Kovács Krisztián: Minden csendes és nyugtalan (részlet)

E történet teljes mértékben a képzelet szüleménye. Szereplői kitalált alakok, történései kitalált események, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve.

Emlékek

Azokban az első hetekben csupán a lángok jártak az eszemben; ott sem voltam, de így is hallottam, ahogy finoman sercegve elemésztik a papírt, és egy hónap is eltelt – meg kellett várjam, míg elpárolog a kezdeti düh és elkeseredettség –, amikor a bonyolult ok-okozati viszonyok hálójából valamiféle átlátható rendszer mutatta meg magát.

El akarom mesélni azt a borzalmas estét, de ne szaladjunk ennyire előre, pedig könnyű lenne. Ma is rendszeresen járok a Boráros tér és a Ráday utca környékén – Frici bácsiék nevét is látni még a kaputelefonon; tengetik öreg napjaikat –, és az egykori könyvesbolt helyén láttam már biobolt, pékség és kulcsmásoló cégérét is; mintha átok ülne rajta, amiért egyetlen vállalkozás sem tudja huzamosabb ideig megvetni ott a lábát. Ha létezik is ez az átok, vélhetően Novák Hunor egyike azoknak, akik előidézték. De ahogy mondtam: ne szaladjunk ennyire előre.

Anyám azt mondta, minden történet körbeér egyszer, de akad, amelyik összecsomózza a szereplők cipőfűzőit, így gáncsolva el őket. Ez akkor volt, mikor elmeséltem neki ezt a történetet. Töviről hegyire, részletesen, ő meg egészen a fináléig nem értette, mit is akarok. De akkor összeállt neki, láttam a szemén a felismerést. Belefojtotta a mentolos Dunhillt a kávéscsészéjébe, és kinyilatkoztatta ezt a bölcsességet, mintegy a történet summájaként.

Az öregem nem volt boldog ember. Alighanem azt sem tudta, hogy annak kéne lennie. Számára az élet csupán teljesítendő feladatok végtelen és kusza halmaza volt. Saját teljesítménykényszerén túl kevés dolgot ismert jól, és a boldogság nem tartozott közéjük.

Nehéz visszaemlékeznem rá, mert meghalt, mire igazán felfogtam volna, hogy egyáltalán létezik. Róla szóló csekély emlékeimet is jobbára negatív élmények adták. Látok egy szikár, kopaszodó idegent, aki folyton sötétedés után ér haza, mikor anyám az ágyam szélén ül, és A brémai muzsikusok-at olvassa nekem; lecsukódó szemhéjam résén át megpillantom, ahogy az ajtófélfának dőlve eldünnyögi, hogy „szép álmokat, fiam”, anyám pedig helyettem azt feleli, „a sütőben van a hús, melegítsd meg”.

Apámnak kétségtelenül része van ebben a történetben – de még mekkora része! –, elsősorban mégsem róla szól, noha az ő cipőfűzőit is összecsomózták, ő pedig fel is bukott emiatt. Nem; ez a történet alapvetően két fiatalemberről szól, és bár életük különös összefonódásának véleményem szerint semmiféle természetfeletti vetülete sincs, a véletlenek és a rossz döntések különösen kegyetlen spirálba sodorták őket; a véletlen játékán túl már minden rajtuk múlt: azon, amit megtettek, és azon, amit nem, azon, amit kimondtak, és azon, amit elhallgattak.

Persze miért is lenne az ő kisiklott életük különleges? A mindennapok rossz döntésekkel vannak tele: az utcán állnak, a balkonokról lógnak, a busz ablakából néznek ránk, ott ülnek a jegyellenőr, az újságárus, a banki dolgozó meg a sarki pékség eladójának szemében. A lemondás, az elszalasztott lehetőség rideg pillantásai, az a bizonyos „lehetett volna másként is”-nézés; sorjáznak, mint mozi előterében a filmplakátok: hirdetik azt, ami sosem következett be. Tulajdonosuk gyávaságának emlékművei, ám e történet szereplői nem gyávák.

Nem bizony. Cselekedeteik egy része épphogy bátorságot tükröz, elszántságot, élni és tenni akarást, történetük pedig megerősíti, amit úgyis tudsz: hogy mindez irdatlanul kevés a boldoguláshoz.

Amikor megismertem Hunort, nem sokat tudtam róla. Egy ismerősöm ajánlotta nekem, mert hallotta, hogy eladót keresek a boltba; együtt dolgoztak az MKB call centerében a Bajcsy-Zsilinszkyn. Gördülékenyen kommunikált, hatékonyan értékesített. Nem szerette, amit csinál, nem hitt a termékben.

Azt mondták róla, a főiskolán írt, hogy irodalomrajongó. Ismeri a könyveket, nem tudsz olyan írót mondani, akitől ne olvasott volna. Mindene a könyv. Azt gondoltam, épp egy ilyen ember kell egy könyvesboltba.

Az én könyvesboltom nem versenyzik a nagyokkal; sosem rúgunk labdába a Libri mellett. Nem nagyobbat, jobbat és többet kell adnunk, mert arra képtelenek lennénk: egyszerűen mást kell nyújtanunk; valamit, ami az óriásokból kiveszett. Személyesnek kell lennünk, meg kell szólítanunk a betévedő vendégeket, elhitetni velük, hogy nem csupán vásárlók, de a partnereink, a megmentőink, a hőseink, és én hiszek benne, hogy valóban azok.

Amikor először találkoztam Hunorral, nem győzött meg. Nem hittem el, hogy a srác, aki előttem áll, képes bármit is eladni, kiváltképp nem önmagát. Volt valami végtelen szomorúság, ami folyton ott ült a szeme sarkában, fáradt mosolyában, kimért mozdulataiban, melyek olyan idegesítően mesterkéltnek hatottak, hogy csak arra tudtam gondolni, ez a srác nem őszinte.

Hittem az ajánlásnak, és kellett valaki Zita mellé: a lány aranyat ért, de három hónapos terhes volt, csökkenteni akartam a feladatait, és őszintén szólva, a saját pult mögött töltött időmet is. Tulajként annyi mindennel kellett foglalkoznom – serényen dolgoztam egy második bolt nyitási előkészületein –, nem lehet költségszámítást végezni, miközben könyvet ajánlasz egy vásárlónak, de mindkettőnek hibátlannak kell lennie.

Akkoriban még úgy véltem, a jó munkaerő szakmailag kikezdhetetlen, és nem számít a személyiség, holott csak a személyiség számít. A szakmai ismeretek hézagjait be lehet tömni, fel lehet tölteni, mint a forralót vízzel, de a személyiséget nem zökkenti helyre a tanulás, a fegyelem vagy a szigor. Minderről Hunor győzött meg a tudta nélkül.

Ez egy történet, melynek két kezdete van.

Az egyik 1978-ban, a másik 2008-ban kezdődött, az egyikben szerepel egy tigris és egy letépett kéz, a másikban egy hétköznapi félreértés és egy furcsa fogadalom. Így vagy úgy, de mindkettő vérben fogant, bármilyen bizarrul is hangzik. És bizonyos tekintetben így is ért véget.

Mindig is úgy gondoltam, arrogancia azt képzelni, hogy hatalmunkban áll elmesélni egy történetet, melynek csupán közvetve voltunk a részesei. Így aztán én is azt teszem, ami a lehetőségeimhez képest hatalmamban áll: csupán rekonstruálom a folyamatot mindazon információkat latba vetve és formába öntve, melyek a rendelkezésemre állnak, és melyeket hosszas kutatómunkával és kitartó eszmecserékkel szereztem meg. Nem akarok úgy tenni, mint aki érzelmileg a történtek felett áll: elképzelhető, hogy leírásaim személyes érzelmeimet is tükrözik, de hogy is lehetne másként, ha közvetve én magam is része vagyok. Tulajdonképpen annyi időt töltöttem e történetszálak társaságában, hogy a következtetéseim, hiánypótlásaim idővel túlléptek a képzelt valóságon, be egyenesen a realitásba. Láttam, és látom magam előtt a szereplőket, mindenkit egytől egyig, ismerem és bizonyos mértékig szeretem is őket, mert engem is teljessé tesznek. Azt hiszem, jelen állapotukban ez a legfőbb feladatuk.

Látok egy Kende Zalán nevű fiatal fiút, aki 1993. június 4-én utolsó pesterzsébeti naplementéjét bámulja a Téglagyár tér 3. negyedik emeletének erkélyéről. Egy karnyújtásnyira tőle csepergett a langyos nyár eleji eső, a távolban villámok cikáztak a felhők közt. Odalent a tér kavicsos talaján gyerekek szaladgáltak csúzlival a kezükben, a levendulabokrok ágai közt keresve fedezéket.

Zalán úgy hitte, börtön vár rá. Gyilkos volt, pedig nem állt szándékában azzá válni; ő csak meg akarta akadályozni az eljövendő rosszat, de a rossz dolgok általában még rosszabbakat szülnek. Ez a kárhozat spirálja, mondta volna Margit mama vallásos áhítattal, de a nagyanyja már nem élt, évekkel azelőtt meghalt, és úgy hiányzott bölcs és nyers világlátása, szavainak igazsága, hogy szinte égetett.

– Meneküljek el? – kérdezte Zalán az apjától, aki mögötte állt kopott flanelingjében az ajtófélfának támaszkodva.

– Bűnösnek érzed magad?
– Bűnös vagyok. Mindig is az voltam. Számos dologban. Ez a rendszer még válogathat is, hogy miért utáljon. Hogy miért üldözzön.
– Akkor nincs más választás.
– És merre induljak? Mit csináljak?
– Olyan helyet keress, ahol béke van.
– És az hol van?
– Talán rosszul fogalmaztam – helyesbített az apja, letette a Kőbányai kiürült üvegét a párkányra, és a fia mellé állt. – Olyan helyet keress, ahol benned béke lehet.

Zalán a bal kezét bámulta, a csuklónál végződő csonkot, és arra gondolt, mennyi mindent vett el tőle hiányzó testrésze, és mennyi mindent adott, és vajon hogy alakul az élete, ha nincs az a fájdalmas momentum ott a múlt egy már megváltoztathatatlan pillanatában. Nem hitt benne, hogy a fizikai hiány öröklétig tartó megbélyegzettséggel jár, azt ugyanakkor mégsem állíthatta, hogy az élet ugyanolyan két kézzel, mint eggyel, mert ez hazugság, és mert ő pontosan tudta, miért az, és csak erre tudott gondolni, mióta azon a hajnalon otthagyta a Fővárosi Állat- és Növénykertet.

Kezdetben balesetet emlegettek. Aztán öngyilkosságot. Állítólag a fickónak volt rá oka: rendezetlen családi háttér, erőszakos hajlamok, függőségek; csupa kimondatlan titok, amiről teher beszélni, amivel teher élni. A név csupán másnap este jelent meg a híradóban, de mi, családtagok persze tudtuk.

Emlékszem, a Videoton egy sarokasztalon állt a nappaliban egy horgolt terítőn, mert a szekrényt addigra eladtuk, hogy finanszírozzuk apám alkoholizmusát. Erről mit sem tudtam; olyan ritkán találkoztam vele, és olyan kicsi voltam még, csupán valamiféle savanyú, penetráns bűzt éreztem a kanapén, amin előző éjjel elaludt.

A Videoton képernyőjét átlósan éles csík vágta félbe, szabályos, akárha harcban gyakorlott kéz ejtette volna karddal, és a képcsöveket is megviselte a használat, ezért a műsor olykor kékes-lilás árnyalatot öltött.

Áttetsző földgolyó forgott körbe és körbe, sárga kontinensek szigetei tapadtak a testére, miközben mögötte kirajzolódott a Parlament csúcsos kupolája, és bekúszott a három szín: előbb a piros, aztán a fehér, végül a zöld, és megjelent Ulbrich András, hogy elmondja a nagyérdeműnek, mi történt aznap az országban.

Az állatkerti incidens a negyedik hír volt: megelőzte Antall József gyógykezelése, a Liberális Internacionálé budapesti konferenciája, meg egy kétes értelmezésű Václav Havel-kijelentés. A tapasztalt Ulbrich rutinja itt teljesedett ki: szinte nem is pislantott a papírjaiba, úgy mondta el egy szuszra, hogyan tépte szét a Seriolan névre keresztelt hím tigris a Fővárosi Állat- és Növénykert személyzeti igazgatóját az éjjel, akinek földi maradványait az egyik gondozó és az éjjeli portás találta meg.

Zalán akkor már nem volt a helyszínen; nem várta meg a hajnali nap első sugarait, mert félt, hogy azok idejekorán ráébresztik tette valódi természetére; tartott tőle, hogy olyan világosságot hoznak az életébe, mely örökre megvakítja, ám amíg az éj leple alatt rohant a kihalt Szondi utcán, mint egy szellem, el a vaskapuk mellett és a lelógó platánfák koronái alatt, addig minden borzalom csupán álomkép maradt, és ráért útközben elhányni magát a történtek súlyától és a rettenetes látvány emlékétől.

Másnap, a pesterzsébeti naplementét bámulva a gyenge esőfüggönyön át, apja hangjával a fülében még mindig érezte az epe keserű ízét, és akárhányszor törtek fel a sör buborékjai, ezt is mindig magukkal hozták.

Kovács Krisztián: Minden csendes és nyugtalan
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2023
426 oldal, teljes bolti ár 5499 Ft