Lucy Score: Amit magunk mögött hagyunk (részlet)

1. fejezet ~~ Temetési burrito
| | Sloane

A hinta ritmikusan nyikorgott alattam, ahogy a lábam hegyével löktem magamat. A január hűvös érintése behatolt plédem és ruháim alá. Feleslegesen fáradoztak, mert a lelkem már rég megfagyott.

A kókadt karácsonyi dísz, amit a lilára festett bejárati ajtóra akasztottam, magára vonzotta a tekintetemet.

Le kell vennem.

Muszáj visszamennem dolgozni.

Vissza kell sétálnom az emeletre, hogy bekenjem magam a dezodorral, amit elfelejtettem használni.

Úgy tűnt, sok dolgom van. Mindegyik monumentálisnak látszott, mintha a hálószobámba vezető lépcsőzés pont annyi energiát emésztene fel, mint megmászni az Everestet.

Sajnálom, Knockemout. Kénytelen leszel elviselni egy testszagú könyvtárost.

Mély levegőt vettem. Vicces, hogy emlékeztetnem kell magam egy olyan automatikus cselekvésre, mint a légzés. A gyász a maga módján mindenbe beszivárog, még akkor is, ha az ember felkészült rá.

Felemeltem apám bögréjét, amit A RIVÁLIS ÜGYVÉD KÖNNYEI felirat díszített, és nagyot kortyoltam a reggeli borból, hogy erőt merítsek belőle.

A nap hátralévő részét a Knock ’Em Stiffben, Knockemout érdekesen elnevezett ravatalozójának fülledt melegében fogom tölteni. A temetkezési vállalat termosztátja soha nem mutatott huszonnégy foknál kevesebbet, ugyanis így igyekeztek odafigyelni a rendszerint ott tartózkodó idősek szükségleteire.

Meglátszott a levegőben a leheletem. Ahogy a kifújt pára eloszlott, megpillantottam a szomszéd házat.

Jellegtelen, kétszintes épület volt bézs színű fallal és praktikusan kiépített kerttel.

Hogy őszinte legyek, karakteres, viktoriánus otthonom mellett, amelyet tornác futott körbe, és hivalkodó torony ékesítette, a legtöbb ház unalmasnak tűnt. Azonban a szomszéd házból sugárzott egyfajta üresség, ami még feltűnőbbé tette a kontrasztot. Az utóbbi több mint egy évtizedben csak akkor láttam ott az életnek bármiféle jelét, amikor megérkezett az udvart rendszeresen karbantartó személyzet, vagy amikor néhanapján idelátogatott az ellenszenves tulajdonos.

Csodálkoztam, hogy miért nem adta el, vagy égette porig az épületet, vagy amit csinálni szoktak a nevetségesen gazdagok a sötét titkokat és rossz emlékeket őrző helyekkel.

Bosszantott, hogy még mindig az övé volt. Hogy alkalmanként még ott lakott. Egyikünk sem akart emlékezni. Egyikünk sem szerette a közös telekhatárt.

Kinyílt a bejárati ajtó, és kilépett az anyám.

Mindig gyönyörűnek láttam Karen Waltont. Még ezen a napon is szép volt, amikor a friss gyász nyomot hagyott az arcán.

– Mit gondolsz? Túl sok? – kérdezte, miközben lassan körbefordult új, fekete ruhájában. A visszafogott, csónaknyakú, hosszú ujjú felsőrészt kacér, tüllel díszített csillogó partiszoknya egészítette ki. Rövid, szőke haját hajpánttal fogta hátra.

Lina barátnőm néhány nappal ezelőtt elvitt minket vásárolni, hogy segítsen kitalálni, mit vegyünk fel a temetésre. Az én ruhám egy rövid, testre szabott, ébenfekete kötött ruha volt a szoknyába rejtett zsebekkel. Gyönyörű volt, de soha többé nem akartam felvenni.

– Remekül nézel ki. Tökéletes – nyugtattam meg, és invitálásképpen felemeltem a pléd egyik sarkát.

Anya leült, majd megveregette a térdemet, miközben betakartam magunkat.

Ez a hinta mindig is fontos szerepet játszott a családunk életében. Itt gyűltünk össze iskola után uzsonnázni és pletykálkodni. A szüleim minden héten kiültek ide kettesben egy órára. Hálaadáskor, miután elmosogattunk, meleg plédekbe burkolózva itt henyéltünk a kedvenc könyveinkkel.

Két évvel ezelőtt örököltem meg ezt a röhejesen meghökkentő, olajzöld, lila és tengerészkék színekre festett otthont, amikor a szüleim Washingtonba költöztek, hogy közelebb legyenek apa orvosaihoz. Mindig is szerettem ezt a házat. Nem létezik olyan hely a földön, ahol jobban otthon éreztem volna magam, mint itt. De voltak olyan pillanatok, mint ez is, amikor rájöttem, hogy ahelyett, hogy a családunk gyarapodott volna, egyre kisebb lett.

Anya felsóhajtott.
– Hát, ez szívás.
– De legalább jól nézünk ki – mutattam rá.
– A Walton családban ez a módi – értett egyet.

Ismét kinyílt a bejárati ajtó, és a nővérem, Maeve csatlakozott hozzánk. Fekete nadrágkosztümöt és gyapjúkabátot viselt, kezében pedig egy bögre gőzölgő teát szorongatott. Csinos volt, mint mindig, de fáradtnak tűnt. Gondolatban feljegyeztem, hogy a temetés után majd ki kell faggatnom, mi újság vele.

– Hol van Chloe? – kérdezte anya.
Maeve a szemét forgatta.

– Két ruhára szűkítette le a kört, és azt mondta, mindegyikkel kell egy kis időt töltenie, mielőtt meghozza a végső döntést – válaszolta, és anyánk mellé préselte magát a hintán.

Az unokahúgom őrülten rajongott a divatért. Legalábbis amennyire egy tizenkét éves gyerek rajonghatott egy virginiai vidéki kisvárosban.

Néhány pillanatig csendben ringatóztunk, és mindannyian elmerültünk a saját emlékeinkben.

– Emlékeztek, amikor apátok megvette azt a karácsonyfát, ami olyan széles volt, hogy nem fért be a bejárati ajtón? – kérdezte anya mosolyogva.

– A „karácsonyfa a verandán” hagyományunk kezdete – idézte fel Maeve.

Bűntudatom támadt. Idén karácsonykor nem állítottam fát a verandán. Még a házban sem. Csak az a kókadt koszorúdísz lógott az ajtómon, amit Chloe iskolai adománygyűjtésén vettem. A ráknak más tervei voltak a családunkkal.

Úgy döntöttem, a következő karácsonykor bepótolom a mulasztást. Lesz itt élet. Család. Nevetés, sütik, alkohol és rosszul becsomagolt ajándékok.

Ezt akarta apa. Tudni, hogy az élet megy tovább, még akkor is, ha rettenetesen hiányzik nekünk.

– Tudom, hogy apátok volt a lelkesítő beszédek királya – kezdte anya. – De megígértem neki, hogy igyekezni fogok. Szóval elmondom, hogyan tovább. Bevonulunk abba a ravatalozóba, és a legjobb temetést rendezzük neki, amit ez a város valaha látott. Nevetni és sírni fogunk, és emlékeztetjük magunkat arra, mennyire szerencsések voltunk, hogy ilyen sokáig velünk lehetett.

Maeve és én bólintottunk, miközben könnyek gyűltek a szemünkbe. Pislogva megszabadultam tőlük. Sem az anyámnak, sem a nővéremnek nem volt szüksége arra, hogy a nyakukba zúdítsam a szomorúságomat.

– Kaphatok egy nanát? – kérdezte anya.
– Naná – válaszoltuk remegő hangon.
Anya egyikünkről a másikunkra nézett.
– Ez szánalmas volt.
– Jézusom! Sajnálom, hogy nem vagyunk elég vidámak apa temetésén – mondtam szárazon.

Anya benyúlt a szoknyája egyik zsebébe, és elővett egy rózsaszín flaskát.

– Ez majd segít.
– Reggel 9:32 van – jegyezte meg Maeve.
– Én bort iszom – vágtam rá, és felemeltem a bögrémet.
Anya átnyújtotta a nővéremnek a csajos flaskát.

– Apád szavaival élve: „Nem ihatunk egész nap, ha nem kezdjük el azonnal.”

Maeve felsóhajtott.
– Rendben. De ha már most elkezdünk inni, akkor a temetésre taxival megyünk.
– Erre iszom – egyeztem bele.

– Apára! – mondta a testvérem, és ivott egy kortyot a flaskából, majd szinte azonnal összerezzent.

Maeve visszaadta a flaskát anyának, aki némán tósztra emelte azt.

Ismét kinyílt a bejárati ajtó, és Chloe sétált ki a verandára. Az unokahúgom mintás harisnyát, lila szatén rövidnadrágot és garbót viselt. A haját két fekete kontyba fogta a feje tetején. Maeve ma biztosan elvesztette a sminkelés miatt vívott csatát, mert Chloe szemhéja mélylila árnyalatúra volt festve.

– Gondoljátok, hogy ez túlságosan elvonja a figyelmet nagyapáról? – kérdezte csípőre tett kézzel.

– Édes istenem – mormolta a nővérem az orra alatt, és újra a flaskáért nyúlt.

– Gyönyörű vagy, kicsim – válaszolta anya, és rámosolygott egyetlen unokájára.

Chloe körbefordult.
– Köszönöm, és tudom.

A pufók, mogorva macska, akit a házzal együtt örököltem, a tornácra lépett, és láthatóan ítélkezve meredt ránk, mint mindig. A vad bolhazsák a Lady Mildred Miaungton uralkodói nevet kapta. Idővel ez Milly Miau Miaura rövidült. Mostanában, például amikor tizennyolcadik alkalommal kellett ráordítanom, hogy ne karmolja a kanapé háttámláját, csak Miau Miau vagy Hé, seggfej volt.

– Menj be, Miau Miau, vagy egész nap kint maradsz – figyelmeztettem.

A macska válaszra sem méltatott. Ehelyett hozzádörgölőzött Chloe fekete harisnyájához, majd leült a lába mellé, hogy teljes macskafigyelmét a segglyukának szentelje.

– Undorító – jegyezte meg Maeve.

– Nagyszerű. Most le kell szőrtelenítenem a harisnyámat – panaszkodott Chloe csizmás lábával toppantva.

– Megkeresem a szöszhengert – ajánlottam fel, miközben felálltam a hintáról, és addig bökdöstem a macskát a lábammal, amíg hátára nem fordult, hogy megmutassa kerek pocakját. – Ki kér bort reggelire?

– Tudod, mit mondanak – szólalt meg anya, és talpra húzta a testvéremet. – A chardonnay a nap legfontosabb étkezése.

***

AZ ALKOHOL GENERÁLTA kellemes bódultság a tor második órájában kezdett elhalványulni. Nem akartam itt állni egy rozsdamentes acélurnával szemben, a hangulatos, pávamintával kitapétázott szobában, részvétnyilvánításokat fogadva és történeteket hallgatva arról, milyen nagyszerű ember volt Simon Walton.

Rájöttem, hogy már nem lesznek új történetek. A kedves, zseniális, jószívű, kétbalkezes apám elment. És csak az emlékek maradtak, amelyek soha nem tölthetik be azt az űrt, amit a hiánya hagyott maga után.

– Nem is tudom, mihez kezdünk majd Simon bácsi nélkül – mondta Nessa, az unokatestvérem, miközben egy pufók kisbabát egyensúlyozott a csípőjén, csokornyakkendős férje pedig a hároméves kisfiukkal bajlódott. Apám mindig csokornyakkendőt hordott. – Ő és anyukád havonta egyszer átjöttek vigyázni a gyerekekre, hogy Will-lel elmehessünk randevúzni.

– Szeretett együtt lenni a gyerekeiddel – biztosítottam őt.

A szüleim nem titkolt vágya volt, hogy otthonunkat megtöltse a család. Ez volt az oka annak, hogy egy tizennyolc szobás, zegzugos viktoriánus házat vásároltak, amelynek az ebédlőjében akár húszan is elférnek. Maeve kötelességtudóan produkált egy unokát, de a válás és az ügyvédi karrierje miatt átmenetileg félretette a második gyerek gondolatát.

Aztán ott voltam én. A környék legjobb vezető könyvtárosának mondhattam magam, és a belemet is kidolgoztam azért, hogy bővítsük a katalógusunkat, a programjainkat meg a szolgáltatásainkat. De most sem álltam közelebb a házassághoz és a gyerekvállaláshoz, mint harmincévesen. Ami… a pokolba. Már régen volt.

Nessa babája a nyálát fújva prüszkölt, és rendkívül elégedettnek tűnt.

– O-ó – szólalt meg az unokatestvérem.

Követtem a tekintetét a kisgyerekre, aki az apja elől menekülve az urna körül futkározott.

– Fogd meg – mondta Nessa, és átnyújtotta nekem a babát. – Anyának meg kell mentenie a napot, csendben és méltóságteljesen.

– Tudod – magyaráztam a babának –, apám valószínűleg örülne, ha a bátyád véletlenül kiszórná a hamvait. Nagyon viccesnek találná a dolgot.

A kislány kíváncsian fürkészett, és olyan kék szeme volt, amilyet még soha nem láttam. Szinte kopasz volt, néhány szál szőke haját hetyke, rózsaszín masni díszítette. Kinyújtotta nyálas kezét, és megsimogatta az arcomat.

Meglepett a mosolya, akárcsak örömteli kuncogása, amely valahonnan kerek pocakja mélyéből szakadt fel. Engem is elöntött a boldogság.

– Krízis elhárítva – jelentette ki Nessa, ahogy visszajött hozzánk. – Ó, kedvel téged!

Az unokatestvérem elvette tőlem a lányát, mire meglepő módon azonnal hiányolni kezdtem a karomban tartott kacagó kislány súlyát. Kábultan figyeltem, ahogy a kis család végigvonul a soron, hogy üdvözöljék anyámat és a nővéremet.

Hallottam már arról, hogy a nők biológiai órája képes beindulni egy csecsemő illatától, de hogy ez a visszaszámlálás egy temetésen kezdődjön el? Ilyen biztos most fordult elő először.

Természetesen akartam családot. Mindig azt hittem, hogy lesz rá időm… a főiskola után, aztán miután megkaptam az első állásomat, aztán miután megszereztem álmaim állását a szülővárosomban, aztán miután a könyvtár beköltözött az új épületbe.

Én sem leszek már fiatalabb. A petesejtjeim nem fognak csodával határos módon felfrissülni. Ha saját családot akarok, most kell belevágnom.

A francba.

Az evolúciós ösztönök átvették felettem az irányítást, így felmértem Bud Nickelbeet, amikor elém lépett, hogy részvétet nyilvánítson. Bud mindig kezeslábasba bújtatta vékony testét. Mivel magam is szemüveges vagyok, nem zavart a Lennon-stílusú szemüvege. De az már nem tetszett, hogy szeretett volna visszavonulni, és bunkert építeni Montanában, ráadásul lófarokba kötve hordta hosszú, ősz haját.

Nekem olyan férfira van szükségem, aki elég fiatal ahhoz, hogy velem együtt akarja végigszenvedni a gyereknevelést. Lehetőleg itt, ahol van Costco és Target a közelben.

A biológiai órám ketyegésén való morfondírozást Knox és Naomi Morgan érkezése szakította félbe. Knockemout szakállas rosszfiúja beleszeretett a szökött menyasszonyba, amikor a nő tavaly a városba csöppent. Együtt sikerült megvalósítaniuk azt a „boldogan éltek, míg meg nem…” életet, amiről tinédzserkoromban imádtam olvasni… sőt, fiatal felnőttként… és még a múlt héten is.

Ha már az evolúciós ösztönöknél tartunk, a mogorva Knox öltönyben – a nyakkendője ferdén állt, mintha cseppet sem érdekelte volna – határozottan jó apuka-alapanyagnak tűnt. Széles vállú öccse, Nash, rendőri egyenruhában jelent meg mögötte. Birtoklóan szorította menyasszonya, a gyönyörű és divatos Lina kezét. Mindkét férfi kiváló spermadonor volt.

Felráztam magam a reprodukciós elmélkedésből.

– Köszönöm, hogy eljöttetek – szólaltam meg.

Naomi megjelenése nőies volt és kifinomult tengerészkék gyapjúruhájában, hullámokba rendezett barna hajával. Ölelésének citromos tisztítószer illata volt, ami mosolyra fakasztott. Amikor unatkozott, stresszes volt vagy boldog, Naomi takarított. Ez volt a szeretetnyelve. A könyvtár még sosem volt olyan tiszta, mint mióta átvette a közösségi kapcsolatok koordinátorának szerepét.

– Nagyon sajnáljuk Simont. Olyan csodálatos ember volt – mondta. – Örülök, hogy találkozhattam vele hálaadáskor.

– Én is – értettem egyet.

Ez volt az utolsó hivatalos Walton-ünnep a családi fészekben. A ház zsúfolásig megtelt barátokkal, családtagokkal és ételekkel. Nagyon. Sok. Étellel. A betegsége ellenére apa ragyogóan boldog volt.

Az emléktől újra elöntött a gyász, és minden erőmre szükségem volt, nehogy utat engedjek az arcomat eltorzító sírásnak, amit szerencsére sikerült csuklásnak álcáznom, amikor kiszabadultam Naomi öleléséből.

– Bocsánat. Túl sok bort ittam reggelire – füllentettem.

Lina barátunk lépett elém következőnek. Hosszú lábú, vagány nő volt, még a szexi nadrágkosztümben és tűsarkú cipőben is. Grimaszolt, aztán feszengve megölelt. Lina nem volt az az ölelgetős fajta, Nash kivételével senki érintését nem szerette. Ettől még jobban értékeltem a gesztust.

Bár ha az emberek továbbra is ennyire kedvesek lesznek velem, a gát, ami mögé a végtelen szomorúságomat rejtettem, át fog szakadni.

– Ez szívás – suttogta, mielőtt elengedett.

– Igen, tényleg az – értettem egyet, majd megköszörültem a torkomat, hogy elfojtsam az érzéseimet. A haragot el tudtam viselni. Az egyszerű volt, tiszta, sőt, erőteljes. De a bonyolultabb érzelmeket nem szívesen osztottam meg másokkal.

Lina hátralépett, és Nash karjába bújt.

– Mit csinálsz… ezután? – faggatott.

Pontosan tudtam, miért kérdezi. Eljönnének hozzám, ha megkérném rá őket. A pokolba, akkor is, ha nem kérem. Ha csak egy pillanatra is úgy gondolnák, hogy szükségem van egy vállra, amin kisírhatom magam, egy jól elkészített koktélra vagy a padló felmosására, Naomi és Lina beállítana az otthonomba.

– Anya lefoglalt egy éjszakát egy gyógyfürdőben néhány barátjával, Maeve pedig családi vacsorát rendez ma este a városon kívüli vendégeknek – feleltem. Nem hazudtam. A nővérem látta vendégül a nagynéniket, nagybácsikat és unokatestvéreket. De én azt terveztem, hogy migrént színlelek, és azzal töltöm az éjszakát, hogy a saját házam magányában engedem szabadjára a fájdalmamat.

– Találkozzunk a napokban. De ne a munkahelyen – tette hozzá Naomi szigorúan. – Annyi szabadságot veszel ki, amennyit csak akarsz.

– Igen. Persze. Köszi – válaszoltam.

A barátnőim továbbléptek az anyukámhoz, és otthagyták nekem leendő gyermekeik apukáit.

– Ez kurva gáz – jelentette ki Knox nyersen, amikor megölelt.
A mellkasához simulva elmosolyodtam.
– Igazad van.

– Ha bármire szükséged lenne, Sloaney… – szólalt meg Nash, és közelebb lépett, hogy átöleljen. Nem kellett befejeznie a mondatot. Együtt nőttünk fel. Tudtam, hogy bármiben számíthatok rá. Ugyanez volt a helyzet Knoxszal is, bár ő soha nem ajánlotta fel a segítségét. Csak megjelent, és mogorván tett valami figyelmes gesztust, aztán dühbe gurult, ha megpróbáltam megköszönni neki.

– Köszönöm, srácok.
Nash hátrébb húzódott, és végigpásztázta a tömeget, amely a teremből az előcsarnokba szivárgott. A rendőrfőnök még egy temetésen is úgy viselkedett, mint egy terelőkutya, aki védi a nyáját.

– Soha nem felejtjük el, amit apád Lucianért tett – jegyezte meg.

Megfeszültem. Valahányszor valaki megemlítette a férfi nevét, úgy éreztem, mintha egy csengő szólalna meg a koponyámban, és a hang úgy rezonált a csontjaimban, mintha jelentenie kellene valamit. De nem jelentett. Többé már nem. Hacsak az „utálom azt a fickót” nem számít „valaminek”.

– Igen, hát, apa sok embernek segített az életében – mondtam zavartan.

Tényleg így volt. Simon Walton ügyvédként, edzőként, mentorként és apaként szolgálta a közösséget. Ha jobban belegondolok, valószínűleg ő és az ő nagylelkűsége tehetett arról, hogy még nincs férjem és gyerekem. Elvégre hogyan is találhattam volna párt, ha senki sem ért fel ahhoz, amit a szüleim megtaláltak egymásban?

– Emlegetett szamár – motyogta Knox.

Mindannyian a hátsó ajtóra néztünk, amely hirtelen eltörpült a drága öltönyben feszítő mogorva férfi mellett.

Lucian Rollins. Luce vagy Lucy a barátainak, akik kevesen voltak. Nekem és a többi ellenségének Lucifer.

Utáltam, ahogy a testem reagált a férfira, valahányszor belépett egy helyiségbe. Azt a bizsergő érzést, mintha a testem minden idegszála egyszerre kapta volna ugyanazt az üzenetet.

Megtanultam kezelni ezt az ösztönös, biológiai figyelmeztetést, hogy veszély közeleg. Elvégre semmi sem volt biztonságos ezzel a férfival kapcsolatban. Azt azonban nem tudtam elviselni, hogy ez a bizsergés azonnal meleg, boldog, reflexszerű „hát, végre itt vagy” érzéssé alakult át, mintha a lélegzetemet visszafojtva vártam volna, hogy megjelenjen.

Nyitott gondolkodású, élni és élni hagyni típusú, érett felnőttnek tartottam magam. Mégis ki nem állhattam Luciant. A puszta létezése is idegesített. Pontosan erre emlékeztettem magam minden egyes átkozott alkalommal, amikor váratlanul megjelent, mintha az ostoba, kétségbeesett elmém idézte volna meg. Emlékeztettem magam, hogy már nem az a jóképű rosszfiú, akiről a kamasz könyvmoly énem álmodozott.

Az a Lucian, az álmodozó, reményteli fiú, aki túlságosan nehéz terhet cipelt, eltűnt. A helyét egy rideg, kegyetlen férfi vette át, aki éppúgy gyűlölt engem, mint én őt.

– Bíztam benned, Sloane. És te tönkretetted ezt a bizalmat. Többet ártottál, mint amennyit ő valaha tudott volna.

Már más emberek voltunk. Ismerősen, kényelmetlenül összeakadt a tekintetünk.

Furcsa volt, hogy közös titkot őriztem a fiúval, akit egykor szerettem, és most azzal a férfival, akit ki nem állhattam. Minden interakciónknak volt valami mögöttes jelentése. Olyan jelentése, amit rajtunk kívül senki sem értett. És talán volt egy kis buta, sötét rész a belsőmben, amely minden alkalommal izgalomba jött, amikor összeakadt a tekintetünk. Mintha ez a titok olyan módon kötött volna össze minket, amit soha nem lehet elszakítani.

Lucian előrelépett, mire a tömeg szétvált körülötte; körbelengte a hatalom és a pénz aurája.

De nem jött oda hozzám. Egyenesen az anyámhoz sétált.

– Édes fiam! – Anya kitárta a karját, Lucian pedig szorosan átölelte. Zavaróan közeli ismerősöknek tűntek.

Az édes fia? Lucian egy negyvenéves megalomániás volt.

A Morgan testvérek továbbálltak, hogy csatlakozzanak a barátjukhoz az anyám mellett.

– Hogy vagytok, Sloane? – kérdezte Mrs. Tweedy, Nash idős, edzőterembe járó szomszédasszonya, amikor elfoglalta a helyüket. Fekete, velúr tréningruhát viselt, és a haját egy fejpánttal fogta hátra.

– A körülményekhez képest jól vagyunk. Nagyon köszönöm, hogy eljött – feleltem, ahogy megfogtam ráncos kezét.

A szemem sarkából láttam, hogy anya kibújik Lucian öleléséből.

– Nem tudom eléggé megköszönni. Soha nem fogom tudni meghálálni, amit Simonért tettél. Értem. A családunkért – mondta könnyes szemmel.

Öhm, micsoda? Akaratlanul is Lucian ördögien jóképű arcára néztem.

Atyaég, de gyönyörű volt. Az istenek által természetfeletti módon formált szépség. Gyönyörű kis démongyerekei születnének.

Nem. Nem. Nem. Biztos, hogy nem. A biológiai órám ketyegése sem fog rávenni arra, hogy Lucian Rollinsra potenciális társként tekintsek.

– Tudod, azt mondják, a súlyemelés jó hatással van a gyászra. El kellene jönnöd a héten az edzőterembe. A csapatom majd gondoskodik rólad – rikácsolta Mrs. Tweedy, miközben én feszülten hallgatóztam, hogy kiderítsem, miről beszél az anyám és Lucian.

– Én tartozom mindkettőtöknek – vágta rá a férfi rekedten.

Mi a fenéről beszélnek? Persze, a szüleim és Lucian közel álltak egymáshoz, amikor ő önfejű tiniként a szomszédban lakott. De ez úgy hangzott, mintha valami mélyebb, újabb keletű dolog lenne. Mi történt, és miért nem tudok róla?

Valaki csettintett, mire magamhoz tértem.

– Jól vagy, kölyök? Sápadtnak tűnsz. Kérsz egy kis harapnivalót? Van nálam fehérjeszelet meg egy kis itóka – jegyezte meg Mrs. Tweedy, miközben a tornazsákjában kotorászott.

– Jól vagy, Sloane? – kérdezte anya, ahogy észrevette a közjátékunkat.

Ő és Lucian is engem néztek.
– Jól vagyok – biztosítottam gyorsan.
– Elbambult – fecsegte Mrs. Tweedy.
– Tényleg jól vagyok – erősködtem, és nem voltam hajlandó Lucianre nézni.

– Már több mint két órája itt állsz. Miért nem szívsz egy kis friss levegőt? – javasolta anya. Éppen rá akartam mutatni, hogy ő is ugyanannyi ideje áll itt, mint én, amikor Lucianhez fordult. – Megkérhetlek?

A férfi bólintott, majd máris ott termett mellettem.
– Kikísérem.
– Jól vagyok – ismételtem meg, és pánikszerűen hátráltam egy lépést. A menekülőutat egy csomó virágcsokor állta el. Fenékkel nekitolattam az állványnak, mire a tűzoltóságtól érkezett remekmű bizonytalanul imbolyogni kezdett.

Lucian megigazította a virágokat, majd a nagy, meleg tenyerét a hátam alsó részére fektette. Olyan érzés volt, mintha egyenesen a gerincembe csapott volna a villám.

Mindig odafigyeltem, hogy ne érjek hozzá, ugyanis furcsa dolgok történtek a testemben, amikor mégis megtörtént.

Nem tudatosan döntöttem, amikor megengedtem, hogy kikísérjen. Úgy lépkedtem, mint egy engedelmes golden retriever.

Naomi és Lina félig-meddig felemelkedtek a helyükről, és aggódva néztek rám. De megráztam a fejem. Kézben tartottam a helyzetet.

Lucian kikísért a meleg teremből a ruhatárhoz, majd alig egy perccel később már a ravatalozó előtt álltam a járdán a nyomasztó tömeget és a duruzsoló beszélgetést magam mögött hagyva. Kopár, téli szerda volt. A szemüvegem bepárásodott a hőmérsékletváltozástól. A kövér, palaszürke felhők alacsonyan lógtak fölöttem, havat ígérve a nap végére.

Apa imádta a havat.

– Tessék – mondta Lucian ingerülten, és egy kabátot tolt felém.
Ő magas volt, sötét és gonosz.
Én alacsony, szőke és imádnivaló.
– Az nem az enyém – vágtam rá.
– Az enyém. Vedd fel, mielőtt halálra fagysz.
– Ha felveszem, elmész? – kérdeztem.

Egyedül akartam lenni. Hogy levegőhöz jussak. Hogy felnézzek a felhőkre, és elmondjam apának, mennyire hiányzik, hogy utálom a rákot, és hogy ha havazik, hanyatt fekszem, hogy hóangyalt készítsek neki. Talán lesz időm elhullatni néhány könnycseppet, amit eddig magamba fojtottam.

– Nem. – A saját kezébe vette az irányítást, és a vállamra terítette a kabátot.

Vastag, sötét, kasmírszerű anyagból készült sima szaténbéléssel. Drága. Szexi. Úgy nehezedett rám, mint egy súlytakaró. Az illata pedig… A mennyei nem megfelelő szó. Istenien veszélyes. A férfi illata afrodiziákum volt.

Fordította: Bótyik Bettina Zora

Lucy Score: Amit magunk mögött hagyunk
Pioneer Books, Pécs, 2024
696 oldal, teljes bolti ár 6499 Ft