Cav–Pag* | Mascagni: Parasztbecsület; Leoncavallo: Bajazzók

D. Magyari Imre |

Az Operában a Parasztbecsület legelején egy lóra megy fel a függöny. Ott legelészik a színpad közepén. Nem sokáig, mert még a fortissimo előtt gyengéden kivezetik; ki tudja, hogy hatnak az ilyen vad zenei effektusok egy négylábúra. Azon sincs időnk eltöprengeni, hogy ez vajon ugyanaz a ló-e, akit láttunk (látni fogunk) a Hunyadi Lászlóban, s ily módon akár operai lónak is tekinthetjük. Netán azon, hogy milyen szép lenne, ha a János vitézben a huszárok nem csak úgy bejönnének, hanem belovagolnának. Bevágtáznának!

Nagyon szép kép. De én azért ezt a lovat nyugodt szívvel odaadnám egy másik díszletért. Madeleine Schleich ugyanis, nyilván a svájci születésű rendező, Georges Delnon – jelenleg a hamburgi opera vezetője – jóváhagyásával, apró faházakat tervezett a színpadra, olyan aprókat, hogy csak egyetlen helyiségük van. Turidduékénak egy konyha – holott egy fogadót kéne látnunk –, Alfióékénak egy hálószoba. Santuzza háza pedig olyan kicsi, hogy ablaka sincs, így leginkább egy budira emlékeztet, ha fáj is ezt így kimondani. De nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy a belső helyiséget csak akkor látjuk, ha a házakat megfordítják. Nem megfordulnak tehát, hanem megfordítják őket, és így sajnálatosan azok is a látóterünkbe kerülnek, akik ezt a műveletet többször is kivitelezik, az Operaház jobb sorsra érdemes díszletmunkásait. Ez lehetne elidegenítő effektus, de nem az. Sima sutaság, hogy alliteráljak. Az viszont jó ötlet, hogy az épületeket viszontlátjuk a Bajazzókban: nem feltétlenül ugyanabban a faluban vagyunk, de a két település nem lehet messze egymástól. Pietro Mascagni amúgy valahová Szicíliába tette 1890-ben bemutatott operája helyszínét, Ruggero Leoncavallo 1892-ben színpadra került művéét az olasz csizma orránál található Calabriába. Ami azt illeti, a lovat is viszontláthatnánk, a vándortársulat kocsija ugyanis „lóg a levegőben” – elképzelni is szörnyű, hogy a társulat tagjai húzták idáig, gondoljunk inkább arra, hogy az állatokat, noha most érkeznek-érkeztek, már kicsapták legelni. (Némiképp problematikus számomra a Bajazzókban látható előadás helyszíne is: valamiféle csűrben vagyunk, de a produkció fent zajlik, valami padlásfélén, a darabbeli nézők feje felett… Ám ne akadékoskodjunk.)

Ahogy a két település nincs messze egymástól, úgy a két opera sem. Kenesey Judit az általa írt és szerkesztett kiváló műsorfüzetben hosszan sorolja közös vonásaikat: mindkettő egy keresztény ünnepnapon – húsvétvasárnap, illetve Nagyboldogasszony napján, azaz augusztus 15-én – játszódik, a 19. század második felében (azaz megírásuk idején kortárs darabok voltak) egy olasz faluban, mindkettő középpontjában a férj–asszony–szerető háromszög áll, s mindkettőben az elárult szerelmes bosszúja idézi elő a gyilkosságot. „Mindkét zenedráma az elsöprő s végül pusztító erejű emberi szenvedélyekről szól, melyek házasságtöréshez, féltékenységhez, bosszúhoz és gyilkossághoz vezetnek: a nyers emberi természetről és primitív ösztönökről, melyek kegyetlenségbe torkollnak.”

Tényleg: ha Santuzza nem akarna bosszút állni, ha Tonio nem akarna… De mindkettő akar. Pedig szerelmes! És ha Alfio, ha Canio nem kizárólag a vetélytársak, sőt – Canio esetében – a hűtlen asszony megölésében látnák az egyedüli megoldást! (Amúgy afelől sem lehet túl sok kétségünk, hogy Alfio majd Lola életét is kioltja: „Ők átkozottak”, „Infami loro…” – énekli dühödten.)

De Santuzza és Tonio, Alfio és Canio bosszút akarnak állni és az utóbbiak ebben látják a megoldást.

Összeköti a két alkotást az is, hogy mindkettő – ezt már Eősze László* írja – „a »verizmus« (vero ’igaz’, ’igazi’, ’valódi’, ’hiteles’ DMI) néven ismert zenei irányzat elindítójaként szerepel”. Azonban rögtön hozzáteszi: „Ez bizonyos megszorításokkal igaz is.” És kifejti, hogy a „verizmus gyökerei mélyen a romantika talajába nyúlnak le, elemei csírájukban Verdinél is megtalálhatók. A különbség csak annyi, hogy a színek rikítóbbak, az eszközök kevésbé választékosak, az indulatok nyersebbek…”

A Bajazzók kezdeteként Tonio lép elénk (Szegedi Csaba), akkurátusan kifejtve a verizmus esztétikáját; az eredetiben szerepel is a vero szó. Elmondja (elénekli), hogy a szerzőt, Leoncavallót a „való ihleté (ihlette meg)”, a való, még csak nem is „égi mássa”, amit, az úgynevezett eszményítő realizmus hitvallásaként, még Arany János emleget a Vojtina Ars poeticájában, egyébként nem sokkal korábban, 1861-ben. Mindezzel együtt szerintem a legjobb, ha (bizonyos megszorításokkal) elfelejtjük a verizmus műszavát, sőt én – bár ez igen henye kijelentés – a vele rokonítható naturalizmusét sem kedvelem… Ami lényeges, hogy a két opera között szoros kapcsolat van, nem véletlenül játsszák őket együtt – erre először a New York-i Metropolitanben került sor, 1893. december 22-én –, a színházi zsargonban eredeti címük első szótagjával (Cavalleria rusticana, Pagliacci ’Bohócok’) bensőségesen Cav–Pagként* emlegetve őket.

Remekmű mind a kettő. Akár megdöbbentőnek is tarthatjuk, hogy többé sem Mascagni, sem Leoncavallo nem érte el, megközelíteni sem tudta ezt a szintet. De, azt hiszem, boldog lehet, aki csak egyszer is eléri. Nem mintha Mascagni az lett volna. „A háború után – olvassuk a műsorfüzetben – honfitársai megbélyegezték közismert fasiszta szimpátiája miatt. Utolsó éveit a világtól elvonultan, szegényen és szégyenben töltötte. Elfelejtették.” Feltehetően Leoncavallo sem volt az, ha szép párizsi élményeket őrizhetett is emlékezetében. „A Medicieket 1893 novemberében mutatták be a (a milánói Teatro dal Vermében, ahol másfél éve a Bajazzókat is, Toscanini vezényletével, DMI), de hűvös fogadtatásra lelt mind a közönség, mind a kritikusok körében. Leoncavallo elállt a trilógia másik két darabjának megírásától, és pályája hátralévő részében polgári operákat és operetteket komponált.” Mégis: írtak egy-egy maradandó alkotást. Nem olyan gyakori ez!

Magyarországon a Parasztbecsületet a római bemutató után nem sokkal, 1890. december 26-án játszották először Gustav Mahler vezényletével, a Bajazzókat 1893. március 28-án Erkel Sándor irányításával. Most Halász Péter állt a biztos kézzel dirigált zenekar élén.

De nézzük inkább az elárult szerelmeseket!

Santuzza (Gál Erika) az egyik, a Parasztbecsületben. Turiddu (László Boldizsár) neki udvarolt, amikor a katonaságtól arra jött haza, hogy régi szerelme, Lola (Heiter Melinda), hozzáment a fuvaroshoz, Alfióhoz (Alexandru Agache). Lola azonban visszacsábította a szeretőjét, Santuzza pedig Lucia néninek, Turiddu anyjának (Farkasréti Mária) önti ki a szívét. Nem tudjuk meg pontosan, bár sejthetjük, hogy Turiddu miért keresett új kapcsolatot, s hogy Lola miért csábította vissza Turiddut. Sőt igazából azt sem, miért mondja most Santuzza, hogy nem léphet be Lucia nénihez, mert „Átok nyomja a vállam, szégyen marja a lelkem”. (Egy Radó Antal fordítása alapján készült változatból idézek, amit egy régi lemezhez mellékeltek 1987-ben. Az eredetiben mindössze ennyi áll: Sono scommunicata, Kiközösített – lenézett, megvetett – vagyok. Úgy látszik, a 19. század végén egyes olasz vidékeken lenézték az elhagyott, pártában maradt lányokat, itt-ott talán így lehet ez még ma is. Köszönet a felvilágosításért Romhányi Ágnesnek.)

Santuzza mindenesetre nem bírja elviselni, hogy dobták, hogy most is hiába könyörög. Pedig még meg is alázkodik: Hát verj meg, üss le, tűröm, mert szeretlek, Battimi, insultami, t’amo e perdono, ami kicsit más, leütésről szó sincs, megbocsátásról viszont igen, az insultare jelentése pedig: durván bánik valakivel, megsért, gyaláz valakit. (Érdekes, hogy a 18. század végi Don Giovanniban Zerlina is ezt az ajánlatot teszi első áriájában a párjának: „Batti, batti, o bel Masetto, / la tua povera Zerlina”, „Verd meg, verd meg, szép Masettóm, / szegény Zerlinádat!” Mindketten természetesnek tartják, hogy a férfi veri a nőt. Apró, de nagyon is rémisztő adalékok ezek a két nem korántsem egyenrangú viszonyához.) Turiddu ebben az előadásban nem üt, csak a nemzetközi kézmozdulattal „bemutat” egykori kedvesének. Aki megátkozza és bosszút áll. Nyilván tudja, mi fog történni. De elárulja Alfiónak, hogy Lola és Turiddu újra összejöttek. Alfio szerelme pedig egyetlen másodperc alatt gyűlöletté változik, amit csak egy késpárbaj oldhat fel.

Itt idéznék egy magyarázatot az olasz faida megértéséhez: „A faidát a kívülállók tévesen a heves olasz vérmérsékletnek a számlájára írják s a gyilkosságok közé sorolják, holott jogalapját az onore, a becsület fogalma alkotja, amely a társadalom íratlan, később írott törvényeiben gyökerezik. Maga a … szó is eredetileg a személyes vagy családi vérbosszú jogát jelentette. A család becsületén faidáért kiáltó foltnak a tradimento (’megcsalatás’) számított…” A becsületbeli gyilkosság kategóriája még az 1925-ös Codice Roccóban is szerepelt, ha háromtól hét évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő cselekedetként is. A törvényt csak 1981-ben törölték el! „Manapság a család ilyetén felfogása már csak Dél-Olaszország egyes vidékein él tovább, a faida pedig csak a bűnszervezetek klánjai között bevett gyakorlat…” (A nálunk ismert vendetta szó tágabb értelmű, a faida csak a jogszerű vagy annak érzett bosszúra vonatkozik.)

És Alfio megöli Turiddut, ahogy a Bajazzókban Canio Neddát és Silviót. Történhetne fordítva is, értelme annak sem lenne. Turidduban feltámad a bűntudat: mikor elbúcsúzik gyanútlan édesanyjától, azt kéri tőle, legyen az anyja Santuzzának is, akinek megígérte, hogy a nyáron elveszi. Mintha ez bármit megoldana. Feltámadt Santuzzában is, rögtön azután, hogy elárulta Turiddut: „Hah, átkozott vagyok, elárulám”, „Infame io son…”, az infame inkább ’becstelen’, ’aljas’, ’gyalázatos’. A nő, lehiggadva, pontosan tudja, mit tett, s azt is, hogy tettének súlya haláláig nyomasztani fogja. Ó, a későn ébredő, gyötrő, égető bűntudat már a régi görögöknek is nagy témája, gondoljunk Szophoklész Aiaszára, Euripidész Bakkhánsnőkjére!

A Bajazzókban Caniónak (László Boldizsár) kell ráébrednie arra, hogy a felesége, Nedda (Létay Kiss Gabriella) nem őt szereti, hanem Silviót (Haja Zsolt), sőt némi bizonytalankodás után meg is szökne vele. Itt az esztétikai fejtegetése után szerelmet valló, majd erőszakoskodó és a szerelmében megalázott Tonio lesz a nyomravezető. Neki nem támad lelkiismeret-furdalása: ő gonosz. Kudarcai azzá tették. Canio megöli Neddát is, a gaz csábítót is (már ha Silvio csábította el Neddát és nem fordítva, ezt nem tudjuk meg).

És mindezt a falusiak kivétel nélkül nagyszerűen összeegyeztetik a mély vallásossággal; nem véletlen, hogy mindkét mű katolikus ünnepen játszódik, nem is akármilyenen. A szakralitás a zenében is megjelenik, van Húsvéti kórus (Innegiamo, il Signor non è morto), orgonával (korábban harang hív a templomba), három sort még latinul is énekelnek az elején. A közösség pedig nem háborodik fel a bosszún, ha a Bajazzók végén Beppe (a mostani színlapon Peppe; Szappanos Tibor) és a falusiakat alakító kórus kétszer rá is kiált Canióra.

A Parasztbecsületben látható és mi tagadás, kissé talán felületesen jellemzett embereknek a világát ismerhetjük meg sokkal mélyebben Giovanni Verga számos novellájából és fő műveinek számító két regényből, A Malavoglia családból (1881) és a Don Gesualdo mesterből (1889). Eredetileg a Cavalleria rusticana is az ő novellája, illetve drámája! Verga elbeszélései* 1964-ben jelentek meg nyelvünkön. Jó játék nézni a kórust és találgatni, ki lehet Gramigna, a rabló szeretője, ki Lupa, a Nőstényfarkas, ki Nanni, ki Jeli, a pásztor, ki a Vörös Mákvirág, ki Giovanni bácsi, netán Nedda, az egyik legmegrendítőbb novella címszereplője, aki alázattal viseli a legnagyobb csapásokat is. Idéznék belőle egy leírást, Sallay Géza fordításában: „Esett az eső, és dühöngve bömbölt a szél, a nők lehettek húszan vagy harmincan – akik az olajbogyót szüretelték a birtokon, a tűz körül szárítkoztak, hogy szinte füstöltek az ázott ruhák; a vidámabbak, akiknek pénz csörgött a zsebükben, vagy szerelmesek voltak, énekeltek, a többiek az olajbogyószüretről beszélgettek (bizony rossz szüret volt a mostani), meg az egyházközségben kötött házasságokról, vagy éppen az esőről, amely kilopta szájukból a kenyeret. Az öreg intézőné font, hogy ne égjen hiába a mécses a tűzhely szélén; a testes farkaskutya a tűz felé nyújtott lábaira rakta pofáját, s minden hevesebb szélrohamra a fülét hegyezte. Majd, míg fortyogott a kondérban a sűrű leves, a birkapásztor talpat bizsergető hegyvidéki nótát játszott furulyáján, s a lányok táncra perdültek a hatalmas füstös konyha töredezett téglapadlóján…” Bár stílusosabb lenne Az élet színpadánt citálnom Majtényi Zoltán átültetésében: „Corte d’Assisében történt az eset, ha igaz volt: a szomszédok állítása szerint Matteo Sbarra nem öszvérrúgástól halt meg, hanem Niscima komája ölte meg alattomban, fejbe vágta lapáttal, amint megtudta, hogy felesége és Matteo Sbarra titokban összeszűrik a levet…”

Átok, bosszú, vérbosszú… Nincsenek ezek olyan távol tőlünk. Emlékszünk Arany komor balladájáéra, a Vörös Rébékre? Pörge Dani elveszi „a Sinkóék / Cifra lányát, a Terát”: a házasságot ugyanaz a kerítőnő hozta össze, aki most addig rágja Tera fülét – nem kell sokáig –, amíg az bele nem egyezik, hogy jöjjön a kasznár. És az jön. Dani először az öregasszonyt lövi le, aztán a kasznárt löki vízbe.

Sorolhatnánk a legrégibb és a legújabb irodalmi és a bűnügyi tudósításokból vett történeteket vég nélkül. Médeia, Phaidra, Othello… Egész megdöbbentő, megcsalatottságunkban, elárultságunkban, sértett büszkeségünkben mire vagyunk képesek, mondja, igen hatásosan a Cav–Pag. És tényleg.

Még a commedia dell’arte műfajáról szeretnék beszélni, mert a Bajazzók nem érthető, ha nem tudunk róla semmit. Az előadásban ugyanis, mint a Hamletben, egy másik előadást látunk, amit a most érkezett társulat éjjel tizenegykor prezentál a falusiaknak, akik mindegyike saját székkel érkezik a csűrbe, mint a hatvanas évek Magyarországán a tévétlen szomszédok a tévésekhez. (Itt említem meg a jelmeztervező, Prisca Baumann nevét, aki nagy fantáziával olyan ruhákat tervezett a kórus tagjainak, amit akkor is viselhettek s akár ma is hordhatnának.)

A másik előadásban Canio neve Pagliaccio, Neddáé Colombina, Tonióé Taddeo, Peppéé Arlecchino – jól ismert mindegyik a commedia dell’artéból. A 16. századi Itáliában – közelebbről Velencében – kialakult, majd szinte egész Európában elterjedt, rögtönzésre és állandó figurákra (maschera ’maszk’, ’álarc’, ’jelmez’) épülő, a 18. század közepéig élő műfajt csak később nevezték el. Nevében az arte (’művészet’, ’mesterség’) arra utal, hogy az egyre ismertebb történeteket hivatásos társulatok adták elő, tagjaiknak ez volt a mesterségük. E történeteket nem rögzítették szóról szóra, de persze előre megbeszélték cselekmény alakulását, ez volt a canovaccio, magyarul kanavász. (Állítólag a budapesti Operettszínház egy előadásának szövegében ilyen utasítás szerepelt: Itt bejön Latabár és jókat mond. Valahogy így.) „A maszkok többsége – olvassuk Sztanó László említett könyvében – valamely tartományból származó alakot formált. … Ennek megfelelően jellegzetes nyelvezet tartozott hozzájuk. Ez nagyban hozzájárult a regionális sztereotípiák nyelvi jellemzésének mai szokásához.” A műfaj agyafúrt, illetve együgyű, mindig éhes, mindig csóró szolgafigurái a zannik, utódaikat ott látjuk Goldoninál, Molière-nél.

Annyit még, hogy a Bajazzók eredeti címe Pagliacci, amit ma leginkább a Komédiások szóval lehetne visszaadni. Amikor Radó Antal fordítása készült, a bajazzó kifejezés még ismert volt. Ma ez a németből átvett szó már csak ennek az operának a címében él tovább, a jelentése sokak számára homályos, ám semmi értelme megváltoztatni: így rögzült. Vigasztaljon minket a tudat, hogy a német szó az olaszból ered, miként a magyar pojáca is.

Már csak azt kellene megmondanom, hogy a Parasztbecsület csodálatos Intermezzójának mi a funkciója, különös tekintettel arra, hogy fontos dramaturgiai ponton, közvetlenül Santuzza árulása után, nem sokkal a gyilkosság előtt hangzik el. Mi tagadás: fogalmam sincs. De gyönyörű!

Fotók: Operaház (Berecz Valter, Csibi Szilvia, Nagy Attila, Rákosy Péter)

A képek különböző korábbi előadásokon készültek.

Mascagni: Parasztbecsület; Leoncavallo: Bajazzók
Bemutató: 2014. szeptember 13.
Magyar Állami Operaház, Budapest

*Eősze László: Az opera útja
Zeneműkiadó, Budapest, 1960, 1972

Sztanó László: Olasz–magyar kulturális szótár
Corvina Kiadó, Budapest, 2008
ISBN 978 963 135 6977

Giovanni Verga: Parasztbecsület
Válogatott elbeszélések
Magyar Helikon Kiadó, 1964