Lilja Sigurðardóttir: Csapda (részlet)

Bragi szorosra húzta a nyakkendőjét, és még egyszer átfésülte az ősz haját. Mindig megkönnyebbült, amikor beért a munkahelyére, szabályszerűen kő esett le a szívéről olyankor. Nem értette azokat, akik nem szerettek munkába járni, ahogyan a fiatal vámosok hatalmas szabadságigénye is kimondhatatlanul idegesítette. A munkaidő minden egyes percét élvezte, akadt elég tennivaló, és még a legnyugodtabb éjszakai műszakok során is mindig történt valami váratlan. Hihetetlen, miket meg nem próbáltak becsempészni az emberek az országba. Múlt héten megállított egy feszengő férfit, akinél műanyag dobozokban több száz élő békát talált; előző hónapban pedig egy nőt, aki egy óriási sajtot rejtegetett a ruhája alatt. Pasztörizálatlan tejből készült, ezért Bragi lefoglalta, a nőt pedig megbüntette, aki erre elmondta mindennek. Nagy az Isten állatkertje. Jó pár dolog megváltozott viszont, mióta Bragi harminc évvel ezelőtt megkezdte vámos pályafutását. Akkoriban főleg sört vagy hasist csempésztek. És szalámit. Mintha az izlandiak, amint kitették lábukat az országból, hirtelen megőrültek volna a szalámiért. Mostanra viszont minden élelmiszerboltban lehetett dán szalámit kapni, a sör legális volt, hasis helyett pedig keményebb drogokat csempésztek.

Bragiék gyakran dolgoztak együtt a rendőrséggel vagy a vámügyőrség nyomozórészlegével, ami az országból távozó vagy ide érkező gyanús utasokat kísérte figyelemmel. Úgy tűnt, a csempészek az átvilágító berendezés, kamerarendszer, sugárkapuk és kutyák ellenére is mindig egy lépéssel előrébb járnak. Bragi nem értette, miért nem tetszik az embereknek, ha a rendőrség előzetes vizsgálatokat folytat, pedig szerinte ez teljesen természetes lett volna. A vámosok felismerték, ha valakik rosszban sántikáltak, de egyik szervnek sem sikerült elcsípnie őket. A kábítószer-ágazat szemmel láthatóan jól alkalmazkodott a változó körülményekhez. Braginak mostanság például az volt az érzése, hogy a kis csempészeket hanyagolják és inkább csaliként használják, csak néhány grammot küldenek velük, hogy eltereljék a figyelmet a komoly szállítmányokról. A nagy szállítmányokról, amiket viszont nem gyöngyöző homlokú kábítósok szállítottak. Az ilyesmihez komoly futárok kellettek. Bragi bedugta a kártyáját a bélyegzőórába, és kellemes érzéssel töltötte el, ahogy kattant. Még a régi repülőtérről hozták át a szerkezetet. Egyedül az nem változott.

Nyugalom volt a repülőtéren, az esti menetrenden főleg érkező járatok szerepeltek, Amszterdamból, Londonból, Koppenhágából. Csak kevés vámos dolgozott az idén szokatlanul agresszív influenza miatt, ezért Bragi úgy döntött, nem végeznek szúrópróbát. Nem kaptak különösebb utasításokat a nyomozórészlegtől, teljesen átlagos kedd estének néztek elébe. Ketten voltak a csomagoknál, Bragi pedig a lépcsőn lefelé tartó utasokat figyelte, és elküldte kávét főzni a helyettesítő lányt, akinek a nevére sehogy sem emlékezett.

A tömeg a megszokott módon haladt. Bragi sokadszorra is megállapította, hogy az emberek így, egy csapatban mennyire hasonlítanak egy birkanyájra. Nem figyelte őket egyesével, csak egyben, és várta, vajon kitűnik-e közülük valaki. Valaki, aki nem együtt mozog a többiekkel. Akinek félelmet lehet leolvasni az arcáról. A lépcső aljában most is kettéoszlott az emberáradat: kétharmaduk a vámmentes üzletbe ment, a többiek egyenesen a csomagkiadó szalaghoz. Bragi a csomagjukért induló utasokat méregette, hogy vajon hány táskájuk lehet. Nem volt nekik sok, a kisgyerekes családokat kivéve, akiket viszont így, válság idején aligha lehetett hibáztatni, hogy külföldön jártukkor ruhát vettek a kicsiknek. Az egyik ilyen család nyolc, nehéznek tűnő bőrönddel utazott, de Bragi átengedte őket. Valójában csak nem volt kedve megállítani a nyűgös gyerekekkel érkező szülőket.

Ma este senki sem viselkedett feltűnően. Főleg külföldi turistákkal telt meg a csarnok, de volt néhány állandó utas is, akik a munkájuk miatt rendszeresen repültek külföldre. Bragi sok arcot felismert: az elnökasszonyt, a minden héten Londonba utazó híres hegedűművészt és a csinos, kabátos nőt, aki valószínűleg külföldön dolgozott és havonta többször is utazott. Utóbbiról Bragi nem tudta levenni a szemét, apró volt és törékeny, mégis úgy ragyogott, mint egy filmcsillag. Akárhányszor meglátta, gondolkodóba esett, hogy a kisugárzását vajon a csinos ruhájának vagy valami másnak köszönheti-e. Minden a megszokott kerékvágásban haladt, nem történt semmi különös, Bragi mégis vett egy nagy levegőt, és elégedetten mormogott. Jó helyen volt, és itt is akart még maradni, ameddig csak lehet. A nyugdíjjal kapcsolatos nyaggatások ellenére eszébe sem jutott odébbállni.

*

Amikor Sonja Keflavíkban kiszállt a repülőből, úgy elkezdett zakatolni a szíve, hogy majd szétrobbant a mellkasa. Sokszor elgondolkodott, vajon a rendőrség hol várná, ha tudnának róla. Attól tartott, hogy rögtön a repülő ajtajában, pedig a vámellenőrzésnél korábban valószínűleg nem bukkantak volna fel, elvégre csak ott lép be az ember az országba. Nem értette, miért jár mindig ez a fejében landoláskor, hiszen senki sem tudta, mikor merre mozog, nem mondta meg senkinek, mikor érkezik az anyaggal, és egyedül dolgozott. Teljesen egyedül. Ezek voltak a feltételei, amikor bekerült a csapdába. Ha lehet ezeket egyáltalán feltételnek nevezni, mert a legkevésbé sem volt olyan helyzetben, hogy feltételeket szabjon. De megmondta, hogy csak akkor csinálja, ha a saját szabályai szerint játszhat. És végül is már több mint egy éve elégedettek voltak a munkájával. Mindig a kért héten szállított, és egyszer sem volt vele probléma. Tudták, hogy megbízhatnak benne. Tómas miatt.

A reptéri folyosó kameráit figyelték a vámosok, ezért ügyelni kellett, hogy az ember semmi gyanúsat ne csináljon ott: ne menjen például egyből a mosdóba vagy üljön le rögtön kézipoggyászt pakolászni. Körülnézni pedig végképp nem volt szabad, vagy mutatni, hogy az ember tudja, hogy kamerák figyelik. Ha valaki félt a reptéren, az indulás előtt teljesen normálisnak számított, landolás után viszont már nem. De merevnek sem volt jó tűnni, vagy túlságosan sietni. Ideális esetben az ember tempósan besétált az épületbe, ásított néhányat, ezzel is mutatva a repülés utáni természetes fáradtságot, adott esetben egyszer megállt megigazítani a cipőjét, és kedvesen köszönt, ha ismerősbe botlott.

Sonja a repülőtér folyosóján szedte össze magát, ezért az soha nem lehetett elég hosszú. Alaposan szemügyre vette az első szembejövő hirdetőtáblát, de nem is a reklámot nézte, hanem a saját képét, ahogy visszatükröződött az üvegen. Gyorsan végigfuttatta a szemét sötét kosztümjén, fehér blúzán és szövetkabátján. Üzletasszony volt, a gazdasági élet szereplője, aki üzleti ügyben utazott. Lehajolt, hogy megigazítsa a harisnyáját, ami még a repülőn gyűrődött meg, amikor visszahúzta a cipőjét. A csinos, de nem túl kihívó, olasz bőrcipőjét. Amilyet egy tipikus üzletasszony visel. Aztán továbbment, és gondolatban felkészült a szerepére: saját szoftvercége van, az S. G. Szoftver, egy kicsi, de jól menő vállalkozás. Izlandon és külföldön is dolgozik. Elsősorban tanácsadással foglalkozik, de a számítógépes rendszerek karbantartása is a tevékenységi körébe tartozik, amiről a cég honlapján található további információ. Volt, hogy olyan jól sikerült felépítenie ezt az önképet, hogy ő maga is kezdte elhinni. Máskor viszont a folyosó végén legszívesebben megállt volna, hogy szembenézzen a valódi, szánalmas önmagával, a nővel, aki sosem üzletelt semmivel, aki még a látszatcége látszathonlapjának elkészítésével is valaki mást bízott meg, és aki valójában semmihez sem értett.

Ma este jól mentek a dolgok, és Sonja érezte, hogy sugárzik belőle a magabiztosság. A folyosó végén gyorsított a léptein, nehogy szem elől tévessze a szőke nőt, aki,

legnagyobb szerencséjére, egyből a vámmentes üzlet felé tartott. Sonja megállt a csomagkiadó szalagnál, és várta, hogy emberek, poggyászkocsik és csomagok kerüljenek közé és a vámügyőrség ablaka közé. Kapóra jött, hogy a szőke nő ezüst Samsonite-ját már a bőröndjei után kajtató tömeg fogadta. Sonja kissé megdöntötte, ahogy elé ért a szalagon, és a mellette lévő, teljesen ugyanolyan táskára nézett, mint aki próbálja eldönteni, melyik is az övé, majd végül a sajátját hagyta tovább keringeni. Aztán bement a vámmentes üzletbe, a látszat kedvéért levett valamit a polcról, és a szőke nő mögé beállt a sorba, aki, úgy tűnt, egy egész évre betáraz édességből.

Amíg Sonja fizetett, a nő levette az ezüst táskát a szalagról és magabiztos léptekkel áthaladt vele a vámellenőrzésen, egy pillanatra sem sejtve, mi van nála. Sonja utána ment, nyugodtan és legalább olyan magabiztosan, hiszen pontosan tudta, mi nincs nála. A fogadócsarnok tele volt emberrel, mint ebben a napszakban mindig, mert a tengeren túlra utazók közül egyre többen megálltak Izlandon egy-két éjszakára.

Sonja a nagy tömegben elveszítette a szőke nőt, ezért kisietett a parkolóba. Ott sem látta, úgyhogy átszaladt a másik kijárathoz, hátha ott lesz, és valóban: egy férfival beszélgetett, aki valószínűleg kijött érte.

– Elnézést! – kiabálta Sonja. – Azt hiszem, összecseréltük a táskánkat.

– Tessék? – kérdezett vissza a nő, miközben a nála lévő gurulós bőröndöt méregette.

– Azt hiszem, egymás táskáját hoztuk el a szalagról – mosolygott Sonja.

– Te jó ég! Bocsánat! – kiáltott fel a nő, és hadarva magyarázkodni kezdett, hogy gondolatban valahol máshol járt, amikor levette a táskát a szalagról.

A férfi azért elolvasta a nevet a Sonja kezében lévő táskán, mielőtt odaadta volna neki a másikat.

– Olyan, mint én – gondolta magában Sonja. – Biztosra akar menni.

Vidáman integetett nekik, és megindult az autója felé, amit a négynapos várakozás után vékony hamuréteg borított.

Fordította: Veress Kata

Lilja Sigurðardóttir: Csapda
Reykjavík noir sorozat
Ø Kiadó, Budapest, 2023
318 oldal, teljes bolti ár 4000 Ft