»Ha nem tudod, hogyan kell valamit csinálni, akkor bármi lehetséges« | William Wharton: Lakóhajó a Szajnán

H. Móra Éva | 

Hajó… A legtöbb embernek nem csupán a legősibb közlekedési eszközt jelenti. Toposzként az elvágyódás, az utazás, a kaland, a felfedezés is ott rejlik e szóban. Bár William Wharton könyve egy lehorgonyzott, mozdulatlan hajóról szól, ez a hajó mégis hatalmas kalandot, gyökeres változást hozott a Wharton család életébe.

A lakóhajó ötletét először Rosemary, a szerző felesége veti föl, meglátogatva egy ismerősét, aki ilyen alkalmatosságon lakik. Három gyermekükben azonnal felébred a kalandvágy, a családfő pedig engedékenyen elkezdi figyelni az ajánlatokat eladó lakóhajókról. Innen indul a történet – a család igaz története arról, hogyan vették birtokba a hajót, s miféle viszontagságokkal kellett szembenézniük, amíg elfogadhatóvá, beköltözésre alkalmassá, majd egyre komfortosabbá tették új lakóhelyüket. S mindezt saját erőből, a saját kezük munkájával!

Azért fontos ez, mert Wharton nem igazán ügyes kezű ember, nem kis öniróniával hangsúlyozza ügyetlenségét, hozzá nem értését. Festőművészként keresi kenyerét, s óvónő feleségével éppen azért települtek Amerikából Európába, mert itt olcsóbb az élet. Szűkösen élnek, s mivel a hajó rendbehozása rengeteg kiadással jár, hatalmas adósságokba keverednek. Ezeket később képeinek eladásából törleszti, de érthető, hogy miért dönt a „csináld magad” megoldás mellett.

• Olvass bele!

A regény nagyobbik része tulajdonképpen részletes krónikája a munkálatoknak; napról napra, sokszor óráról órára vezeti be az olvasót a tervekbe s a megvalósításba – még az anyagok, szerszámok, eszközök vásárlásába is precízen beavat. Mindezt rövid fejezetekben, könnyen olvashatóan. Van mit elmesélni, ugyanis nem sokkal a vásárlás után elsüllyed a hajó… Mint kiderül, rossz vásárt kötöttek, fahajót vettek. Szakértők segítenek a további tennivalókat illetően: alámerülve fel kell hozni minden egyes bútordarabot, tárgyat, mielőtt kiemelik a hajót. Nem várt fordulat: a ’70-es években járunk, amikor olyan szennyezett volt a Szajna vize, hogy krónikásunk eszméletvesztéses fertőzést kap… Felgyógyulva folytatja a munkát: a víz kimerése és a tisztítás után egy fémhajót illesztenek a fahajó alá – ezt szakemberek végzik –, így kétszintes lakóteret kapnak. Ablakokat szintén szakemberek vágnak, de innentől gyakorlatilag egyedül, olykor a családdal, barátokkal, ismerősökkel végez mindent – szakértelem nélkül, szállításra alkalmatlan autóval… Mindezt tetézi, hogy – festőművész lévén nincs szüksége a beszélt francia nyelvre – igen nehezen, többnyire kézzel-lábbal érteti meg magát a vásárlások s a munkálatok során. De nem adja fel, az évek, sőt évtizedek folyamán gyönyörű, muskátlis verandás, kényelmes lakóhajó büszke tulajdonosa lesz a család.

A könyv egyharmadához érve ezt jegyeztem le magamnak: Annak ellenére, hogy munkanaplót olvasok, olyan folyamatokról, amelyek tőlem idegenek, mégis élvezem, olyan színes, magával ragadó a stílusa! Bevallom, később korrigáltam ezt az álláspontomat. A sok-sok szakszerű leírás nyomán egyre nehezebben tudtam a fejemben képpé formálni, mikor mit tesz. Az olvasó, ha maga is anyagokkal, szerszámokkal dolgozik, épít, barkácsol, létrehoz, bizonyára jobban el tudja képzelni mindezt. Én inkább kigyűjtöttem jó néhány olyan részletet, amely végig megtartotta számomra a regény vonzerejét. Nézzük!

„Kezdem sejteni, hogy megőrültem […] Elkapott a gépszíj.”
„Olcsó csillárokat vásárolok […] és komoly, tudásomat messze meghaladó villanyszerelési munkálatok után sikerül elérnem, hogy világítsanak…”
„…ha nem tudod, hogyan kell valamit csinálni, akkor bármi lehetséges.”
„Igazi balféknek érzem magam, ügyetlen vagyok és buta.”
„Sosem gondoltam volna, hogy ennyire puhány és alkalmatlan vagyok a kemény fizikai munkára. Ez a hajó már most alapos leckét adott nekem a kemény munkával és alázattal kapcsolatban.”
„…se az alsó hajóba nem tudok lejutni, se a szárazföldre nem tudok visszamenni. Szó szerint sarokba szorítottam magam. Mintha túl gyakran kerülnék ilyen helyzetbe.”
„Igyekszem profinak kiadni magam, de valószínűleg ez a legátlátszóbb hazugság, amivel valaha is próbálkoztam.”
„Olyan ütemben költöm a pénzt, hogy ez a hajó végül egy szegényház lesz a családom számára.”
„Az egyik előnye annak, ha festőművész valaki, hogy lehetősége van megismerkedni sok gazdag emberrel. Csak ők engedhetik meg maguknak, hogy ezer dollárt vagy még annál is többet fizessenek egy festményért.”
„Azon tűnődöm, én vajon hol lehettem, amikor a bátorságot osztották.”
„Az istenek gondját viselik a részegeknek, a gyerekeknek és a kontár ácsoknak.”

És így tovább. Számomra üdítően hatottak az efféle fanyar humorú megjegyzések a kissé száraz munkamenet-leírások között. Tetszett a szögelőparti ötlete is: amikor 90 szöget kell bevernie a padlódeszkákba, összehívja a barátait: együtt szórakoztatóbb az egyhangú munka! A szögelés befejeztével aztán eszem-iszommá alakul az összejövetel.

A könyv utolsó részében megszűnik a folyamatosság, nagyobb időugrásokat tapasztalhatunk. Különálló, rövid történeteket, emlékezetes epizódokat oszt meg a család életéről a Szajna partján, egy Port Marly nevű kisvárosban.

Kinek is ajánlhatom a könyvet? Aki szeret valamit a két kezével létrehozni; aki szeretne, de attól tart, hogy képtelen rá – és aki szereti mindezt elképzelni.

William Wharton: Lakóhajó a Szajnán
Fordította: Illés Róbert
Jaffa Kiadó, Budapest, 2023
296 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft,
online ár a kiadónál 4449 Ft,
e-könyv változat 3499 Ft
ISBN 978 963 475 7993 (papír)
ISBN 978 963 475 9027 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

William Wharton amerikai író, pszichológus és festő első regénye, a varázslatos Madárka megjelenése idején irodalmi szenzáció volt, a belőle készült film pedig elnyerte a Cannes-i filmfesztivál zsűrijének nagydíját. Ezt olyan további sikeres regények követték, mint a Búcsú a szerelemtől, az Apa vagy az Éjfélre kitisztul. Mindörökké – Egy apa igaz története című művében lánya és unokái tragédiáját dolgozta fel.
A Lakóhajó a Szajnán szintén önéletrajzi mű: a szerző és családja életének közel húsz évét öleli fel. Az amerikai író és óvónő felesége már több mint tíz éve éltek Európában, amikor az 1970-es évek közepén úgy döntöttek: lakóhajón fognak élni. Feladják párizsi lakásukat, vásárolnak egy leégett lakóhajót olcsón, és a Szajnára költöznek. A hajót azonban előbb valóban lakhatóvá kell tenni, ami a vártnál több akadályt gördít eléjük – és sokkal tovább tart.
Miközben Wharton a festményeiből finanszírozza az életüket, a hajó elsüllyed, állandóan szivárog, mindig kell rajta javítani valamit, jön egy árvíz, aztán lángvágóval ablakokat kell vágni, lépcsőt kell építeni, pallóhidat kell javítani… – mi pedig az ezermester munka és a francia életvitel legapróbb részleteit is megismerjük, de mindezt a szerző sajátos stílusában, tele humorral, kalanddal, sírással és nevetéssel.
A könyvet olvasva végigkísérhetjük egy nagyszerű álom megvalósulását, és a háromgyerekes család kalandokkal teli húsz évét. Tanúi vagyunk nemcsak a fárasztó fizikai munkának, de az író gondolatainak is, látjuk a mindennapi robotot, de az alkotó művészt is, az apró örömöket és a megrendítő pillanatokat, és magunkba szívjuk a szövegből áradó életigenlést és szabadságot.