Közegváltás ǀ Dvořák: Ruszalka / Operaház

D. Magyari Imre |

Ünnepi este volt a Ruszalka előadása, melyet a Szláv szezon keretében mutattak be az Operaházban január 27-én. Részben azért, mert gyönyörű zene, elgondolkodtató mű, amit – két vendégjátéktól eltekintve – soha nem játszottak az épületben: a magyarországi ősbemutatóra is csak 2009-ben került sor Debrecenben, Novák Eszter rendezésében. Részben pedig azért, mert ihletett előadás született, elsősorban Szikora János rendezőnek, Halász Péter karmesternek és a zenekarnak, s természetesen a címszereplő Brassói-Jőrös Andreának köszönhetően.

Nagy-nagy érdemei vannak továbbá az örvényre emlékeztető lépcsőt és szecessziós palotát, hatalmas holdat egyaránt álmodni tudó díszlettervezőnek (Szendrényi Éva), a sorsokat akár egy tárggyal, teszem azt, egy napszemüveggel is elmondani tudó jelmeztervezőnek (Zoób Kati), a koreográfusnak (Rafai-Vetési Adrienn) és a színpadra lépő többi fontos szereplőnek (Gál Erika, Nyári Zoltán, Rálik Szilvia, Szemerédy Károly) – s nyilván az sem mindegy, hogy a harmadik nimfát ki személyesíti meg (Megyesi Schwartz Lúcia). A színház varázsát mindig növeli, ha érezni az összjátékot, a közös szándékot, a közös erőfeszítést.

Külön kiemelendő, hogy a mű cseh nyelven szólal meg: nem lehetett egyszerű megküzdeni a szöveggel.

Bevallom, nem ismertem – Ruszalka elhíresült, a Holdhoz szóló áriáját kivéve – Antonín Dvořák és Jaroslav Kvapil művét, a cselekményt pedig szándékosan nem olvastam el előre Till Géza Opera című alapkönyvéből. A Pillangókisasszonyt vagy a Traviatát már rég nem nézhetem úgy, hogy nem tudom, mi fog történni szegény Cso-cso-szánnal és szegény Violettával, legalább néha élhessem át az első találkozás, a váratlan fordulatok izgalmát. Annyit tudtam, hogy sellőket és nimfákat is fogok látni, akik közül az egyik, Ruszalka (a neve közönségesen sellőt jelent; fogalmam sincs, hogy egy cseh néző tulajdonnévként is értelmezi-e) kapcsolatba kerül az emberi világ egy képviselőjével.

Így a készülődés jegyében azon gondolkodtam napokig, hogy a mítoszok milyen fantáziadúsan népesítették be az ember nem lakta tájakat, hegyeket, völgyeket, erdőket és vizeket. Hát igen, egy isten nem lakhat a város közepén, a Lenin út 5. alatt, de még egy félisten, sőt egy sima najád sem. Ezekben a teremtményekben ott vannak a félelmeink és a vágyaink: milyen jó lenne, ha tudnánk repülni, a víz alatt is létezni, és főleg, ha esetleg nem halnánk meg, de a Földről való távozásunk után még egy Hatvanpusztánál, sőt egy Ladoga-tóhoz közeli kis horgásztanyánál is kellemesebb helyen léteznénk tovább.

Gondolkodtam azon is, hogy a művészetben olykor felbukkan a mitológiai lények és az emberek kapcsolata, szerelme – például eszünkbe juthat Zeusznak és Lédának, a spártai király feleségének története. A Mátrai Diána Eszter szerkesztette, igen színvonalas műsorfüzet két ilyen irodalmi alkotásból is idéz: Gerhart Hauptmann 1896-os verses drámájából, Az elsüllyedt harangból és Andersen 1837-es megható és szomorú meséjéből, A kis hableányból. Tudálékosan megemlítek még egyet, a kimondhatatlan nevű Friedrich de la Motte Fouqué meséjét, az Undine-t (1811), amiben egy lovag és egy hableány talál egymásra. Szolgáljon mentségemül, hogy egyik forrásaként Kvapil is hivatkozott rá a librettóhoz írt előszóban… Én persze azért idéztem, hogy Szerb Antalt is ide citálhassam, A világirodalom történetéből: „A mese a német romantika kedvenc műfaja. Ebben a műfajban minden szándéka összetalálkozik: tiltakozás a ráció ellen, a világ éjszakai oldala, a képzelet szabadsága, babona, varázs és mélyebb értelem.”

Hogy Jaroslav Kvapilnak – aki 1868-tól 1950-ig élt; sokat láthatott – mi volt a szándéka, meg nem mondom, nem lévén a cseh irodalomnak és ezen belül az ő életművének avatott ismerője, amit sajnálok, de nem ismerhetünk mindent. Mindenesetre itt egy szöveg – én az opera-csakovics.blogspot.com oldalról töltöttem le, talán Stephányi György, az Opera egykori rendezője fordította –, ezen kell eligazodnunk.

Vannak apróbb kifogásaim.

A mű legelején Ruszalka megvallja apjának, a Víziembernek (Szemerédy Károly), hogy emberré akar válni, csókra, szerelemre vágyik – meg is lepődhetünk, honnan ismeri e titokzatos szavakat. Látott ugyanis egy ifjút (Nyári Zoltán) fürdeni a tóban, és felébredt benne a vágy. Az a vágy, aminek része a szexuális vágy, a testi kívánás is. Jelesül a libidó – Freud Álomfejtése 1899-ben jelent meg, a Tanulmányok a hisztériáról 1895-ben, akár Ruszalkának is lehetett belőlük egy-egy vízhatlan példánya. (Azaz nem gyerekeknek szóló ártatlan meseoperát látunk, erről hang sincs!)

Viszont ha Ruszalka boldog lelki és testi kapcsolatra vágyik, akkor miért viselkedik úgy a Herceg oldalán, hogy az a második felvonásban ezt mondja (énekli) neki: „A kezed hűvös, mint a jég, / az én szívem meg forró. / Mit titkolsz, mért a hűvösség, / hisz’ együtt lenni oly jó!” (Mit tegyünk, zene nélkül a librettó bizony egy közepes táncdal szövegére emlékeztet. Vagy csak a fordításban?) Később már határozottan durva: „Te miért állsz oly bambán, / s mit nézel? Gyorsan eredj! / Menj, öltözz át a nászi ünnephez!” Így beszél azzal, akit épp most készül feleségül venni! Igaz, Ruszalka egyetlen szót sem ejt ki a száján, mert Jezsibaba, a boszorkány (Gál Erika) elnémította. (Andersennél a tenger boszorkánya egyenesen kivágja a kis hableány nyelvét, hogy övé lehessen a hangja, de ilyet egy opera címszereplőjével mégsem lehet megtenni.)

És ami ennél is fontosabb, a Herceget új vágyra tüzeli az Idegen hercegnő (Rálik Szilvia), akit a jelmeztervező – teljes joggal – Marilyn Monroe-utánzatnak öltöztetett. S aki aztán büszkeségében sértve szörnyű bosszút áll.

A harmadik felvonásban aztán a Hercegben felébred a lelkiismeret-furdalás, éjt nappallá téve keresi Ruszalkát – aki egyébként hites felesége, csak erről mindenki elfeledkezni látszik, az élen Kvapillal. Meg is találja a tó partján, ahol a lány – aki közben megöregedett, de csak ő! – ezt énekli neki: „Egy csók még az élet, / de az lesz a végzet, / s a szívünkbe’ is béke lesz, / ó, mily öröm ez…” Hát, hogy miért béke, sőt öröm a Herceg halála, nagy rejtély. Véget ér a szenvedés? Ez kárpótol a boldogtalanságért?

Persze, a századforduló, a szecesszió, szerelem és halál összekapcsolása. Mit tudhatott erről a hatvan körüli Dvořák, mire gondolhatott, amikor diadalmas fortissimóval zárta művét? Hogy itt most megoldódott valami? „Én asszonyom, be jó, ha bántlak: / Mea culpázok, megtörök, sírok, / Várlak, kívánlak” – mondhatná a Herceg. De ezt – nyilván kitalálták – Ady mondta.

Nekem ez a mű és ez az előadás leginkább – mondjuk így, bocsánat ؘ– minden szecesszió és fortissimo dacára a közegváltásról szól. Arról, hogy milyen nehéz sérülések nélkül átvészelni, hogy valaki elhagyja a saját közegét, bármilyen irányba, tehát felfelé vagy lefelé. Átlépni egy másik ember világába, kilépve a magunkéból. Mondjuk beköltözni a vidéki panelből a fővárosi lakóparkba. Vagy fordítva. És a sebeket életünk végéig hordozhatjuk, miközben az életünk, mintegy észrevétlenül, elmegy mellettünk.

Fotók: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház

Legközelebbi előadások: február 9., 11.

Szereposztás, további részletek és jegyvásárlás