Földanyát: a szelíd, jóságos istent, aki azonban tud kegyetlen is lenni. Ő adta a sarlót Uránosznak, aki aztán megcsonkította apját, Kronoszt.) Az ő nevét csupán egyetlenegyszer olvashatjuk a regényben, a vége felé, amikor a halott barátnőjének címzett levelet írja alá. Talán ez is az általánosítás eszköze, hogy megértsük: nem egy Gaia van. Rejtőzködnek ugyan, rejtik haragjukat, jóságukat, kételyeiket, de közöttünk járnak és élnek, névtelenül hordozva szeretetlen sorsukat.

Antonia többet, a gyerekeknek többet akar megadni, mint ami neki jutott. Gaiát jó iskolába íratja, ahová a középosztály gyermekei járnak – de itt kezdődnek a kislány igazi megpróbáltatásai. Nincsenek márkás holmijai, tulajdonképpen semmire nincsen pénz. Lesír a dolgairól a szegénység. És ismerjük a kiskamasz és kamaszkor gyilkos kritikáját. Igazán akkor kerül célkeresztbe, amikor hosszú haját édesanyja körbenyírja, és előbukkannak elálló fülei. „Amint beteszem a lábam az osztályba, az osztálytársaimnak azonnal feltűnik, hogy valami félrement, és viccet csinálnak belőle, azt mondják, hogy nagy fülem van, hogy úgy nézek ki, mint egy gomba, mint egy tapló, Piroskának hívnak meg Dumbónak, a szünetben, mikor nem vagyok ott, hatalmas fülű figurákat rajzolnak a padomra, pantomimeznek a hátam mögött, mintha ezekkel az óriás fülkagylókkal mindjárt a levegőbe röppennék.” Ez nehezen viselhető el hosszú időn át. De aztán a zaklatás abbamarad, amikor elveszíti újdonságát.

Az osztály más célpont után néz, de egy Alessandro nevű fiú nem adja fel. Neki minden jó cucc megadatott, és nem is érti, más miért szenved ezeknek a hiányától. Eleinte csak szóban szekálja, aztán áttér a tettlegességre: úgy gáncsolja el a lányt, hogy az arcra esik, felhasad az álla…

Így jutunk el a piros vonalig. A testnevelés órák egy részében a diákoknak teniszezniük kell, mindenkinek a saját ütőjével. Antonia nagy nehezen összekaparja az árát – Gaia ne maradjon ki semmiből. Alessandro pedig az ütőn áll bosszút, metszőollót hoz az iskolába, és jókora kört vág a damilba. Ekkor a lányban is elszakad valami: „Nyelénél fogva felemelem az ütőt, mindkét kezemmel megragadom, és rácsapok vele a térdére, egyszer, kétszer, háromszor, ötször, a hetediknél elesik és üvölt.”

Itt már aligha van visszaút. „És talán nem a közparkban leszakított rózsa miatt… nem a hazugságok és rosszindulat miatt, hanem mert ezért lesz valakiből rossz nő.”

Alessandro a sérülés után többé nem focizhat, Gaia számára a hosszú gúnyolódás új identitást alakított ki, ő lett a Füles – de nem nyert. Itt mindenki vesztett. Ez a háború igazi átka. Jászberényi Sándor mondja ki a könyvében: „egy háborúból senki nem tér haza, mert aki hazajön, az már nem ugyanaz, mint aki elment”. És ami tán még ennél is félelmetesebb, a kamasz Gaia mindezt pontosan érzi és tudja. Az esetnek nem lett semmi következménye, hiszen akkor Alessandrónak be kellett volna vallania minden aljasságot, amit elkövetett.

Otthoni ridegség, megaláztatások, bosszúvágy: ezzel a batyuval indul az életnek egy éppen nővé vált kamaszlány. De hová kellene mennie, mit kellene tennie az érzésekért, a szerelemért, a nyugalomért? Kitől várható hasznos tanács egy ilyen környezetben? Az egyetlen szóba jöhető ember a bátyus, Mariano, akihez valódi szeretet köti, de az anyjuk elüldözi Marianót, mert saját véleményt formál, önálló gondolatai vannak, a maga útját járja. „Elfogyott a pénzem, elfogytak az ünnepi szavak is. Nem volt módom és időm, hogy elmondjam, mennyire hiányzik, hogy rajta kívül nincs senkim, akitől megtudhatnék valamit magamról…”

• Olvass bele!

Gyönyörű metafora lengi át az egész történetet. A fővároshoz elég közeli Braccianói-tó – melynek „vize sohasem édes” – szinte állandó úti célja Gaia és barátnői kirándulásainak. Fürdeni, úszni, fejeseket ugrani járnak ide, és hallgatják a legendákat, melyeket a helyiek szőttek a víz köré: „Ott, azon a helyen van egy betlehem, öt darab, nagyjából ekkora szobor, évekkel ezelőtt állították fel ott őket. A móló végén vagyunk, és én felismerem a vízben azt a helyet, a horgonyvető köveken túl, ahonnan beugrottam: ott csak sötétség van, meg hínár.”

Mintha a tó vize lenne a valóság, a betlehem meg a vágy, amit csak akkor látunk, ha a partról szemléljük, mert ha beleugrunk, eltűnik, vagy mint a délibáb: minél közelebb megyünk, annál távolibb lesz.

A nővé vált Gaia elsősorban nem a szerelmet keresi, hanem azt, hogyan tudna feljebb emelkedni. Egy olyan fiúval fekszik le először, aki a társadalmi ranglétrán fölötte áll. Csak a testét adja oda, nem is élvezi, csak azt reméli, hogy a fiú majd magával viszi, és része lehet az életének. Természetesen ez elmarad – ő pedig bosszút áll, mint eddig mindig.

A kérdés, amit Caminito regénye feltesz: mit tehetsz, ha lecsúszott családba születsz, briliáns képességeid vannak, de olyan terheket hozol magaddal, amiket nem tudsz lerúgni magadról, a gondjaidat nem lehet megoldani. Gaia kiváló tanulóként végez, majd az egyetemet is elvégzi, és doktori értekezésének ezt a témát választja: „Hogyan beszélnek, akiket rosszul szerettek?” Professzora semmit sem tud a hallgatójáról, elutasítja, hogy a témavezetője legyen, ezért Gaia az egyetem után fogja a felmosóvödröt és takarítani kezd.

Ennél tragikusabb kamasztörténetet még sosem olvastam. Azért rázott meg annyira, mert elég csak körülnézni, és ugyanezt látjuk itt, Magyarországon: a tehetségek elvesztését. Kit tekintsünk hibásnak? Az anyát, aki azt mondja: ne bízz az emberekben? A társadalmat, amelyik nem képes olyan oktatást nyújtani, hogy a gyerekek ne kallódjanak el? A gyermeket, aki agresszióra agresszióval válaszol?

A szerző 2021-ben regényéért megkapta a Campiello-díjat, és bejutott az olasz kultúrában nagyon nagy presztízsű Strega-díj döntősei közé. (Ennek korábbi díjazottjai sorában megtaláljuk Lampedusát és Umberto Ecót is.) Caminito sokkal jobb író annál, hogy válaszolni akarna. Csak elmesél egy történetet, aminek hatására az olvasóban vetődnek fel a kérdések – csakhogy válaszok természetesen nincsenek. Pontosabban: ahány az olvasó, annyi a válasz.

Caminito római születésű, ez a harmadik regénye, novellákat is ír. Még negyven éves sincs, várhatunk még tőle csodákat. A regényt Lukácsi Margit – a Pázmány egyetem olasz tanszékének vezetője – fordította. A bevezetőben említettem a szerző apró részletekből hömpölygő mondatfolyammá átalakulóstílusát. A magyarításban az a lenyűgöző, hogy meg tudta őrizni az olasz nyelv diktálta sajátos lüktetést, tempót, és közben a szöveg egy pillanatra sem vesztette el lendületét.

Giulia Caminito: A tó vize sohasem édes
Fordította: Lukácsi Margit
Park Könyvkiadó, Budapest, 2024
348 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft,
online ár a bookline.hu-n 4250 Ft,
e-könyv változat 3299 Ft
ISBN 978 963 355 8379 (papír)
ISBN 978 963 355 8386 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A harcias és őszinte Antonia arra tanítja a lányát, hogy ne várjon semmi jót az emberektől. Gaia pedig megtanulja: nem panaszkodni kell, inkább elmerülni a közeli Braccianói-tóban, olvasni, tanulni, mobiltelefont cipősdobozba rejteni, a boldogtalanságot pedig oda, ahol senki sem látja.
De aztán amikor először találja magát szemben a hétköznapi alattomossággal, a kislány kiszámíthatatlan, pusztító erőt fedez fel magában.
A narrátor áradó kamaszhangon mesél erről a drámai, mégis álomszerű ifjúkorról. Barátai, szerelmei, dacos tekintete úgy őrződnek meg szívünkben, mint a tó fenekén a titokzatos betlehem.