SZJA-mentes szorongásokról és maradék traumákról | Balássy Fanni: Bocs, hogy élek

Tóth Zsuzsanna |

Először kicsit meghökkentett a könyv külleme, amely vibráló megjelenésével figyelmet kelt, másfelől meglehetős adag frusztrációt is sugároz. A nem mindennapi borító és a könyvet illusztráló rajzok Korbuly Ági tehetséges munkái.

Másra számítottam a beltartalmat illetően is, a fülszövegből mást, valami könnyedebbet olvastam ki. Aztán – generációs távolságból – elkezdtem olvasni Balássy Fanni szabálytalan szövegeket tartalmazó, kismonológokból, tárcanovellákból álló kötetét, és egyre szimpatikusabb lett. Ráadásul a mottóul választott Vonnegut-idézet arra is utal, hogy minden távolság ellenére lehetnek közös (irodalmi) élményeink.

S noha nem nagyon tudom mindig elkülöníteni, a szövegekben ki a megszólított másik – néhol tán maga a Teremtő, olykor egy volt szerelem, néhol a felmenők, máskor tán a szerző önmaga, sőt a közös társadalmi tudat – ha lehet ezt mondani, egyre mélyebbre merültem az szövegbe.

Kicsoda hát Balássy Fanni? A neten fellelhető képei alapján tiszta arcú, fiatal nő. Életrajza nyilván nem hosszú, hiszen 1998-ban született, Gyulán (szívemnek kedves kisváros, vagy legalábbis az volt ifjúkoromban). Az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészkarán szerzett olasz nyelv, irodalom és kultúra alapszakon diplomát 2021-ben. Jelenleg filmtudomány mesterszakra jár. 2021 tavasza óta fordítóként dolgozik a Líra kiadócsoportnál. Olasz és angol nyelvből készít fordításokat a Manó és Menő Könyvek, valamint A világ filozófusai sorozatot megjelentető Emse Edapp Kiadó számára. (Azt már csak zárójelben merem leírni, hogy a férje is író, Kiss László. Őt is meg kéne ismerni.)

Mondják, hogy már a főleg fiataloknak szánt első regényével is szép sikert ért el. Sajátos hangon szólalt meg, s ezek az egyéni ízek most is fellelhetők. Szövegei rendkívül szubjektívnek tűnnek, mintha mindig csak önmagáról szólna (a „szabadbölcsész” kitétel nyilvánvalóan önreflexív), ám eközben nagyon is rímel jelenünk ismertebb életkezdő, „fiatal felnőtt” problémáira. (Amennyire azokat külső szemlélőként azonosítani lehet.)

• Olvass bele!

Kissé meghökkentő a gondolatindító felfedezés, hogy a mélyen belénk ivódott „bocsánatkérő” attitűd – amelyről sokszor úgy véljük, inkább pozitív, mint negatív, hiszen udvariasságra, tapintatra, szerénységre utal – milyen fénytörésbe került a könyvben. A szerző hangján megszólaló szereplőket többnyire frusztrálja és szorongóvá teszi, hogy születésünktől belénk nevelik a bocsánatkérést. Bár kétségtelen, hogy a bocsánatot túl sokszor kérő emberek nem egyszer engem is idegesítettek (persze, akik sohasem kérnek elnézést, azok is). Gondolom, mások is vannak így ezzel, bár az még nem jutott eszembe, hogy ez ennyire rossz volna.

Balássy Fanni éppen azt mutatja meg, hogyan válhat mindez szorongássá, önértékelési problémává. Fókuszait időnként váltakozónak érzem, az első megszólalásnál például még nem tudom eldönteni, hogy ő az, akit beledöngethetnek a sárba, vagy ő az, aki ki akar törni a rákövesedő magatartásból. Ahogy elmélyülünk a könyvben, egyre pontosabb képet kapunk előítéletekről, emberi hibákról, élethelyzetekről, maradék traumák betokosodott nyomairól. Az énkeresésről. A kapcsolatokról és azok csapdáiról. A női viselkedés elvárt normáiról. Felbukkannak igen divatos – vagy inkább trendi –, napjainkat foglalkoztató kérdések is. Vagyis korántsem a bocsánatkérésről esik itt szó, hanem a társadalomról is, amiben élünk. Rossz élményeink katalógusáról.

Az alapvetőn lezser, olykor szarkasztikus hangvétel csak időnként tűnik viccesnek, legtöbbször nagyon is mélyre vág, szinte fájó élességgel. Ezt az érzést csak fokozza az illusztrációk fekete-piros színe, egyszerre agresszív (?), lázadó (?) és szorongó hangulata. Korbuly Ági rajzai olykor széttörik a kereteket, másutt nagyon is pontosan próbálják meg illedelmesen beszorítani a kifejezésbe a szöveg tartalmát. Az utolsó fejezetben (bár valójából nincsenek pontosan jelezve vagy elkülönítve ezek a kisprózák) szinte átveszik a főszerepet. Komor, fekete lapokkal zárul a könyv, csak egy piros pillangó képe ad némi enyhet. (A két lábfejről készült rajz, egyik éles, a másik mintegy porladó, Pilinszky-sorokat juttatott eszembe: „Boldogtalan a pillanat, / mikor fölfedezi az árva önmagát, / s arra gondol, hogy másnak is / fontos lehet e kéz, e görbeség, / s azontúl arra vágyik, hogy szeressék.”)

Nem tudom pontosan megítélni, hogy a fiatalok hogyan reagálnak Balássy Fanni szövegeire. (A kiadó 14–99 éveseknek ajánlja.) Úgy gondolom, hogy sok azonosságot találhatnak saját élethelyzeteikkel, és ezek a ráismerések talán segítenek nekik. Az idősebbek pedig kóstolgathatják az új hangot, amely nem veszi véresen komolyan önmagát, nem akarja megváltani a világot, csak teszi a dolgát. (És tegyük hozzá, a kötet nyomokban Janikovszky Évát is tartalmaz, szóval, egyáltalán nem olyan idegen hang ez, inkább folytatólagos, a változásban élő írói attitűd.)

Balássy Fanni: Bocs, hogy élek
Korbuly Ági rajzaival
Tilos az Á Könyvek
14–99 éveseknek
Pagony Kiadó, Budapest, 2023
120 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft,
online ár a kiadónál 4242 Ft,
ISBN 978 963 587 5320

A szerzők portréit készítette:
Fekete Cintia (FC); pP Fotó (pP)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

(…) lefekszem a padlóra, és szemezek a plafonnal. Már nem vagyok tizenhat, és ettől furcsa módon fojtogat a sírás. Felnőtt vagyok. Felnőtt, aki nem tudja megkülönböztetni a vízórát a gázórától. Felnőtt, aki nem tudja, hogyan kell adóbevallást készíteni, vagy hogyan kell kitölteni egy sárga csekket. Felnőtt, aki képtelen nemet mondani. Felnőtt, felnőtt, felnőtt. Minél többet ismételgetem, annál kevesebb értelme van. Bocs, de nem lehet visszacsinálni az egészet?

Balássy Fanni kisprózái és Korbuly Ági grafikái jó adag öniróniával és daccal vezetik át az olvasót a kamaszkorból a felnőttek nem kevésbé bonyolult világába.