Ann-Helén Laestadius: Lopás (részlet)

1 Okta

Elsa nem fordult hátra. Egyenes háttal összpontosított, hogy felvegye a ritmust, de azért muszáj volt lesandítania a sílécekre, hogy a nyomban maradjanak. Valójában még túl sötét volt ahhoz, hogy útra keljen, de nem bírt magával.

Az arca megdermedt az ellenszélben és szeme sarkából látta, ahogy sötét haja kilóg a sapka alól és ezüstösen szürke színt ölt. A szempillája is színt váltott, és érezte pislogáskor a hideg nyirkosságot. Mintha valaki mássá változott volna.

A tavat keresztül-kasul átszelték a hószánnyomok, néhány hazafelé vezetett, néhány el onnan. Szomszédokhoz és unokatestvérekhez.

A rénszarvaskarámhoz. Követte a legszélesebb hószánnyomot. Rátalált az ütemre, a síléc suhogott alatta. Már elmúlt kilencéves. Nagylány volt. Saját síléce volt, amit nem Mattiastól örökölt.

Izmos volt a karja, Elsa majd kicsattant az erőtől, így messzire elsiklott.

Tudta, hogy a ház hamarosan már csak egy kis pötty lesz a háta mögött.

A tavat felváltotta az erdő, de nem volt félelmetes. Elsa soha nem félt, mivel mindig pontosan tudta, hol van, és mindig hazatalált. Bár a tónál eddig általában nem ment messzebb. De most már nagylány volt.

Január elején a nap visszatalált hozzájuk, de épphogy csak felbukkant, már fordult is vissza, és csak rózsaszín derengést hagyott maga után. Ma a felhők hamarabb kioltották a fényt, mint amivel számolt, de a fekete sötétség még egy kicsit váratott magára. Oda fog érni. A hó súlya lehúzta a fenyőket és a nyírfákat. Úgy tűnt, mintha mind neki hajolnának meg. Üdvözölték őt itthon. Csoda, hogy felismerték, pedig ezüstösen szürke, deres haja volt, és új síléceken érkezett.

Hallotta a rénszarvasokat, és nagyobb sebességre kapcsolt, pedig a combja már fáradt és zsibbadt. Gyorsabban lélegzett, hasogatta a torkát. Nem volt szabad megnyalni a száraz ajkát, mert akkor kipirul, és felrepedezik. Nem szerette a vér ízét.

Most senki nem lehet ott. Ezt tudta. Anya, apa és Mattias otthon voltak. Még nem volt itt a rénszarvasok etetésének az ideje. De meg akarta lepni a családját. Előkészíti a tápot, odahúzza a zsákokat, talán még be is megy, és önt is egy kicsit. Tart egy kis rénzuzmót a tenyerén, hogy kicsit sem félve odajöjjenek, köréje gyűljenek.

Egy beinduló hószánmotor hangja hirtelen fékezésre késztette. Micsoda csalódás! Nem ő ért ide először. A hószán mozdulatlanul állt üresjáratban. Elsa szinte nesztelenül hajtotta magát előre a botokkal.

Megkapaszkodott egy erdeifenyő törzsében, és óvatosan kukucskált előre.

Ő volt az.

Elsa soha nem mondta ki a férfi nevét.

A szájában, feszes ajka között volt valami puha pihés. A kezében egy véres kést tartott. Elsa olyan erősen markolta a botokat, hogy megfájdultak hideg bütykei a kesztyűben.

A férfi kivette a füldarabkát a szájából, és betette piszkos, sárga nadrágja zsebébe. Ilyet hordanak az útépítők. A széles fényvisszaverők világítottak, amikor a férfi elment a hószán lámpái előtt. A halott borjú a kerítés mellett feküdt, a karámon kívül. A férfi lehajolt. Azért vajon, hogy magával vigye? Elsa rénszarvasát. Mert az övé, ugye? Igen. Felismerte a fehér foltot a homlokán, Nástegallu volt az. A torka leleplezte őt, a férfi meghallotta a hangot. Gyorsan és gyakorlottan kóborolt a tekintetével, míg meg nem találta Elsát. Talán nem ismerte fel ezzel az ezüstösen szürke hajjal?

A férfi úgy tűnt, mint aki szitkozódik. Elsa felé trappolt a csizmájában. Bedugta a nyelvét az alsó ajka alá, nyomkodta a tubákot.

Utána elvigyorodott, Elsára bökött, mutatóujját csendre intőn vékony ajka elé emelte, majd elhúzta a torka előtt. Halál. Ez a halál jele, ezt Elsa tudta.

A férfi visszament a hószánhoz. Fekete kesztyűt vett elő a nadrágja zsebéből, és átlendítette a lábát az ülésen. Nem vette észre, hogy nem csak a kesztyűjét húzta elő. A kis pihés tárgy lelibbent a földre. A hóba érkezett. Egy fül volt, rajta az azonosító bemetszésekkel, melyekből kiderül, hogy a borjú melyik csordához tartozik.

A férfi gázt adott, maga mögött hagyva a kipufogógázt, de valami más, meghatározhatatlan szagot is, ami Elsát fintorgásra késztette.

Reszketeg lábon odasiklott, levette a kesztyűjét, és kézbe vette a fület. Leporolta róla a havat, közben összevérezte a tenyerét. Nem az egész fül volt, a férfi csak a legszélét vágta le, ahol az azonosító jelek vannak.

Elsa a kerítés mellett fekvő tetemre sandított. Nem akart közelebb menni, hogy megerősítést nyerjen, csakugyan az ő rénszarvasa hever ott. De muszáj volt.

Nástegallu volt, Elsa így fül nélkül is meg tudta állapítani. A fehér folt a szeme között, a szokatlanul hosszú lábak. Vér pettyezte a puha bundát. Az ő rénszarvasa volt, csak nem volt rajta a jelzés, amiből kiderült volna, hogy hova tartozik. Elsa nem tudott sírni, nem tudott sikítani. De ijesztően zúgott a feje. És benne a gondolat, hogy egy nap majd megöli ezt a férfit.

2 Guokte

Az anyja és az apja a feje fölött suttogtak. Elsa egy pokrócba bugyolálva ült az utánfutón. A sílécek a rénszarvasbőr alatt hevertek. Senki nem foglalkozott most azzal, hogy Elsa elsíelt egészen a karámig, senki nem tette szóvá. Elsa lehunyta a szemét, az arcára hulló hópelyhek gyorsan elolvadtak. Az ezüstös dér már eltűnt a hajából, megint önmaga volt.

Enná és isa talált rá, ahogy ült a rénszarvasa mellett. Kérdezték tőle, mi történt, de ő néma maradt. Kesztyűs kezében szorongatta a kis füldarabkát. A vér már megdermedt, de a fül pont ugyanolyan puha volt.

Nem mutatta meg nekik, még akkor sem, amikor feldúltan beszéltek a „gazemberről”, aki magával vitte a füleket, az egyiket egy az egyben, a másiknak csak a felét. Néha szükség volt a fülön lévő jelzésre, ha az ember bizonyítani akarta, hogy övé volt a rénszarvas, amit elgázoltak, vagy amit elkapott egy ragadozó. De ezt a fület senki nem kapja meg.

Nástegallu meghalt.

Az anyja leült Elsa mellé, és magához szorította. Sírt, Elsa ebben biztos volt. Enná mindig sírt. Próbált uralkodni magán, megvárni, míg hazaérnek, hogy bezárkózhasson a hálószobába. Ahol azt hitte, hogy senki nem hallja.

Apa és Mattias vették gondjukba a rénszarvasát, óvatosan. Már régóta sötét volt, és Elsa nem látta, mit csinálnak. De hallotta a motyogásukat.

– Elsa biztos meglátta őket, különben elvitték volna a rénszarvast – mondta Mattias.

– Nem, dehogy, csak ölni akarnak, megmutatni nekünk.

Apa ment a zseblámpával, és világított a hószánnyomokra. Elsa meg tudta volna mutatni, merre hajtott el a férfi, melyik volt az ő szánjának a nyoma, de nem tudta megemelni a kezét. Mintha a fül megbénította volna, lehúzta volna a karját. Látta a halál jelét, és tudta, hogy komolyan kell venni.

A fénynyaláb pásztázta a hótorlaszokat, a gubbasztó fákat, a szánnyomokat. Apa lehajolt, és készített egy fényképet a telefonjával. Több képet csinált. Lefényképezték a rénszarvast is, mielőtt elmozdították volna. Biztos hívták a rendőrséget, de mindenki tudta, hogy ma este senki sem fog idejönni.

– Indulnunk kell, Nils Johan. Fázik – mondta anya.

Elsa nem fázott, mégis remegett. Az anyja erősebben ölelte, és határozott mozdulatokkal dörzsölgette egész testét. Nem segített.

Apa úgy megnyomta a gázt, hogy az utánfutó hátuljához szorultak.

Mattias megelőzte őket a saját hószánjával. Kihajtott a kavargó hóba, a motor bömbölt az erdőben. Elsa tudta, hogy mérges. Mindig lehetett hallani a hószánján, ha Mattias mérges volt. A piros hátsó fények lassan már csak két pöttyként látszottak messze a tavon.

Elsa benyúlt a szarvasbőr alá, és megtalálta a síléceket. Kitapintotta a sima felületüket. Soha többé nem fog elsíelni a karámhoz.

3 Golbma

Mattias egész este Elsa szobájában tett-vett. Elsa nézte a bátyját. Stuoraviellja, ahogy ők nevezték. Hét évvel volt nála idősebb, már nem volt gyerek, de még felnőtt sem. A kettő között, gasku, ahogy áhkku mondta mindig. A nagymamának mindenre volt szava, de csak számiul. Svédül nem ismert elegendő szót, maga is így vélte. De néha nem tudott csak számiul beszélni, belekeverte a svédet is.

A felnőttek szerint Mattias az anyjára hasonlít, szintén magas volt, és azt mondták, milyen nagyfiú, de Elsa úgy gondolta, az arca kisfiús.

Anyának és Mattiasnak ugyanolyan sötét volt a haja, és hasonlított a szemük is. Csak Mattiasé éberebb volt.

Kotorászott a gardróbban Elsa szobájának a sarkában, de nem árulta el, mit keres.

– Láttad őt? – kérdezte, és nem fordult meg. – Robert Isaksson volt az?

Elsa a takaró alatt feküdt, a kezében ott lapult a fül. Nem volt szabad túl erősen szorongatnia, mert akkor összeizzadja, és nem lesz olyan eleven és pihés. De elereszteni sem igazán merte.

– Beszélned kell, különben azt fogják hinni, hogy megőrültél, és kórházba küldenek.

Mattias mászkált, mint egy nyugtalan rénszarvas. Elsa izzadt a takaró alatt, mert áhkku feltekerte a fűtést a szobában. Az ő szemében a meleg volt a megoldás mindenre. Nem feltétlenül a közelség, mert vonakodott megemelni a karját, amikor átölelték. Kellemetlen volt megölelni valakit, aki ezt nem viszonozta, de ha Elsa magára emelte a nagymama karját, akkor a nagymama nem vette el. És néha még az ujjai is mozogtak félénken Elsa hátán.

Még senki nem tett említést arról, hogy Elsa rénszarvasát pusztították el, ő maga jelölte meg. A kis késsel, amit mindig az övében hordott. Ujjaival simogatta a bemetszést a fülön. Le tudta rajzolni a jelet, be tudta metszeni, látta maga előtt. Az ő jele volt, az övéké, a családé.

Mutatóujját végighúzta a kis bevágáson a peremen, és eszébe jutott, milyen nehéz volt kimetszeni. A nagyobb, kerek bevágás egyszerűbb volt, akárcsak az, amelyikkel egy szűk centit lenyestek a fül csücskéből.

Szívesen elmondta volna Mattiasnak, de a bátyja valami ostobaságot csinált volna, ebben biztos volt. Akkor is mindig magára hozta a bajt, amikor még iskolába járt. Csak védte magát, de ezzel senki nem foglalkozott, őt okolták. Áhkku azt mondta, Mattias olyan, mint áddjá az ő korában. Nagyapa is verekedett az iskolaudvaron. De Mattias egy felnőtt férfival nem bánt volna el. Ővele meg aztán végképp nem.

Magas volt, magasabb mindenkinél, széles vállú, lapátkezű.

Mattias megdörzsölte a haja tövét az ujjbegyeivel, ide-oda lépdelt.

– Csak bólintanod kell, unna oabba. Bólints, hogy tudjam, ő volt.

Elsának teljesen mozdulatlanul kellett feküdnie, hogy még véletlenül se bólintson. A biztonság kedvéért lehunyta a szemét. De Mattias dühbe gurult, Elsa hallotta a horkantását, és legjobb volt megint kinyitnia a szemét.

Elfogta egy érzés, hogy talán már nem is tudna beszélni. Mintha a szavak már nem akarták volna elhagyni a száját. Ez megijesztette, hiszen fontos volt, hogy tudjon beszélni. Megköszörülte a torkát, csak hogy tegyen egy próbát, és Mattias rámeresztette a szemét. Elsa nem akart neki csalódást okozni, de azt sem akarta, hogy meghaljon.

Elsa ekkor kénytelen volt nagyot nyelni. És valami teljesen másra gondolt.

Ann-Helén Laestadius: Lopás 
Fordította: Papolczy Péter
Európa Kiadó, Budapest, 2024
416 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft