William Wharton: Lakóhajó a Szajnán (részlet)

Első fejezet ~~ Óvodai kelepce

A feleségem, Rosemary, huszonöt évig dolgozott óvónőként a Párizsi Amerikai Iskolában. Tavaly, a francia törvények értelmében, nyugdíjazták. Azt kell mondanom, hogy szinte mindent, amire igazán szükségem volt, óvónő feleségemtől tanultam, azt azonban valahogy sosem tanította meg nekem, hogyan éljek egy lakóhajón.

Nagyjából huszonöt évvel ezelőtt együtt dolgozott egy bájos nővel, Pauline Lee-vel. Pauline elsős tanítónő volt, és egy lakóhajón élt a Szajnán. A lakóhajó Le Port-Marlyban horgonyzott, nem messze Versailles-tól és Saint-Germain-en-Laye-től, tíz mérföldre nyugatra a tulajdonképpeni Párizstól.

Egy nap Pauline felvetette, hogy az óvodások és az első osztályosok menjenek el kirándulni, és látogassák meg a lakóhajóját.

A feleségemet teljesen elvarázsolta, amit ott látott. Azt nem tudom, hogy az óvodások mit szóltak hozzá – az nem rám tartozik. A feleségem azonban rám tartozik, és ő nem az a fajta, akinek a véleményét figyelmen kívül lehet hagyni. A lényeg, hogy belelkesedve tért haza, és közölte, hogy egy lakóhajón akar élni. Ez elég őrülten hangzott, de nem tiltakoztam, Rosemary hajlamos efféle impulzív döntéseket hozni, és én az évek során megtanultam alkalmazkodni hozzá.

– Mondd meg Pauline-nak, drágám, hogy tartsa nyitva a szemét, hátha felbukkan egy olcsó lakóhajó.

Akkoriban éppen sikerült eladnom néhány festményt, és viszonylag tehetősnek éreztem magam. Ó, milyen könnyen túlvállalja magát az ember, ha nem vigyáz! A fő problémát az jelentette, hogy igazából nem hittem benne, hogy lesz belőle valami.

Három héttel később telefonál Pauline, hogy mindössze négy hajóra tőlük Párizs felé egy lakóhajó szilveszterkor a vízvonalig leégett, és szerinte eladó. Kapcsolatba lépünk a tulajdonosokkal, és kiderül, hogy valóban árulják. Azt kell mondanom, jó okuk volt rá, nagyon jó okuk, amit akkor még nem sejtettem.

Hétvégén autóba ülünk, hogy megnézzük a hajót. Gyönyörű idő van, szívesen sétálnék egyet a Saint-Germain-en-Laye melletti erdőben. Beugrunk Pauline-hoz, ő pedig megmutatja az eladó hajót.

Azt hittük, Pauline a szomszédunk lesz, de nem így alakult. Bob, a férje, részt vett a hallgatóival együtt abban, amit a franciák „les événements de mai” [májusi események] néven emlegetnek, vagyis a diáklázadásokban. Amikor elcsitultak az indulatok, Bobot elbocsátották a Párizsi Amerikai Egyetemről. Végül nemcsak a munkahelyét hagyta el, hanem a feleségével együtt az országot is. Visszamentek Michiganbe, ahol Pauline újra tanít.

Lenézünk a sáros, víz felé lejtő rakparton. Lapos fenekű, fából készült hajó, tizenhat láb (4,8 méter) széles és ötvennégy láb (16,5 méter) hosszú. Valójában inkább ház, mint hajó. Nincs igazi orra vagy tatja. Négyszögletes és lapos. Se motor, se vitorla. Fa oldalfalak ablakokkal, mint egy közönséges ház. Még spalettát is szereltek az ablakokra. Hol vannak a kerek hajóablakok, tűnődöm. Pauline elmagyarázza, hogy egy régi homokszállító uszályra építette a szeretőjének egy Victor Émile nevű francia sarkkutató – Peary admirális francia verziója. Ez elég romantikusan hangzik, de a hajóban pillanatnyilag semmi romantikus nincs.

Pauline-nál van a kulcs, ezért lesétálunk a latyakos rakparton a kőlépcsőkig, majd egy rövid pallóhídon át a hajóra. Tiszta korom az egész, a mennyezet kiégett, csupasz vezetékek lógnak mindenütt, és ami a legsokkolóbb… a folyó felőli oldala teljesen a vízvonalig leégett. A hullámverés bemossa a vizet a hajóba, amikor elhúz mellette egy-egy kétpárevezős. Kiderül, hogy a Szajnának ezen a holtágán ezek jelentik a legnagyobb forgalmat. Mintegy tucatnyi lakóhajó van ezen a területen a folyó közepén lévő sziget oltalmában. A szigetnek hála a lakóhajókat nem dobálják a Le Havre-ból Párizsba és vissza közlekedő uszályok farhullámai.

Pauline csillogó szemmel, lelkesen magyarázza mindezt. Legszívesebben visszaülnék az autóba, és elmennék az erdőbe sétálni. De a gyerekeink ugyanúgy el vannak varázsolva, mint a feleségem. Itt aztán tényleg izgalmas lenne élni, nem úgy, mint a koszos, öreg Párizsban. Hihetetlen! Esküszöm, ez az átkozott hajó valami bűbájt bocsájtott rájuk, vagy az is lehet, hogy a gyerekeink kezdenek túl blazírtak lenni!

– Szagolj bele a levegőbe, apa, hát nem lenne nagyszerű itt élni a párizsi szmog után?

Beleszagolok. Mintha egy szennyvízcsatorna mellett állnék. Ennek több mint huszonöt éve, amikor a Szajna tényleg olyan volt, mint egy szennyvízcsatorna. Párizs és az összes Párizs alatti település mind ebbe gyönyörű, hosszú, kanyargó folyóba ürítette a tisztítatlan szennyvízét. Ez a lakóhajó természetesen Párizstól lefelé helyezkedett el a folyón!

Hogy boldoggá tegyek mindenkit, vagyis a feleségemet és a gyerekeket, teszek egy nevetséges, arcátlanul alacsony ajánlatot ezért a kiégett roncsért. Azután elmegyünk sétálni, én pedig kész vagyok megfeledkezni erről az egészről.

Egy héttel később döbbenten értesülök róla, hogy az ajánlatomat elfogadták. Az „elfogadták” enyhe kifejezés – lecsaptak rá. De bármilyen arcátlanul alacsony összeget kínáltam érte, így is kölcsön kellett kérnem, hogy nyélbe tudjam ütni ezt az abszurd, eszement üzletet. A festők ritkán gazdagok, vagy akár jómódúak. Gyakran felteszem a kérdést a barátaimnak, hogy tudnak-e mondani ötven amerikai festőművészt, akinek rendszeres jövedelme van a festésből – nem tanításból, filmes munkákból vagy a reklámszakmából –, csupán abból, hogy képeket fest, és eladja őket. Néha felkapnak egy-egy festőt, de az ritkán tart néhány évnél tovább, és aztán visszatérhet a küszködéshez, különösen ha családja is van. Soha senkinek nem sikerült húsznál több olyan festőt mondania, aki tényleg jól él abból, amit csinál. Ennek ellenére nagyszerű élet a festőké. Így megy ez.

A következő három hónapban felfüggesztem a festést a romantika, az izgalom, a kaland, a BOSZORKÁNYSÁG érdekében – nagy váltás ez olyasvalaki számára, aki ideje nagy részét szívesen tölti az utcán vagy a szabadban. Úgy érzem, valami gonosz erő hatása alá kerültem. És így is van! Nem vagyok oda a folyókért. A Szajna számomra valami, amit le lehet festeni. Állandó mozgásban van, változik, ugyanakkor mozdulatlan, mint egy jó modell.

Az addigi életünk olyan volt, mint egy álom. 1960-ig rajzot tanítottam Los Angelesben. Akkor, mivel művésznek tartottam magam, nem tanárnak, Európába költöztünk. Részben azért, hogy megóvjuk a gyerekeinket az amerikai televíziótól. Illetve azért, mert akkor itt olcsóbb volt az élet.

Először egy nagyon kicsi, alig 28 négyzetméteres lakásban laktunk Párizsban, amit az iskolában kapott végkielégítésemből vettünk. Nagyon mobilok voltunk, tavasszal és ősszel Párizsban éltünk, nyáron és karácsonykor Bajorországban, télen pedig Spanyolország déli részén. Ez úgy hangzik, mintha milliomosok lennénk, pedig mindezt havi háromszáz dollárból kellett kigazdálkodnunk, plusz a rokkantsági járadékomból, amit a II. világháborús sérülésem után kaptam. Igen, ha odafigyel az ember, meg lehet csinálni. A szegénységi küszöb bőven a fejünk fölött van.

Amikor megszületett a harmadik gyerekünk, átköltöztünk egy régi asztalosműhelybe, amit lakássá alakítottunk. És a többes szám itt nem túlzás – aki a családból meg tudott fogni egy kalapácsot vagy egy ecsetet, az hozzátette a magáét. Akárcsak a hajóprojekt, jórészt az is családi összefogásból valósult meg.

Második fejezet ~~ Rövid igézet

Először újjáépítem azt az oldalt, ahol befolyik a víz. Azután kitakarítom, és levakarom, lekaparom az elszenesedett belső felületeket. Ennek részeként, többek között, kicserélek negyvenöt kicsi, függőleges bordával osztott ablaktáblát. Van két hatalmas, síküveg ablak is, amelyek olyan mocskosak a rájuk tapadt füsttől és koromtól, hogy nem lehet kilátni rajtuk – még két nap suvickolás. A nappaliként és hálószobaként szolgált helyiségek falait nem lehet helyrehozni egy sima festéssel, komolyabb kezelést igényelnek.

A Marché Aligrén, a párizsi műteremlakásunkhoz közeli bolhapiacon találok aranyszínű brokátszövetet. Valami miatt vitorlavászon árában adják, ezért megveszem az egészet, összesen három véggel. Kezdem sejteni, hogy megőrültem, mert alig várom, hogy ezt a szövetet felragasszam a fekete falakra és mennyezetre. Elkapott a gépszíj. Talán az egész hajó el van varázsolva.

Csirizzel bekenem a falakat és a mennyezetet, hogy fel tudjam erősíteni az arany brokátszövetet – mindent el tudok takarni vele. Olcsó csillárokat vásárolok borostyánsárga izzókkal, és komoly, tudásomat messze meghaladó villanyszerelési munkálatok után sikerül elérnem, hogy világítsanak, sőt még primitív kapcsolókat is sikerül felszerelnem.

Hétvégente bevonom a családot is, hogy segítsenek kitakarítani a fürdőszobát, a konyhát, amennyire az alapvető kényelmi szükségletek megkívánják. Ezeknek egyforma füstbarna árnyalata van. Mielőtt június végén befejeződik a tanév, elkészülünk a hajóval. A feleségem szerint úgy néz ki, mint egy részeg matróz privát kuplerája – nagyon konzervatív az ilyen dolgokban.

A hajó alaprajza elég egyszerű. Miután az ember átsétál a pallón, egy alacsony tölgyfaajtón kell belépnie, amely 168 cm magas. Én 178 vagyok. Miután tizedszer is beverem a fejem, komolyan fontolóra veszem, hogy állandóan védősapkát vagy esetleg rohamsisakot hordjak.

Az ajtó egy apró előszobába nyílik. Jobbra fordulva egy gyönyörű, sárgaréz szerelvényekkel ellátott, kétszárnyú mahagóni lengőajtón kell áthaladni, nagyon hajószerű. A lengőajtó után két lépcsőfokon lehet lejutni a nappaliba. A bal oldalon van az egyik folyóra néző, nagy ablak, amelyet alaposan meg kellett pucolni. Nagyjából 210 cm széles és 120 cm magas.

A nappali körülbelül 7,5×4,5 méter alapterületű. A túlsó végén, a folyó felőli oldalon nyílik egy kis konyha. Annak a falnak a közepén van egy másik kétszárnyú mahagóni lengőajtó, ugyanolyan, mint ami az előszobát elválasztja a nappalitól. Ez az ajtó egy szűk folyosóra vezet, ahonnan jobbra, a part felé nyílik a fürdőszoba, benne WC, mosdó és tusoló.

A folyosó végén három lépcsőfok vezet fel a hálószobába. Itt találjuk a második nagy ablakot, amely szintén a folyóra néz.

A hajó rakpart felőli oldalán összesen négy kisebb ablak kapott helyet. Lakóház típusú ablakok spalettával. A konyhának is van egy ilyen ablaka a folyó felőli oldalon.

Elbűvölő kis fészek lehetett ez a francia felfedező és a szeretője számára, de azt nem tudom, hogy fog elférni benne egy öttagú család.

Nyárra kiadjuk a hajót egy fiatal nőnek (még egy boszorkány), aki a Foire de Trône-on, egy évente megtartott karneválszerű rendezvényen dolgozik a Le Bois de Vincennes-ben. A horgonyzási helyre kötött szerződésem kiköti, hogy valakinek muszáj mindig a hajón tartózkodnia. A folyami ellenőrök már így is gyanakodva méregetik ezt a béna bárkát.

Elutazunk a szokásos nyári vakációnkra egy régi, burgundiai vízimalomba, amit még akkor vásároltunk, amikor Franciaországba költöztünk. Egy kisebb vagyont, kétezer dollárt fizettünk érte. Az egy másik romantikus coup de foudre [villámcsapás(szerű döntés)] volt. A malom valójában egy háromszáz éves kősátor, de az egy másik történet.

Fordította: Illés Róbert

William Wharton: Lakóhajó a Szajnán
Jaffa Kiadó, Budapest, 2023
296 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft