Ne szólj szám? | Claire Keegan: Ilyen apróságok

●  H A   S O K A T   O L V A S O L ,
T O V Á B B    É L S Z  ●

Tóth Zsuzsanna |

Valami fura időtlenség lengi be Claire Keegan könyvét. Az Ilyen apróságok első lapjait olvasva kifejezetten úgy éreztem, valahol távol járok, és az érzés akkor sem tűnt el teljesen, amikor a történet jelene már pontos határok közé került: 1985-ben vagyunk.

Talán tudat alatt azt szerettem volna, ha nem a közelmúltunk történéseiről esett volna szó – még ha nem is a mi országunkban –, és ha a mi életünkben már nem is fordulhatna elő ilyesmi. Pedig hát… Hányszor, de hányszor ömlik ránk a részvétlenség, kegyetlenség, a félrenéző közöny – és a legkülönfélébb formákban az együttérzés hiánya.

Claire Keegan regénye ugyanakkor a mélyen bennünk élő, olykor elnyomott emberi ösztönről beszél. Szelíden, mégis rendkívül figyelemfelkeltőn. Az írországi születésű írónő, aki később az Egyesült Államokban járt egyetemre, sikeres írói pályát indított el már első novelláival, amelyeket további elismerések, megfilmesítések követtek.

Az Ilyen apróságok sztorija az írországi, ún. Magdolna-mosodák történetéhez kapcsolódik. Ezek egyházi fenntartású, államilag támogatott, a 18. században a „bukott nők” megmentésére szolgáló intézmények voltak. Csakhogy nagyon hamar átalakultak valami börtönfélévé, ahol már nem pusztán a prostituáltakat, de a házasságon kívül paráználkodókat, sőt a megesetteket is egyházi szigorral (!), embertelen körülmények között „nevelték” munkára. A könyörületesség nevében. Egészen 1996-ig! A regény lapjain gyerekeiktől is megfosztják őket (és alighanem ennek is valóság az alapja).

A kisvárosban, ahol a történet játszódik, nem számít titoknak sem a kegyetlen bánásmód, sem a méltatlan állapotok, de mintegy egyezményesen, a ’ne szólj szám, nem fáj fejem’ elve alapján, s félve a hatalmasok esetleges – ha nem is megtorlásától, de – rosszallásától, senki nem tesz semmit. Vallják: „Ha boldogulni akarsz az életben, ha a felszínen akarsz maradni, muszáj szemet hunynod bizonyos dolgok fölött.”

A regénybeli Bill Furlongnak sincs szándékában tenni a mosodai állapotok ellen, még csak nem is foglalkozik a dologgal különösebben, hiszen megvan a maga dolga és veszítenivalója. Tiszteletre méltó, szorgalmas vállalkozó, tisztességesen bánik a munkásaival, emberséges a vevőivel. Példás családapa, feleségével, Eileennel öt lányt nevel. Nem könnyű az élet arrafelé akkortájt (de hát mikor az?), ráadásul a lányoknak jó nevelést akarnak adni. Erre a közeli Szent Margit középiskola lehetne a legalkalmasabb, ahova már két nagyobb lányuk is jár. (A névből is kiolvasható, hogy egyházi fenntartású iskoláról beszélünk.)

• Olvass bele!

De valami egyszer csak kimozdítja a főszereplőt a nyugalmas közömbösség állapotából. Furlong – aki „a semmiből jött. Mondhatni még annál is mélyebbről” – elkezd töprengeni az élet dolgairól.

„Újabban hajlott rá, hogy másik életet képzeljen el valahol másutt, és elgondolkodott, nem a vérében van-e az ilyesmi: hátha a tulajdon apja is fogta magát, és egyszer csak elhajózott Angliába? Az, hogy az életben ennyi minden múlik a véletlenen, egyszerre rendjén való és végtelenül igazságtalan.” De ennél súlyosabb gondolatok is gyötrik: „mi értelme úgy élni, hogy nem segítünk egymásnak? Lehet-e éveket, évtizedeket, egy egész életet leélni úgy, hogy valaki, aki kereszténynek mondja magát, tükörbe tud nézni, pedig sosincs bátorsága szembefordulni azzal, ami van?” Különösen erre az utolsó mondatra hívnám fel az olvasó figyelmét. Nagyon aktuális, és nagyon messzire mutat.

Ilyen gondolatok után válik ez a rövid regény a megmoccanó, elnyomhatatlan együttérzés történetévé. Elég egy találkozás egy mosodabeli lánnyal, és Bill Furlong eddig cél nélkül csapongó, kissé formátlan elmélkedései egyszerre egyfelé kezdenek mutatni. Nemes Anna kiváló fordításában ezek a gondolatok kristálytisztán mutatják meg Keegan lényegre törő, puritán, ám épp ezért nagyon erős hatású stílusát. Nincsenek felesleges szavak, de a szikárság mögött kikristályosodnak egy emberi lélek vívódásai, és a lehető legegyszerűbb, ösztönös, nagyon emberi döntése. A folyamat, amelynek során Bill Furlong mondhatni magától értetődő módon megtalálja a helyes választ, fényt vetít a saját életére is. Az addig homályos pontok kitisztulnak, és ezzel is hozzájárulnak döntéséhez.

Az Ilyen apróságok kis terjedelmű, de kívül-belül szép, nagy regény. Mondhatnám azt is, reményt adó. Nekünk is csak fel kellene fedezni magunkban az igazi együttérzést, a másokra figyelés képességét. Ettől más lenne a világ. És nem lenne kérdés: „mi végre is vannak a napok?”

Claire Keegan: Ilyen apróságok
Fordította: Nemes Anna
21. Század Kiadó, Budapest, 2023
Kult Könyvek
96 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
online ár a kiadónál 2993 Ft,
e-könyv változat 2490 Ft
ISBN 978 963 568 4311 (papír)
ISBN 978 963 568 4328 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

1985, a karácsony előtti hetek egy ír kisvárosban. Bill Furlong szén- és fatelepén ilyenkor a legnagyobb a forgalom. Furlong lassan negyvenéves. Nap mint nap lelkiismeretesen teszi a dolgát. Egy szállítmányt a zárdához kell kivinnie, és ráébred valamire, aminek hatására át kell értékelnie a múlját. Eltöpreng, vajon minden úgy van-e jól, ahogy van. A város polgárai, akiket az egyház tart a markában, mindenesetre hallgatnak.