»Nem a szavak változtatják meg a világot, hanem a tettek« | Claudia Hochbrunn: Itt mindenki idióta?

Fazekas Erzsébet |

Fergeteges szórakozásra készültem, arra számítva, hogy egy jó tollú, humoros író – rólunk készített – karikatúragyűjteményét vettem kézbe. Bíztam benne, hogy Claudia Hochbrunn hagyományt teremtett a maga (és olvasói) számára, mivel korábbi könyvéről (Pszichiáter látott már?) elismerő véleményt olvastam. Úgy véltem, a környezetében található (körülöttünk élő) összes ’idiótát’ nem csupán kritikusan megbélyegzi, esetleg szókimondó őszinteséggel, kicsit durván címkézi, hanem megértő humorral jeleníti meg. Elvégre a cím mondata kérdőjel nélkül is megáll.

Idióta valóban lehet itt mindenki. Nem bánom, engem is nyugodtan közéjük sorolhatnak. Tapasztaljuk, bárki lehet valamiben meglepően hülye, szokatlanul bogaras, olykor akár groteszk, különc is. Hosszú élettapasztalatom birtokában aláírom, bárki lehet kicsit (vagy nagyon) másmilyen, mint amilyen a (humán) átlag. Mint a hétköznapokban látott, megszokott (elvártan viselkedő és így már rendesen meg is unt) többi ember. Szögezzük le, jól van ez így: ilyen színes változatossággal, így kerek a világ!

Nyilván más nyelvekben is számtalan szó felel meg az idiótának (persze most nem gondolok a kórtani esetekre), olykor akár a valódi futóbolond is, a maga eszement bolondériáival. Ilyen alakokról olvastam nemrégiben Dan Schreibertől egy zseniális könyvet (Eszement elméletek). Ámde ezúttal (Hochbrunn idiótázásával) nagyon messze kerültem attól az élménytől. Ugyanis közel sem azt kaptam, amit a korábbi könyvei, illetve a neten megtalálhatók további művei (vagyis a címek) alapján vártam.

Ugyanis a szerző nemcsak a lehetséges osztály-, házas-, élet-, munkahelyi stb. társakról – meg rokonokról, ismerősökről, ismeretlenekről, vagyis mindenkiről – rántja le a leplet nagy buzgalommal, aprólékos gonddal, hanem pszichiáter szakemberhez aligha illő módon, nekilátott kategóriákba sorolni az emberiséget. Jól tudjuk ugyan, régről, hogy mindig mindenki hülye, csak én vagyok a helikopter – ám olvasóként egyre nehezebben fogadtam el mindezt.

• Olvass bele!

Ráadásul ez a könyv egyáltalán nem valódi idiótákról szól, hanem… mindenféle egyéb karakterű, de egyként másmilyennek mondott emberekről. A meglehetősen ártalmatlan fanyalgókról, az (örök-)optimistákról, vagy akár a másokban kevés kárt tevő, de élénk fantáziájú mellébeszélőkről. (Ezek a konfabulálók, akik úgy szövik a meséjük fonalát, hogy a visszaemlékezésük hiányosságát, a valós részletek mellett fantázia szülte elemekkel egészítik ki.) A sor folytatódik az elsősorban és leginkább is a maguknak ártó gyávákkal. A további alakok már jóval több bosszúságot, kárt tudnak okozni embertársaiknak. Ilyen negatív karakterűek az erénycsőszök, a spiclik, a fanatikusok, a mártírt játszók, a szélhámosok, a notórius hazudozók. És a sorozatba – mint olvasni fogják, a gyávaság leple alá bújva – még tömeggyilkosok is becsúsznak…

A könyv fejezetei szerinti felsorolást tovább bonyolítja a fogalmak meglehetősen esetleges osztályozása. A köznyelvben még pontosan és jól értelmezhető fanyalgó (nyavalygós, kedvetlen személy) egyik alcsoportja így lesz például itt fancsali (akinek kedvetlenséget mutató arckifejezéséről nemtetszés, szomorú kedvvesztettség, savanyúság olvasható le) vagy így lesz a fanyalgó másik alcsoportja az irigy.

A mesélőt is érdekesen bontja ketté – az első csoportba tartozó mesemondónak az az élvezete és az életvezetési taktikája, technikája, hogy főként önmagáról (meg azért persze másokról is) állít összevissza igaz-hamis dolgokat. Első esetben magát kívánja kiemelkedőnek beállítani, hogy valamiféle cél érdekében, jobb színben tetszeleghessen a világ (a környezete) előtt, másokról meg azért hazudozik, hogy alacsonyabb szintre nyomja le őket. Ez a típus csúszik aztán át a szélhámosok osztályába.

A fenti – talán túl részletes – ismertetéssel azt akartam érzékeltetni, hogy az olvasó kezébe karakterológiai adattár kerül. A szerző ebben különféle jellemű, viselkedésű (stílusú), modorú egyének típusait gyűjtötte össze – és elég nehezen értelmezhető címkéket ragasztott rájuk. Komoly intellektuális erőfeszítést jelentett annak kiderítése – amikor pontosan akartam értelmezni a szöveget (márpedig akartam!) –, hogy mit is ért a fanatikus, a misszionárius vagy éppenséggel a társutas fogalmán Hochbrunn, aki amúgy mindegyik karakter-, személyiség-, egyéniségtípust elhelyezte történelmi, politikai, vallásfilozófiai összefüggésekbe is.

Messzebbre mutatna az idióta szó nyelvtörténeti elemzése és összevetése a hétköznapi használattal. Ugyanakkor kérdések sora vetődött fel, például hogy miért is lenne idióta a gyáva? De a kérdezésnek nincs értelme, hiszen Hochbrunn kiindulópontja szerint „mindenki idióta” (vagyis a normalitástól, valójában az embergéptől eltérő) – és ennek megfelelően az idiótát kedve szerint jellemzi, értelmezi. Ezt persze azért nekem nem kell elfogadnom…

Hochbrunn, a pszichiáter azt állítja, hogy „a világ tele van idiótákkal és okostojásokkal. Hogy ki az idióta, az mindig a megfigyelő személytől függ.” Korábban a focihoz értett mindenki, most meg a járványokhoz, a klímaváltozáshoz… – kanyarodik vissza a múltba, majd okfejtésbe kezd: tegyük fel, hogy valaki érvelni vagy közvetíteni próbál egy vitában. A vitatkozók gyakran egyezségre jutnak, mármint abban, hogy mindketten ellene fordulnak. Kompromisszum nincs, de megvan a közös ellenség. Holott az egész emberiség boldogulásához kell a kompromisszum. De erre csak az képes, aki bele tud helyezkedni a másik fél helyzetébe. „Aki magát tekinti minden dolog mércéjének, az téríteni akar, szükség esetén akár erőszakkal” – és a fenti alapigazságot leszögezve, itt kimondatlanul a misszionáriusokra, a fanatikusokra utalt.

A következőkben – szórakoztatásképpen, aforizmaszerűen – kiemelek pár érdekes gondolatot: „Aki elsajátította az irigykedés művészetét, abból könnyen lesz (művészet)kritikus.” A politikában a fancsali (a fanyalgó magával is elégedetlen altípusa) ékesszólóan szedi szét ellenfelét, de megoldási javaslata nincs – belőle lehet jó köztársasági elnök, de kormányfőnek már nem volna jó, mert ahhoz hiányoznak a konstruktív ötletei.

„Az örök optimistának általában nem volt könnyű gyerekkora” – e furcsa megállapítással lep meg a szerző, engem, az örök optimistát. S még furcsább, amit hozzáfűz: „már fiatalon szembesült a gonddal, a felelősségvállalással. Később szüleit akarja tehermentesíteni (parentifikáció). Az örök optimista nem érzi, mikor poénkodhat a dolgok derűs oldalával, képtelen átérezni más fájdalmát, mivel az őbelőle negatív érzést vált ki.” Szóval sok barátot veszíthet – ezt is itt kellett megtudnom. Meg azt, hogy a munkahelyi szerepe(m) kifejezetten negatív, mert a főnök malmára hajtja a vizet. Ha pedig konfliktus van, igyekszik csillapítani a kedélyeket, és a gondok szőnyeg alá söprésével döfi hátba a kollégákat. A nehézségek figyelmen kívül hagyásával kapkodó, gyors megoldást kínál, ami hosszú távon visszafelé sülhet el. „Az örök optimisták jól bánnak a szavakkal, tömören, lényegre törően tudnak fogalmazni, ezért jók lehetnek a marketing szakmában, a stand-up műfajban.”

Hát, az előbbieket nem gondoltam volna. A most következő ex katedra kijelentést már jóval inkább: „Már az iskolában megtanuljuk, hogy a szélhámosok sokra viszik az életben. A tanár nénik imádják a szélhámoskodó kisfiúkat, akik gyorsan a kedvenceikké válnak. A lányok semmire se mennek a szélhámos dumával a férfi tanároknál.” Csak nem gyerekkori negatív élmények: irigység, kudarcok indították útjára ezt a könyvet? Alig merem mindezt végiggondolni. És vajon honnan eredhet az a meglátás, hogy a szélhámos férfiaknak csak egy női főnök képes határt szabni. Aztán egy logikai bakugrással az iskolában sikerre nem jutó lány-szélhámost az életben sikeres, magasra jutó intrikusként látjuk viszont, aki egy női kvótát érvényesítő politikai pártban már a szexizmus vádjával fogja kigolyózni összes szélhámos férfikollégáját. A végkövetkeztetés a laikus olvasó számára annyiban lehet megnyugtató, hogy Hochbrunn úgy gondolja, akár férfi, akár nő legyen az a szélhámos, „a reflektorfényben aztán gyorsan lebukhatnak, s ilyenkor az van előnyben, akinek elég vastag a bőr a képén”.

A gyáva jellemzésére hátborzongató történelmi példát ismertet. Felidézi, hogy a 101-es hamburgi tartalékos rendőrzászlóalj tagjai Lengyelországban azt a feladatot kapták, hogy lőjenek le zsidó civileket (nőket, gyereket). „A felettes felajánlotta, hogy megtagadhatják a részvételt, de egyértelművé tette, az ilyen gyáva egyszer s mindenkorra lemondhat egy komolyabb karrier lehetőségéről.” Csak 12 férfi nem vett részt az öldöklésben, a többiek mind attól féltek, hogy gyávaként majd kirekeszti őket a közösség. A személyes véleményem: ez nagyon-nagyon durva! Egy pszichiáter szakíró nem merészkedhet odáig, hogy ezt hozza a gyáva személyiség példájának.

Lennének még további különös idézeteim a fanatikusokról, a misszionáriusokról és a többi idiótáról, de a figyelemre leginkább méltó következtetés mégiscsak helytállónak tűnik, kivált ha a hazánkban szokásos éjszakai törvénybenyújtásokra gondolunk: „A politikában az erénycsőszök mindig ellenzékben a legerősebbek, ugyanis bármit követelhetnek, de maguknak semmit nem kell bizonyítani. Hatalmon diktatúrát hoznak létre.” Ennek indoklására példát is hoz: „a történelem legeredményesebb erénycsősze Hitler volt.”

Ennyi borzongatás után már csak az alcímre térek vissza, s előrukkolok a végkövetkeztetéssel. Ezt a könyvét a szerző nem a nehéz természetű, hanem inkább a jellemhibás, vagy éppen a többiektől valamiben kicsit (vagy nagyon) eltérő tulajdonságokkal jellemezhető embertársainkról írta. És persze közöttük (is) szép számmal akadnak aljas gazemberek.

Claudia Hochbrunn: Itt mindenki idióta?
Az irigyek, az örök optimisták
és egyéb nehéz természetű embertársaink
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2024
Fordította: Csősz Róbert
223 oldal, teljes bolti ár 4699 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 4182 Ft
ISBN 978 963 543 3513

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Bármerre nézünk, mindenhol csak irigyeket, örök optimistákat, egyszóval idiótákat látunk. Idegesítenek és fárasztanak a munkahelyünkön, a szabadidőnkben, az interneten és a politikában. Hogyan válnak ezek az emberek olyanokká, amilyenek, és mik a legfőbb jellemzőik? Milyen típusai vannak az idiótáknak? És hogyan viselkedjünk velük szemben?
Claudia Hochbrunn sok humorral és csípős megjegyzésekkel elemzi az egyes személyiségtípusokat, és megmutatja, hogy tudunk némi odafigyeléssel, kis türelemmel és néhány kisebb-nagyobb kommunikációs trükkel boldogulni velük.