Angie Cruz: Meg ​ne fulladj egy pohár vízben (részlet)

Para las madres, tías, vecinas y comadres,
akik tudják, hogyan lehet la nuestra comunidad helyzetét
resolver és gondoskodni róla. Azoknak, akiknek
volt már részük rechazóban.

SZENIOR MUNKAERŐ-PIACI PROGRAM

New York, Egyesült Államok

A Szenior Munkaerő-piaci Program célja, hogy pályaválasztási tanácsadást, álláskínálatot és a foglalkoztatással kapcsolatos egyéb szolgáltatásokat nyújtson. A tizenkét hetes program résztvevői meghosszabbított munkanélküli segélyben részesülnek az előkészítő képzés támogatásaként, mely képzés kiterjed a kommunikációs készségekre, az interjúzási technikákra és a pontosságra, felkészítve a jelölteket a munkaerő-piacra való visszatérésre.

Zárójelentés méri fel, hogy a résztvevő készen áll-e munkába állni vagy sem.

A következőkben tizenkét ülés és a hozzájuk kapcsolódó dokumentumok következnek, amelyek megtámogatták a záró beszámolót és annak ajánlását. Vagy épp ellenkezőleg.

ELSŐ ÜLÉS

A nevem Cara Romero, és azért jöttem ebbe az országba, mert a férjem meg akart ölni. Ne nézzen ilyen döbbenten! Maga kérte, hogy mondjak valamit magamról.

Mielőtt elkezdjük, meg tudja engedni, hogy igyak egy pohár vizet? Ay, igen. Köszönöm. Miért vagyok ilyen ideges? Tudom, tudom, csak beszélgetünk. És ez a víz a palackból van? Maga szerint nem furcsa az íze? Nem?

Én még soha nem csináltam ilyet. Nem gondoltam, hogy még az életemben munkát fogok keresni. A La Profesora a La Escuelitából azt mondta, hogy maguk segítenek nekem. Maga dominicana, nem? Azt mondta, ha jó sokat tudnak rólam, találnak nekem állást. Ez igaz? Ay, jó, mert állásra van szükségem. 2007-ben bezárt a gyár, pont karácsony előtt. El tudja ezt hinni? Majdnem két éve nem dolgozok.

A valóságban El Obama nagyon bőkezű volt. Mikor a gyár bezárt, ötvenhárom csekket kaptam, aztán El Obama adott tizenhárom csekket, aztán még húszat. Volt más választása? Nem. Nincsen állás – a gyáram elment Costa Ricába! Tudja, soha nem jönnek vissza. És ez után a tizenkét hét után, hogy magával találkozom – nem kapok több csekket! Ahogy a szomszédom, Lulú is mondta, El Obama jó, de nem a jóisten.

Szerencsém van, mert ötvenöt éves vagyok – várjon, ötvenötöt mondtam? Ötvenhat vagyok! Ötvenhat! Már nem számolom. Ha számolnám, hamarabb kerülnék a koporsóba, mint kellene. Az a helyzet, hogy jogosult vagyok a Szenior Munkaerőpiaci Programjukra. Én, szenior? Mondtam Lulúnak, a csekk szempontjából szenior leszek, de a canas szempontjából nem. Még mit nem!

Akarja tudni, honnan tudtam a La Escuelitáról? Oké, elmondhatom. Egy éve kaptunk egy ilyen levelet a kormányzattól, hogy jelentkezni kell a La Escuelitára, órákat venni. Ha nem, akkor nincsen több munkanélküli csekk. Nem akartam a La Escuelitára menni, mert messze van, a Harlemben. Úgyhogy az első nap megbénultam. Küzdés volt felkelni az ágyból. Alszok egy-két órát, szinte semmit. Még a kávémat se tudtam meginni aznap reggel. Mintha elfelejtettem volna, hogy kell felöltözni. Magával is előfordul? Hogy a könnyű is lehetetlen? De meg kell értenie, nem dolgoztam már a gyárban, és tizenkét hónapig csak az otthonkáimat hordtam. Az öveim, a blézereim, a ruháim – eltűntek a szekrényben.

Hál’ istennek van Lulú, aki eljött értem aznap reggel. Mondom magának, a La Escuelita első napján Lulú megjelent a lakásomban banánkenyérrel, amit otthon süt, dióval meg csokoládéval, még meleg volt a sütőből, és azt mondta, Tizenöt perced van.

Nem akartam, hogy Lulú elkéssen, úgyhogy siettem. Tudta, hogy magamtól nem mennék el a La Escuelitára. És ennek megfizetem az árát, mert egész életemben azt fogja mondani, Mit csinálnál nélkülem?

De ne aggódjon, nincsen szükségem rá, hogy Lulú vigyen el munkába – kész vagyok szembenézni az élettel. Nézze, már most is fogytam egy kicsit, már beleférek a blézereimbe. Nem gondolja, hogy ebben jól nézek ki? Tetszik magának? Hát persze.

Barnát soha nem hordok. Az én színem a fekete. A fekete szememmel meg a hajammal a feketében elegáns vagyok. Ez a barna blézer Lulúé. Ő jól néz ki ebben a színben, mert szőkére festi a haját – hát, inkább anaranjadóra, mert a tubusból csinálja. De akkor is jól néz ki rajta ez a szín, mert a bőre olyan, mint a rézpénz. Nem fényes réz, inkább régi réz. És ő még csak ötvennégy. Mondom neki, igyon több vizet, hogy kicsit jobban ragyogjon. De nem hallgat rám. És kövérebb is, mint én. De az nem számít. Mind kövérebbek vagyunk, amióta elveszett az állásunk. Lulú még inkább, mint én. Igazából ez a blézer nem is megy már rá, hiába hord alatta faját. Soha nem veszi le a faját. Soha. Még alváshoz se. Oké, lehet, hogy alváshoz néha. De még álmában is úgy akar kinézni, mint egy botella de Coca-Cola. De amikor felpróbáltam a blézert, látnia kellett volna az arcát: arrugada. De oké – féltékenység. Már megszoktam. Tudom, én cukorral a zsebemben születtem.

Imádtam a La Escuelitát. Jól kinyitotta az agyamat. De nem könnyű. Amikor elkezdtük, a La Profesora azt mondta, meg tud tanítani számokat vezetni. A komputert használni. Meg angolul olvasni és írni! Naná! Huszonöt éve – várjon, nem, majdnem huszonhét éve – vagyok ebben az országban. Jól beszélek angolul. Megért, nem? Oké. De olvasni meg írni angolul? ¡No me entra! Az, hogy hogy mondasz egy szót angolul, meg hogy hogy írod le, nem ugyanaz. Miért? Maga nevet, de igaz.

Megmondtam a La Profesorának – úgy öltözik, mint egy tanár a tévéből, a blusája nyakig be van gombolva –, én már öreg vagyok, hogy tanuljak.

Nem, Cara. Ha rászánja magát, megtanul angolul írni. Megígérem. Akár egyetemre is mehet.

Na persze! Úgy nevettem, hogy belepisiltem a bugyimba. Ez van azokkal a nőkkel, akik természetesen szülik a gyereküket. Hordok mindig tartalék bugyit a táskámban, és soha nem indulok el betét nélkül.

Magának hány gyereke van? ¿Cómo? Mire vár? Nem akar gyerekeket? Hallgasson rám: Ne várja meg, amíg megöregszik!

Lulú azt mondja, az ember soha nem öreg semmihez, főleg nem a tanuláshoz. Azt mondta, még a szomszédasszonyunk, La Vieja Caridad is mehet egyetemre, ha akar.

Kilencvenéves! Ennek semmi értelme.

De miért ne? Kérdi Lulú. New Yorkban sok idős ember jár egyetemre.

Képzelje, ha kilencven évig élek, mint La Vieja Caridad! Mehetnék egyetemre, aztán dolgozhatnék még húsz évet in una oficina vagy hasonlóban.

A Dominikai Köztársaságban nem könnyű fejlődni, de New Yorkban a La Escuelita elhiteti velem, hogy álmodhatok. Sok új dolgot tanultam. Már e-mailem is van. Tudta?
Lulú Lulu175 én meg Carabonita vagyok.

Hola, Lulú, ¿Cómo estás? Soy yo, Cara.
Ding! A számítógép szól, hogy e-mailünk jött.
Hola, cabroncita! Soy yo, Lulú.
Ding!
De Carabonita!
Ding!
Tudom, carboncita.
Ding! Ding! Ding!

És mostanában sok e-mailt kapok. A legtöbbet Alicia, a médium küldi. Egyik nap, amikor a horoszkópomat kerestem, egy gomb segítségével megtaláltam Aliciát: INGYENES LÁTNOKI SZOLGÁLTATÁS. Persze rákattintottam. A La Profesora mondta, hogy a legjobban úgy tanulunk meg az interneten tájékozódni, ha a saját érdeklődésünk alapján fedezzük fel.

Kedves Carabonita!
Nagy örömömre szolgált, hogy írtál. Látom, alig várod, hogy megtudd, hogyan háríthatod el az utadba kerülő akadályokat. Nyisd meg a meghívómat, hogy többet megtudhass! Egy szerény összegért…
Szerető barátsággal,
Alicia

Kezdetben Lulú olvasta fel őket nekem, de mindennap jöttek az e-mailek, és Lulú megmutatta, hogy lehet őket angolról spanyolra fordítani. Nagyon egyszerű. Egyetlen kattintás.

Csodálatos, hogy megismerhetlek.
Hírt hoztam az őrző angyalodtól.

Mikor jött ez az e-mail, esküszöm magának, a plafonon úgy villogtak a fények, mint egy discotecában.

Alicia, a médium tovább írt nekem, bár soha nem küldtem neki pénzt.

Egy robot! Mondta Lulú.
Az nem lehet, mondtam én.

Ahányszor megnéztem az e-mailt, mindig jött üzenet Aliciától, a médiumtól, aki elmondta, hogy nem tud aludni, mert az oltalmazóim ébren tartják éjszaka.

A La Profesora azt mondta, vigyázzunk a csalókkal. Az e-mail tele van velük. Azt mondta, a hozzánk hasonló emberek a tökéletes célpontok.

Hozzánk hasonlók?

Megmondtam neki meg Lulúnak, hogy én tudom, mi valódi, és mi nem. Nem vagyok egy pendeja.

Mondja, maga művelt dominicana, aki ezt a sok jegyzetet írja: Mit gondol rólam igazából? Gondolja, hogy van számomra remény? Ay, qué bueno.

Amikor a La Escuelita javasolta, hogy csatlakozzak ehhez a programhoz, hogy legyen interjús gyakorlatom, azt kérdeztem, Interjú, de mire? És a La Profesora azt mondta, Minden álláshoz, amire jelentkezne! Nahát! Magunk közt, ő nagyon positiva, úgyhogy nehéz benne bízni. Legyen őszinte: Tényleg hisz benne, hogy van számomra állás? Tényleg? Soha nem hallottam, hogy valaki állást kapott volna kulcs nélkül.

A hírekben azt mondták, hogy az ország válságban van! Senkinek nincsen állása. A legnagyobb recesszió a nagy gazdasági válság óta, amikor az embereknek nem volt kocsija, és még éjjeliedénybe pisiltek. Hát, talán a mi épületünknek már volt vécéje, de érti, mit mondok. La Vieja Caridad, aki az épületemben lakik, még emlékszik. Ő a kubai forradalmárok, José Martí és az összes többi közül való. Még nem volt telefon meg elektromosság, amikor ők már New Yorkban éltek. Az biztos, hogy nem volt lehúzós vécéjük. A mi épületünk nem is létezett. Azt mondja, akkor még több fa volt, mint ember.

Tegnap láttam a hírekben egy ügyvédet, nős, kétgyerekes, aki kétségbeesésében elfogadott egy állást a Wendy’s-ben, itt, errefelé – még csak nem is a belvárosban. Rosszul állnak a dolgok. A rossznál is rosszabbul. Olyan, mint Santo Domingóban: amikor nincsen friss kenyér, az ember cassavát eszik. Sose gondoltam volna, hogy az Egyesült Államokban a bankok kirabolják az embereket. De most látom, hogy ez az ország olyan, mint az a gyorskezű halász a parton, aki felmutatja a nagy, kövér halat, aztán mikor süti, azt mondja, összeesett.

A pénzügyi helyzetem? Pillanatnyilag minden rendben van, mert kapom az El Obama-csekkeket de csak egyetlen családot ismerek, akik fel vannak készülve a válságra, a húgom, Ángela meg a férje, Hernán. Sok éve gyűjtik a pénzt, hogy házat vegyenek Long Islanden. Hernán nem akarja otthagyni az épületünket, mert onnan mindennap gyalog mehet a kórházba dolgozni, de Ángela megveti Washington Heightset. Úgyhogy minden hétvégén mennek házakat nézni.

Emlékszik, a kilencvenes évek elején, amikor annyira rosszul mentek a dolgok, hogy a belvárosban 100 000 dollárért lehetett lakást venni? Maga talán túl fiatal, és nem emlékszik. Milyen idős? Harmincöt? Negyven?

Várjon, nem akartam megsérteni. Persze, hogy úgy néz ki, mint egy tinédzser.

Azt akartam magának elmesélni, hogy régen Ángela meg én minden hétvégén mentünk lakásokat nézegetni, hogy álmodjunk. Most Hernánnal álmodik. De emlékszem, hogy egyszer láttam egy lakást a Nyolcvanadik vagy Nyolcvanegyedik utcán, a Riverside előtt – tudja, ahol a gazdagok élnek. Azokba a szobákba nem lehetett egy teljes hálószobaszettet betenni, csak egy ágyat, talán duplát, és egy olyan magas szekretert. De az ablakok a fákra néztek, hű! Akkoriban annyi ilyen lakás volt, olcsón. Most ugyanaz a lakás több mint egymillió dollárba kerül. Komoly. Nézze meg!

Ángela úgy beszél az ilyen lakásról, mintha az a férfi lenne, aki lelépett. Attól a naptól, hogy megérkezett ebbe az országba, elszánta magát, hogy elmegy Washington Heightsból. Ehhez megszámolta a pénzét, és kikalkulálta, hány évre lesz szüksége a foglalóhoz. És amikor megismerte Hernánt, azonnal közölte vele a tervet. Azt mondta, ha velem akarsz lenni, a megtakarítás családi projekt.

A reggelinél mindennap a céljukról beszélnek: a ház foglalójáról. Kerttel. Külön szoba minden gyereknek. Tornác a hintaágynak. Kiírja a haladást a hűtőszekrényre. Ahányszor félretesznek ezer dollárt, rendelnek egy kis tortát a Carrot Topból, és megünneplik a gyerekekkel. Így a gyerekek is tanulják, hogy az álmok csak kemény munkával és megtakarítással valósulnak meg.

Hernán és Ángela heti ötven dollárt tesz félre. Az havi kétszáz. És az kétezer-négyszáz egy évben. Tíz év alatt huszonnégyezret tettek félre. És úgy gondoljuk, tíz év hosszú idő. De nézzen rám, én huszonöt évet dolgoztam a gyárban. És a fiam, Fernando tíz éve ment el.

Miért mondja, hogy sajnálja? Ay, nem. Nem halt meg a fiam. Elhagyott. Talán egy nap, si Dios quiere, mesélek magának Fernandóról.

De csak azt mondtam, az idő egy szempillantás alatt elmúlik. Ha akár tíz dollárt félretettem volna egy héten, talán most nem lennék ekkora bajban. Azt a keveset, amit félretettem, elküldtem Santo Domingóba, a bankokba. A dolláromat átváltottam pesóra, mert magasabb volt a kamat. Igen, persze hogy csóválja a fejét. Hülye voltam! Tévedés volt. Az átváltási arány reggelre tizenhárom peso per dollárról negyvenöt peso per dollár lett.

Ahogy magával beszélgetek, eszembe jut, amikor Ángela meg én még jól kijöttünk egymással. Most már nem emlékszem, mikor volt utoljára olyan, hogy ugyanabban a szobában voltunk, és nem haragudott meg rám.

Hogy hány éves? Ángela tizenöt évvel fiatalabb nálam. A húgom, és egyidősnek látszunk, de a lányom lehetne. Talán ezért van, hogy akárcsak a fiam, Fernando, ő is mindent rossznak lát, amit mondok. Például mondja meg nekem – nem volt igazam, amikor azt mondtam, egyenesítsük ki Yadiresela haját? Ő az unokahúgom. Olyan a haja, mint a seprű, amikor kikefélem. Ángela kioktatott a vegyszerekről, és hogy mekkora kárt okozna. Azt mondta, ne keféljem ki a gyerek haját. De akkor hogy szedem ki a csomókat? Az a harag, amit rám rak, leégetne egy erdőt. Úgyhogy most már nem mondok semmit.

Magának van húga vagy nővére? Ó, az jó, akkor érti. A lányok nem mindig jönnek ki egymással. De még amikor veszekszünk, akkor is együtt vacsorázunk, az szentség. Most is, két lakásban is, de egy ház vagyunk.

Süt nekem pudín de pant. Mondom neki, hogy túl édes, és aztán minden rendben is van. Az étel, én mondom magának, megoldja a dolgokat.

Igen, igen, tudom. Azért vagyok itt, hogy állást kapjak.

De azt akarom mondani, hogy én is tudom, hogyan kell félretenni. Amikor egy kicsit többet tudtam keresni, félretettem. És amikor jó idők voltak, mindig többet kerestem, például télen, amikor mandadókat csináltam La Vieja Caridadnak. Akkoriban segítettem neki egy kicsit, most mindennap segítek neki, különösen azután, hogy elesett a házunk előtti lépcsőn, mert a gondnok hagyta, hogy a hóból jég legyen. De figyeljen ide, ő nem is akarta beperelni a házat. Mind mondtuk neki, hogy perelje be. De azt mondta, apám lánya vagyok, aztán azt énekelte, yo soy un hombre sincero, de donde crece la palma. Ismeri ezt a dalt? Igen? Jó kis dal.

La Vieja Caridad felhív, és azt mondja, Cara, tudnál segíteni, hoznál nekem valamit a boltból? Boldogan megcsinálom ingyen is, de ragaszkodik hozzá, hogy odaadja nekem a pénzét. Jól teszi, hogy odaadja a pénzét, mert anélkül, hogy kérné, tudom, hogy mire van szüksége. Az évek alatt megismertük egymást, olyan, mint a családom. Én takarítom a lakását. És nem csak úgy tessék-lássék, mondjuk, a tévéről meg a polcokról a port. Nem. Letérdelek, és súrolom a padlót, és kitisztítom a csapot meg a lefolyót. Elrendezem a hűtőszekrényét, hogy mindent könnyen megtaláljon. Sorba teszem a fiókban a villáit, a késeit és a kanalait. Tudja, a kis dolgok, amik sokat számítanak az életben.

Toma, mondja La Vieja Caridad, és betesz húsz dollárt a kezembe.

Nem, nem, mondom neki. Nincsen szükségem a pénzre.

Vedd el, vedd el, mindenkinek szüksége van.

Ráhajtja az ujjamat a pénzre, ahogy én szoktam a gyerekeknek. Mondom magának, a bőre olyan vékony és puha, mintha soha életében nem végzett volna kemény munkát.

Így járjuk a táncot, tudja?

Soha nem volt gyereke. Nem találja furcsának? Se férj, se gyerek. Egész életében egy gyerekkori barátnőjével élt. Amikor sétáltak, egymásba kapaszkodtak. Úgy veszekedtek nyilvánosan, mint férj és feleség. De senki nem tudja biztosan, mert amíg a barátnője meg nem halt, soha nem léptem be abba a lakásba. Nem az én dolgom. De furcsa, igaz?

Maga szerint nem? Nohát!

Most a kutya a társa. Ay, mennyire szereti azt a Fidelt! Comida orgánicával eteti, hallja ezt? Gyorsfagyasztva szállított házi koszttal. Ha az nincsen, a kutya rossz helyre kakál. De a kutya kicsi, akkora, mint a táskám, úgyhogy nem gond feltakarítani a piszkát. De jobban szeretem kivinni, hogy kakáljon.

Igen, én sétáltatom a kutyát. Reggel meg este – ha esik, ha havazik, akkor is –, mert nekem nem higiénikus, hogy a házban kakál. Azt sem akarom, hogy egy kutya büdösítse a lakást. Csak tíz perc, amíg elviszem sétálni. Köztünk szólva, amikor elviszem, jó érzés, hogy friss levegő éri az arcomat.

Mit mondott? Igen, persze, hogy állást akarok találni, ezért vagyok itt!

Kérem, írja oda: Cara Romero dolgozni akar.

Angie Cruz: Meg ne fulladj egy pohár vízben
Fordította: Mesterházi Mónika
Libri Kiadó, Budapest, 2024
220 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft