»Akikben belül zajlik le a robbanás« | Pauline Harmange: Széttört helyeken

Kása-Bókkon Tímea |

Már az első oldalakon elhúzta előttem az író a mézes madzagot, hogy édes kis romantikus történetet kínál. Később derült ki, hogy csőbe húzott. Harmange története magával sodort, minden pillanatban együtt lélegeztem a főszereplővel: vele zuhantam olyan mélységekbe, amikről még írnom is nehéz. A könyv felidézte bennem azt az időszakot, amikor a mindennapjaimból eltűntek a színek, és a lelkem egy teljesen másik dimenzióba került. Akkor vettem észre, hogy kizárólag mások elvárásainak élek, és „eltelt úgy három év az életemből, hogy tapodtat sem haladtam előre” – ahogyan a regény főszereplője, Anaïs mondta.

Anaïs egyik pillanatról a másikra döbben rá, hogy elveszítette azokat a dolgokat, amikbe görcsösen kapaszkodott. Amik addig sem voltak meg, amíg kifelé a világnak az ellenkezőjét mutatta. A munkahelyén felmondanak neki, a párkapcsolatában is csődöt mond.

Az önállóság felismert elvesztésére több recept is van – kinél melyik működik. „Egyesek sírva fakadnak elkeseredésükben, mások dühöngenek és csapkodnak, de én a harmadik kategóriába tartozom: azok közé, akik csendben maradnak, akikben belül zajlik le a robbanás.”

És utána? Van, hogy összekaparja magát az ember, és tenni próbál azért, hogy ez ne így folytatódjon tovább. Máskor meg inkább várja, hogy mindennek vége legyen… „Elmerengek, milyen sok erőfeszítésbe kerül ez. És nem először kérdezem meg magamtól, fölöslegesen: vajon minden család egy csendes vízű tó, melytől nem árt óvakodni?” A családi összejövetelek minden egyes alkalommal arról szóltak, hogy meg kell felelnie az anyjának, akinek ellentmondani nagyon nehéz.

Érdemes egy kicsit elszakadni a regény történetéről és a pszichológus szemével vizsgálni a főszereplő történetét. Amikor és ahol a felnőttkort elért gyermek nem válik le időben a szülőkről érzelmileg, akkor károsodik az autonómiája. Állandó megfeleléskényszere miatt a másfajta emberi kapcsolataiban is folyamatosan szorong – és ezeket a helyzeteket magának teremti. Alárendelt szerepbe helyezi magát, s ezzel feladja az egyéniségét.

Akinek zsákutcába kerül az élete, annak sokszor jót tesz a környezetváltozás. Az új élet reményében szoktak így dönteni. De Anaïs esetében nem egészen ez a helyzet. A tetoválója által elhintett poén visszhangzik benne: „Limoges különben is olyan város, ahova meghalni mennek az emberek.” Talán az lesz neki is a legjobb hely, hogy elbúcsúzzon mindentől és mindenkitől… De eljut-e az öngyilkosságig? Feltűnik-e bárkinek is, hogy bajban van? Megmenti-e valaki, vagy a segítség későn érkezik?

Anaïs magánya, kapcsolattalansága talán nem mindenkit kavarna fel ennyire. Ha jobban belegondolok, van jellemében valami a kamaszkori bizonytalanságból, a felnőtté válás kételyeiből, a gyökértelenség érzéséből – és ehhez nem feltétlenül kell kamasznak lenni.

Limoges-ba utazik, és egy vak asszonytól bérel lakást. Az új lakhely akarva-akaratlanul is új ismeretségek lehetőségét kínálja: az asszonyt programokra kell kísérni, és akadnak barátai is. Eközben – lényegében váratlanul – megjelenik Anaïs nővére is. Vajon testvérként megérzett valamit, és azért jött, mert sejti, hogy baj van? Vagy csupán szeretné kipanaszkodni magát. Eltávolodni a koszos pelenkáktól, a baba szüntelen sikongatásaitól, a kevés pihenést engedő anyai léttől? A család egy csendes vízű tó? Egy fenét az!

Anaïs valójában nincs egyedül. De nem veszi észre. „Az életem összes szögletében ott lapul a magány, és hiába sikerült napközben távol tartanom magamtól, amint belépek az ajtón, rögtön torkon ragad, gyenge bőrömbe mélyesztve acélos karmait.”

Ez a lány a csökkentértékűség tipikus jegyeit hordozza – állítja az ilyen karakterekről Jeffrey E. Young amerikai pszichoterapeuta. Sémaelmélete szerint ennek gyökereit gyerekkorban kell keresni. Anaïs soha nem kapott elismerést az anyjától. Ettől szégyenérzet alakult ki benne arra a gondolatra, hogy – a hibáival együtt – talán ő is ér valamit. Ez a szégyenkezés vezetett oda, hogy a szembenézés helyett még az embereket is inkább elkerüli. Nem mer kapcsolódni másokhoz, hiszen hogyan is szerethetné őt bárki, amíg magával sincs kibékülve; szomorúság és fájdalom tölti ki. És eljut addig a következtetésig: „Úgy tűnik, először saját magunkat kell megszeretnünk, hogy mások is megszeressenek.” Az érzelmi hullámok közt kanyargó cselekmény azonban ironikus módon felülírja Anaïs vélekedését, hogy ebben az állapotában ne lenne szerethető. No, hát ezért is érdemes elolvasni a könyvet.

A történet blog formában már olvasható volt, hiszen Harmange már 2020-ban közzétette. A modern Werther lelki gyötrelmei váratlan sikert arattak, ami nem csupán az akkor még huszonéves szerző talentumát jelzi, hanem azt is, hogy nagyon sokan rezonáltak rá, sokan járnak ebben a kényelmetlen cipőben. A magyar fordítás Tótfalusi Ágnesé, aki pompásan adta vissza a mű hőseinek érzelmeit, nyelvét, stílusát.

Voltaképpen háromféle olvasónak merem ajánlani Harmange művét. Annak, aki volt már hasonló helyzetben, és át tudja élni, min megy keresztül a főszereplő; annak, aki még nem, de kerülhet olyan szituációba, hogy egy Anaïs-on kell segítenie (és talán nem is késik el vele), továbbá mindenki másnak, aki szereti a jó irodalmat…

Pauline Harmange: Széttört helyeken
Fordította: Tótfalusi Ágnes
21. Század Kiadó, Budapest, 2024
396 oldal, teljes bolti ár 4690 Ft
online ár a kiadónál 3518 Ft
ISBN 978 963 568 4175

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Miért sodródik Anaïs, ez a fiatal nő? Tényleg kiveszett belőle minden ambíció? Vagy csak szomorú?
Elveszíti az állását, és tiszta lappal akar indulni, ezért Limoges-ba költözik. Már sokat hallott arról, milyen jellegtelen ez a város. Lakást bérel egy idős olasz nőtől, aki vaksága dacára nagyon is tele van életkedvvel.
Anaïs ráébred, a tökéletlenségeink tesznek bennünket egyedivé – nem az a lényeg, hogy az ember begyógyítsa a sebeit, hanem hogy megtanuljon együtt élni velük.

Pauline Harmange az Én például utálom a férfiakat című, nagy port felvert esszé szerzője, amelyet futótűzszerű sikere nyomán tizenhét nyelvre fordítottak le. Tizenöt éves kora óta blogger, jelenleg önkéntesként dolgozik egy alapítványnál, amely a nemi erőszak ellen küzd.