A könyv, ami minden szeretne lenni (és egész jól csinálja) | Tod A: Mindig van lejjebb

Hepper Richárd |

A világból kiábrándult sikertelen New York-i írót egy rejtélyes idegen egy trópusi szigetre hívja dolgozni. Hősünknek nincs vesztenivalója, elfogadja a munkát – itt kezdődnek a történések. Ez úgy hangozhat, mint valami tucathorror szinopszisa, aminek az elején már tudod a végét, de a helyzet épp az ellenkezője: a Mindig van lejjebb egyáltalán nem horror, legkevésbé sem tucat, nem hogy az elején, de az utolsó lapjain se tudod előre, mi lesz – szinopszisa meg szerintem egyáltalán nem is volt.

Na már most. Hogy az első olvasás előtt nem tudom, mit várjak egy könyvtől, az elég gyakori. Ha második előtt sem, ez ritkább, de történt már ilyen. De hogy a harmadikra sem – ez teljesen új élmény. Pedig nem agyonművészkedett, szótárral olvasandó, hanem nagyon is érdekes, olvasmányos, érthető könyvről beszélünk. Pedig elborult és kreatív, de ezt nagyon agyas módon tálalja: úgy művészi, hogy közben realista. Vagy fordítva.

Már most le kell szögeznem, az eredeti angol cím (Banging the Monkey) városi zsargonban az jelenti: reménytelen helyzet kielégítő megoldás nélkül. Régebbi kifejezéssel: pofára esés. Újabbal: totál szívás. Szóval a magyar címváltozat remek; kösz Tóth Zsolt és Novák Csaba.

A történet nem kiszámítható, de a leírásai érdekesek, és ami fontos: a karakterek nagy része remekül –részletesen, plasztikusan, árnyaltan – van megírva. Élő, lélegző, valóságos emberek. Ahol nem, ott a mesélő nem is látja szükségesnek. A bárpultnál ülő, két pillanatig látott, tarka inges, pocakos szexturista vagy egy bányászokból álló gyökér csapat a való életben sem több számunkra gyorsan halványuló képnél.

Másrészről: Tod a könyv minden rétegére gondot fordít. Egyrészt rengeteg történetszál kerül elő az élet minden szintjéről, függetlenül a cselekményre gyakorolt hatástól. Hol részletes képet kapunk a szigeten ragadt egykori fotós és alkoholista meg a helyi kikapós cicababa se-veled-se-nélküled kapcsolatáról (egyébként ők sokadrangú karakterek), máskor a környékre betelepült bányavállalat pró és kontra hatásait rágjuk hosszan. Mindent bele típusú a szöveg. Ha Tod mesélni akar róluk, belekeveri a masszába a helyi, fél-civilizált törzs vagy a New York-i művészvilág életét. Ez – különösen elsőkönyvesként – bátor vállalás, viszont kellemesen meglepő, hogy jól sikerül. Ennek oka részben a nézőpont (ilyennek látjuk a világot), részint meg az, hogy a szerző elég lezseren kezeli az írás megszokott szabályait.

Említettem, hogy sokrétegű is a könyv: van benne világmegváltó fejtegetés, társadalmi korrajz, az egyén számára fontos gondolatok, felismerések, közöttük apró, praktikus megfigyelések, elszórtan cinikus vagy ironikus megjegyzések.

Tod humora nem szokványos. Intelligens humor; aminek forrása maga a normává előléptetett abszurd helyzet és annak vonzatai. A Mindig van lejjebb nem rákevert röhögéses szit-kom, inkább a való életre irányítja a reflektort, mintha azt mondaná: „Ez nagyon gáz, de nézd, mennyire vicces is!”

• Olvass bele!

És ez a „vicces rémség” minden szinten megjelenik. Jelen van benne a társadalom groteszk önpusztítása, a New York-i művészvilág nevetséges köldöknézése, a tálcán kínált szigetvilág burleszkbe hajló korrupciója ugyanúgy, mint ezek megjelenése az egyének sorsában. Közöttük csillannak fel a szöveg apró gyöngyszemei, mint „az Odüsszeia is egy kangörcsös tengerész meséje”, vagy „az amerikai civilizáció csúcsa a Walmart [mindent kínáló áruházlánc], és a vallások Walmartja a hinduizmus”, vagy az olyan fekete humor, mikor a 9/11 sokkjáról beszél, majd megemlíti: élni kell az életet, „mert ki akar egy másológép mellett állva meghalni?” Ez a sajátos, többdimenziós rejtett humor végigkíséri az olvasót, ami nagy szerencse, mert enélkül a könyv hihetetlenül nyomasztó olvasmány lenne….

Az író, főszereplő és a könyv is komoly kiábrándultságot sugároz. Kritikája nagyon durva a nyugati típusú társadalmakról, amivel szemben a felkínált alternatíva áll, a szigetvilág minden kendőzetlen mocskával. És bár ez elnyerte az író/főszereplő rokonszenvét, mégis jogosan érezzük: az ellenpélda még rosszabb. Ilyenkor pedig egy dolog segít: a finom humor. Az élet kapja meg Tod kritikáját; vagyis hogy a dolgok értelmetlenek. Írástechnikailag viszont: a történetek nagy része nem tart sehova, mégis nagyon érdekes . Ugyanis a könyv teljesen életszagú, komoly erőssége a realitás.

Rengeteg szituáció volt ismerős saját vagy mástól szerzett tapasztalat révén – és ezeket a szinte tökéletes leírás hitelesíti. Tapintható a városi művészvilág, az elvarázsolt fazonok, és mögöttük vagy bennük a rejtett kiábrándultság. Ugyanígy ismerős az elmaradott vidéki (itt: szigeti) kisstílűség, az értelmetlen kapaszkodás a jelentéktelen uborkafákra. De benne ketyeg a húszévesek vágya a világ megmentésére, meg a harmincasok bűntudata, hogy még a maguk megmentése se mozdult el a holtpontról évek óta.

Tod könyve erősen olvasófüggő. Mindenki a saját tapasztalatai függvényében értékelheti a részleteit. A háborús veterán, alkesz nagybácsiról szóló, visszatérő emlékek elsőre nem fogtak meg, másodjára viszont még meg is kedveltem a groteszk figurát. Biztosan akad, aki falja a törzsi szigetre vezetett kirándulás történetét – de nem én voltam az.

Tod szinte végig meg tudja ragadni az olvasó érdeklődését. Folyamatosan, jó ütemben adagolja az információkat a világról, karakterekről, a főhősről (akinek a motivációit a történettel párhuzamosan ismerjük meg), és ezek a morzsák gyakran árnyalják, átértékeltetik, amit eddig tudunk.

Ugyanakkor labirintusban járunk: kiszámíthatatlan, hogy mi következik. Fontosnak tűnő karakterek válnak jelentéktelenné (vagy fordítva), kidolgozott történetszálak bármikor a semmibe futhatnak, bárhol eshetnek vis maiorok. Társadalmak sorsa pillanatok alatt fordul végzetesen (vagy nevetségesen), vagy a megismert karakterről derül ki, hogy alaposan félreismertük.

A könyv tehát részben az itt felsoroltak miatt akkor is érdekes marad, amikor befejeztük. Többször újraolvastam, minden újabb forduló más élményt nyújtott. Kevésbé sikerültnek tartottam Mark láz alatti delirálásának leírását, és – remélem, ez nem a fordítók felelőssége – a verses betéteket. Nem érdemlik meg az alaposabb elemzést, a gondolatfolyam sem elvont, sem érzéki szinten nem közöl semmit…

Ugyanakkor viszont kiemelkedően sikerült a szigetvilági korrupció érzékeltetése. Az ostobaság, arrogancia, kapzsiság szavakba alig önthető összhangja egy kifinomult és egyszerre vérlázítóan ostoba rendszerben olyan mértékben tökéletesedett, hogy a kívülálló számára mákszemnyi esélyt sem hagy. Nem hozok példát, de legyen elég az, hogy az olvasó (hozzám hasonlóan) védtelennek és kiszolgáltatottnak érzi magát már a puszta leírástól is.

A könyv végéről csak az mondható el, amit amatőr zenészként egyszer a fejünkhöz vágtak: „Ezt a számot nem befejeztétek, hanem abbahagytátok.” Kerül ugyan valamiféle lezárásféle a történet fő szálára, a sztori is kap egy utolsó csavart – de ez elég kevés. A benyomás olyan, mint amikor egy régi, sárga fedelű regényből kiesett az utolsó 16 oldal. Innentől az olvasó szabadsága, hogy kinek milyen sorsot szán.

Az első elolvasás óta tűnődöm, miről is szól igazából a Mindig van lejjebb, avagy a háromlábú kutya. A könyv nagyon közel áll a tökéleteshez: remekül megírt részletek összessége, árnyalt a mondanivalója, és mindaz, amit nem részleteztem (lásd a fülszöveget), mellbevágóan kreatív. Olyan képhez tudnám hasonlítani, amiben sok részlet van, de ha nem azokra fókuszálsz, akkor rajzolja ki a nagy képet, aminek köze van a sok kis képhez. Ez persze lehet zavarba ejtő, mert szálak vezetnek a semmiből a semmibe, hibák halmozódnak, kikerülhetetlen következményekkel. Kiszámíthatatlan akadályok bukkannak fel, majd nem várt segítő kezek nyúlnak a hős felé. Fontos karakterek jelennek meg, olykor meg nyom nélkül tűnnek el.

Gyakran faggatnak szerzőket, akik munkamódszerüket így magyarázzák: „regényemben ezt a témát járom körül…”, „boncolgatom”, „kíváncsi voltam” stb. Az irodalmi művek egy része vizsgálat, gondolatkísérlet. A Banged monkey vizsgálatának tárgya maga az Élet. Tod A egyszerűen, bonyolultan, realistán és elszálltan, cinikusan, ugyanakkor nem igazán lehangolóan kifejtette A szőke ciklon Mr. Bradfordjának örök igazságát: „Életünk olyan, mint a nyári ruha mellénye: rövid és céltalan.” Amihez bátorkodom hozzátenni: „de ettől még lehet érdekes és színes.”

Tod A: Mindig van lejjebb,
avagy a háromlábú kutya
Fordította: Tóth Zsolt, Novák Csaba
Ampersand Kiadó, Budapest, 2024
304 oldal, teljes bolti ár 4800 Ft,
online ár a kiadónál 3600 Ft
ISBN 978 615 640 2134

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Azt mondják, a katasztrófák mindig akkor ütnek be, amikor a legkevésbé számít rájuk az ember. Az under­ground körökben is csak mérsékelten népszerű író, Mark O’Kane esetében ez viszont egyáltalán nem igaz, az ő élete alapból is kész katasztrófa: évek óta képtelen megírni az új regényét, a felesége elhagyta, az alkoholizmusa pedig kezd végképp kezelhetetlenné válni. Egy véletlen találkozás egy titokzatos üzletemberrel azonban váratlan esélyt nyújt neki az újrakezdésre: kényelmes reklámszövegírói állás egy mesés, trópusi szigeten, ahol végre meglelheti önmagát és kitörhet a lefelé tartó spirálból.
Az édenkertnek azonban ára van. Marknak rá kell ébrednie, hogy a múlt démonai elől egyáltalán nem olyan könnyű elmenekülni, főleg ha az embert közben gyilkossággal is megvádolják.
Tod A sodró lendületű, szókimondó, izgalmas pulp noirba mártott regénye mindenkinek szól, aki valaha is álmodozott már arról, hogy mindent hátrahagyva újrakezdi az életét

Tod A (született Tod Ashley) leginkább a Firewater „world-punk” zenekar vezetőjeként ismert – írja róla az Amazon. – Tod elhagyta New York Cityt, hogy hátizsákkal végigjárja Délkelet-Ázsiát és az indiai szubkontinenst. Debütáló regényét, a Mindig van lejjebb magyar címen megjelent Banging the Monkey-t olyan események ihlették, amelyeknek szemtanúja volt, és hozzárakta az útja során összegyűjtött történeteket. A szerző jelenleg Isztambulban lógatja a lábát.