László Ferenc: Operettország (részlet)

~ Nagyságos fejedelemasszony ~
Honthy Hanna (1893–1978)

Két, vagy tán három nemzedék számára ő volt a műfaj eleven szimbóluma, sőt az operett maga. Annyit ünnepelt és ünnepeltetett primadonnai alakjának árnyéka jószerint máig rávetül a hazai operettkultúrára.

„ÁRPÁD: Vezérek! Hallga! Mi zaj az odakint? (A vezérek menten abbahagyják a marakodást, és fülüket hegyezve áhítattal hallgatnak.)

TAS: Egy igric nő dalol a népnek.

TÖHÖTÖM: Már jó ideje ajnározzák, amióta Lebédiából eljöttünk.

ÁRPÁD: Mi neve?

TAS (mély áhítattal): Honthy Hanna. (Honthy Hanna hangja, a Hajmási Pétert énekli.)”

Komlós János 1965-ös történelmi kabaréjelenetében (Miért jöttünk be?) szerepel ez a részlet, amely egyezményes poénként játssza ki és karikírozza a tényt, miszerint Honthy Hanna emberemlékezet óta kedvence, méghozzá ajnározott kedvence a magyar közönségnek. A mosolyogtató túlzás azért működik, mert lényegét tekintve nincs is benne túlzás. Hiszen a nemzeti intézményként tisztelt primadonna ekkor már valóban több mint fél évszázada szakadatlanul jelen volt a hazai színpadokon, és ilyesformán működése figyelemreméltóan komolyabb stabilitást jelzett a 20. századi Magyarország államéletének megannyi lényegi vonatkozásánál: hivatalos pénznem, társadalmi-politikai berendezkedés, országhatárok, államforma…

Igaz, két világháborúval korábban azért az ünneplés még nem volt feltétlen kísérője a pályaindulásnak, és tudjuk, a Honthy Hanna név sem volt a zsenge tehetség tulajdona, amikor először az operettszínpadra lépett. A műfaj majdani előkelő királynője számára az „udvari” jelző eredetileg ahhoz a Nefelejcs utcai földszinti lakáshoz kapcsolódott, ahol egy nyomdász (? – erre még visszatérünk) és egy varrónő gyermekeként felcseperedett. Bízvást feltehető, hogy az előadóművészet a kis Hügel Hajnalkának nemcsak az önmegvalósítás, de egyúttal a kitörés lehetőségét is körvonalazta, attól kezdve, hogy tízévesen bekerült az Operaház balettiskolájába. Ám pár év múltán kiderült, hogy a bokája gyenge, így a balerinaság álmát a rá egész életében oly jellemző célratörő józansággal elvetette.

A színpadi érvényesülés esélye így is váltig kínálkozott, lévén az operaházi statisztálások és kisebb szereplések nem csupán rutint, de némi bátorítást is jelenthettek: a szép bakfisnak lehet keresnivalója ezen a tájékon. Mert bár a Nemzeti Zenedéből Hajnalka rövid úton kimaradt, ám Rákosi Szidi színészeti iskolájába bekerült, immár egy jómódú „pártfogóval” is rendelkezvén. (A pályát hatékonyan egyengető vagy az anyagi alapokat garantáló barát beszerzését egyébiránt – jókora életismeret birtokában és illúziótlan realitásérzékkel – a legendás Szidi mama mindahány leányhallgatójának erősen javallta.) 1911-ben tehát már úgy említették az újságok, köztük a Szidi fivére, Rákosi Jenő által főszerkesztett Budapesti Hírlap, mint zajos sikerrel szereplő „jeles növendéket”, aki „kedvesen táncol és kedvesen énekel”, s „szinte kész operette-primadonna”.

Úgyannyira, hogy 1911 nyarán már meg is jelent a Pesti Hírlapban a legkorábbi olyan cikkecske, amely mintegy megelőlegezte a sajtót utóbb élethosszig bravúrosan kezelő primadonna eljárását. A sztárolás legkorábbi kezdetét és a sajtón keresztül megkísérelt manipulálás első zsengéjét jelző hír így szólt:

„Hügel Hajnalka, a m. kir. operaháznak fiatal táncosnője, aki legutóbb a Havasi gyopárban is aratott számottevő sikert, tavasz eleje óta Thománné vezetése alatt énektanulmányokat folytatott és csütörtökön a Király-színházban, a Luxemburgi gróf délutáni előadásán mint operetteénekesnő debütált. A csinos hangú és kellemes megjelenésű, valamint igazi színésztehetséggel bíró novicia ügyes énekével és temperamentumos játékával olyan zajos tetszést aratott, hogy Beöthy igazgató azonnal szerződtette is a Király-színházhoz szubrettnek.”

Ilyen szerződésről szó sem volt, Hügelt két színiiskolai vizsgaelőadást követően (Luxemburg grófja, illetve Leo Fall operettje, az Elvált asszony) csak 1912 tavaszán szerződtették le, de nem a Király Színházba, hanem a működését a Tisza Kálmán téren kevéssel korábban megkezdő Népoperába. Ám ha szerződést nem is kapott Szidi mama fiától, azért új nevet, ha igaz, mégis Beöthy László adott az ifjú tehetségnek, aki társulati tagként immár mint Hajnal Hajnalka mutatkozott be a Népopera hatalmas színpadán. A Színházi Hét már arcképpel adjusztált bemutató-beharangozó cikket is szentelt a zenés színházi világ nagytehetségű, a tánc és az ének terén egyként kiváló reménységének, s kevéssel utóbb sor is került a debütálásra: Jarnó György Tengerész Kató (német címén: Die Marine-Gustl) című operettjében.

Tetszik vagy sem

És… a történet mégsem egészen úgy folytatódott, ahogyan azt Honthy Hanna esetében okkal-joggal elvárnánk. Pedig a kettes/hármas számú női főszerepre kiválasztott, ekkor még tehát szubrettként felléptetett fiatal színésznőt valósággal ziccerhelyzetbe hozták. Ugyanis beiktattak számára a darab második felvonásába egy táncos mutatványra is lehetőséget teremtő betétet, amelynek előadásával rögtön bizonyíthatta ez irányú extra jártasságát. Csakhogy ez a megoldás már a premier előtt visszatetszést váltott ki a zeneszerzőből, aki a főpróbán élénken rosszalta, hogy az operettjébe betoldjanak egy nem tőle származó zeneszámot. A Jóska című táncos-dalos betét némi diplomáciai tárgyalásokat követően végül mégis a közönség elé kerülhetett, a bemutatót követő kritikákban pedig jókat írtak Hajnal Hajnalkáról. A Színházi Hét egyenesen a címlapjára tette a Népopera új közönségkedvencének fotográfiáját, és e szaklap nem késett kijelenteni azt sem, miszerint:

„A színházi világnak, de különösen a Népopera direkciójának Hajnal Hajnalkához fűzött reménye a Tengerész Kató bemutatóján a legoptimisztikusabb várakozáson felül bevált.”

Hajnal Hajnalka, akinek már a darabbéli toalettjeit is reklámozták több lap hirdetési rovatában, a következő népoperai produkcióban, a francia Charles Cuvillier Lila dominójában is kapott egy külön, alkalmi táncos énekszámot. A tánccsillag szerepében ezúttal egy, ekkor még felettébb újszerűnek számító tangót adhatott elő, a premieren közkívánatra háromszori ismétléssel. Ám az első két, táncos játéklehetőséggel és baráti sajtóval megtámogatott bemutatót követően kiderült, hogy a sztárcsinálás még korai volt. A Pesti Hírlapban például a harmadik népoperai Hajnal-szerepet követően ilyen irányzatosan kemény hangon szóltak a szubrettről:

„Csak éppen Anna személyesítője, Hajnal Hajnalka nem felelt meg feladatának; csinosan táncolt, de éneke és játéka kezdetleges volt és dilettánsszerű. Annak idején, a színiiskolai vizsgán, kellemesen feltűnt és azt a látszatot keltette, hogy van tehetsége. De ez a föltevés, úgy látszik, téves volt. S ezen még a lármás, tolakodó klakk sem változtathat.”

Ez az utolsó mondat a bértapsolók említésével különösen érzékeny pontot érintett, méghozzá olyat, amit jobbára ma sem szokás körültapogatni. Merthogy a nagy primadonna pályafutásának első kétharmadát bizony erősen jellemezte a siker megszervezésének nyilvánvaló, olykor kissé túlságosan is nyilvánvaló szándéka a színpadon, a nézőtéren és a sajtóban egyaránt. Ezt nem érdemes elleplezni, de nem indokolt felette szörnyülködni sem: a sztárkultuszok ugyanis a legritkább esetben támadnak spontán módon. Honthy Hanna esete tehát a legkevésbé sem egyedi, csak éppen a kézreeső forrásoknak köszönhetően és a szervezés fokozott rámenőssége révén az ő pályafutása egészen példázatos módon illusztrálja és reprezentálja ezt a mechanizmust.

Hogy a kétségkívül bántó szándékú kritika egyéb megállapításai szintén nem voltak teljességgel légből kapottak, azt egyrészt az elkövetkező pár év személyes története, másrészt Honthy – mondjuk így: hivatalos – életrajza is megerősíti. Hiszen Molnár Gál Péter nagy empátiával, páratlan közegismeret birtokában és egyúttal oly ravaszul megírt hódolati művében (Honthy Hanna és kora) ezt olvassuk a mindössze egyetlen évadig tartó népoperai működés említése után:

„Szünet következik a pályafutásában. Hajnalka énekelni tanul Anthes Györgytől [a századelő nagy Wagner-tenorja] és színészmesterséget Bárdi Ödöntől [a Vígszínház színésze, rendezője]. És megretten. Eddig sejtelme sem volt róla, mire vállalkozott. A rokonok ajnározták, csodálták a hangját. A közönség kevésbé. És most, hogy szorgalmasan tanul, most rémül csak meg igazán: hiszen eddig nem is gyanította, hogy ilyen nehéz dolog szubretté válni.”

A kezdet kudarcát, vagy legalábbis félkudarcát jelzi a névváltás ténye is: Hajnal Hajnalka nincs többé – ám megszületik Honthy Hanna. 1916-ban már ezen a néven lép a Vígszínház színpadára a monarchia utolsó éveinek vitán felül legnagyobb operettszenzációjában. Nem, nem a Csárdáskirálynőben, hanem a Franz Schubert zenéiből összeollózott és a nagy zeneszerző alakját szégyentelenül romantizáló, pontosabban biedermeierizáló Heinrich Berté-daljáték, a Három a kislány hazai bemutatóján: igaz, nem Médi fő-, csupán Hédi mellékszerepében. A Színházi Hétből lelkedzett Színházi Élet, híven a jogelőd Hajnal-pártolásához, ez alkalommal is siet az elismerő szavakkal:

„Most előttünk áll, azazhogy előttünk táncol, játszik és hancúrozik, de különösen – énekel Honthy Hanna néven. És pedig úgy énekel és olyan tehetségesen alakít, hogy ez a név most már jó név. Honthy Hanna ma már sokat jelentő, elsőrangú szubrett, s a neve most már végérvényes.”

László Ferenc: Operett-ország.
Pályaképek a bécsi-budapesti operett történetéből
Jaffa Kiadó, Budapest, 2023
280 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft