Elif Shafak: Éva három lánya (részlet)

Első rész ~~ A kézitáska

Isztambul, 2016

Egy szokványos tavaszi napon történt az eset Isztambulban, egy hosszú és szürke délutánon, amely semmiben sem különbözött a többitől. Ekkor döbbent rá, hogy képes lenne megölni valakit. Mindig sejtette, hogy stressz hatására a legszelídebb és legbájosabb nők is agresszívvé válhatnak. És mivel magát nem tartotta sem szelídnek, sem bájosnak, úgy vélte, benne jóval nagyobb a potenciál, hogy elveszíti az önuralmát. Ugyanakkor a „potenciál” szó meglehetősen furfangos fogalom. Egy időben mindenki azt hangoztatta, mekkora potenciált rejt magában Törökország – és most lám, mi kerekedett ki belőle. Így aztán azzal nyugtatgatta magát, hogy a gonoszságra való hajlam önmagában végső soron semmit sem jelent.

És szerencsére a Sors – ez a jól karbantartott táblagép, amely minden múltbéli és jövendőbeli történést akkurátusan és automatikusan rögzített – a legtöbbször megóvta attól, hogy ártalmas dolgokat cselekedjen. Mind ez ideig tisztességes életet élt. Egyetlen embertársának sem ártott, legalábbis nem szántszándékkal, leszámítva a társasági pletykákat és rosszindulatú megjegyzéseket, de ezek bizonyára nem számítottak. Végtére is mindenki elkövetett ilyesmit – és ha olyan bődületes nagy bűnnek számítana, akkor a pokol bugyrai már réges-rég színültig megteltek volna. Ha bárkit is csúnyán megbántott, akkor az nem más, mint Isten. Isten köztudottan rettentően szeszélyes, és nagyon könnyű elszomorítani, mégsem sértődik meg soha. A megbántás és megsértődés emberi sajátosság.

A család és a barátok szemében Nazperi Nalbantoğlu – vagyis Peri, ahogyan mindenki ismerte – jó ember volt. Részt vett jótékonysági rendezvényeken, felhívta a figyelmet az Alzheimer-kór súlyosságára, és pénzt gyűjtött rászoruló családok számára. Önkéntes munkát végzett az idősek otthonában, ahol backgammon-bajnokságokon indult, majd rendre vesztett önszántából. Kézitáskájában mindig magánál hordott némi elemózsiát a rengeteg isztambuli kóbor macska számára, és gyakran saját költségén ivartalaníttatta őket, árgus szemmel figyelte gyermekei iskolai teljesítményét, pazar vacsorákat adott a férje főnöke és kollégái tiszteletére, nem evett és ivott a nagyböjt első és utolsó napjain, ám többnyire kihagyta a közbülső időszakot, továbbá minden áldozati ünnep alkalmával levágatott egy hennával megfestett birkát. Sohasem szemetelt az utcán, és nem vágott be mások elé a bevásárlások során, soha nem emelte fel a hangját – még akkor sem, ha gorombán bántak vele. Nagyszerű feleség, remek anya, példás állampolgár, csodálatra méltó modern muszlim nő volt.

Az idő tehetséges szabóként szemmel nem látható módon összefércelte a Peri életét meghatározó két szövetet: azt, amit mások gondoltak róla, és azt, ahogyan ő vélekedett önmagáról. A másokra tett benyomása, valamint az önmagáról alkotott képe annyira tökéletesen illeszkedett, hogy már maga sem tudta eldönteni, az adott nap történéseit mennyiben határozzák meg mások elvárásai, és mennyiben saját vágyai. Gyakran érzett rá késztetést, hogy megragadjon egy szappanos vízzel teli vödröt, és felmossa az utcákat, a köztereket, kitakarítsa a kormányt, a parlamentet, a bürokráciát. És közben kimosná egyesek száját is. Annyi sok mocskot és szennyet szeretett volna kitakarítani, temérdek törött dolgot megszerelni, rengeteg hibát kijavítani. Reggelente, amikor kilépett a lépcsőházból, halkan felsóhajtott. Úgy érezte, mintha ezzel elűzhetné az előző nap hordalékát. Peri megkérdőjelezte a világ dolgait, és soha nem törődött bele az igazságtalanságokba. Néhány évvel ezelőtt megtanulta, hogy annak kell örülnie, amije van. Ennélfogva valósággal mellbe vágta, amikor egy átlagos napon, harmincöt évesen, megállapodott és megbecsült nőként rádöbbent, hogy mekkora űr tátong a lelkében.

Minderről a forgalmi dugó tehetett, vagyis ezzel áltatta magát később. Dübörgés, morajlás és a fémek összecsattanása, amely ezernyi harcos csatakiáltását idézte. Az egész város egyetlen hatalmas építkezési területté változott. Isztambul egyre csak terjeszkedett, a város növekedése nem ismert határokat. Egy felfúvódott aranyhalra emlékeztetett, amely nem fogta fel, hogy többet nyelt le, mint amennyit meg bírna emészteni, és még mindig táplálék után nézelődött. Visszatekintve arra a sorsfordító délutánra, Peri arra a következtetésre jutott, hogy ha nincs az a kilátástalan dugó és az események láncolata miatt felelevenedő emlék, amely már hosszú ideje emlékezete mélyén szunnyadt, akkor sohasem vetemedett volna ilyesmire.

Ültek a kocsiban, és komótosan araszoltak egy kétsávos úton, amelynek a felét lezárta egy felborult teherautó, amely beékelődött a legkülönbözőbb méretű járművek közé. Peri türelmetlenül matatott a kormányon, percenként váltogatva a rádiócsatornákat, miközben lánya, fülében fülhallgatóval, unott ábrázattal ücsörgött az anyósülésen. Mint egy rossz kezekbe került varázspálca, a közlekedés a perceket órákká változtatta, az embereket brutális lényekké, és a józan dolgokat őrületté. Isztambult azonban látszólag nem érdekelte mindez. Hiszen bőven volt ideje, szép számmal laktak benne brutális lények, és jutott neki az őrületből is. Egy bizonyos ponton túl már nem számított, hogy egy órával több vagy kevesebb, egy brutális bestiával több, vagy egy őrülttel kevesebb. Az őrület úgy áradt szét a város utcáin, mint valami kábítószer az emberi véráramban. Naponta több millió isztambuli lakos beszívott egy-egy újabb adagot, és közben nem vették észre, hogy egyre jobban elveszítik a józan ítélőképességüket. Olyanok, akik még a kenyerüket sem osztották meg másokkal, megosztották az őrültségüket – és azzal a különbséggel, hogy ezt értelmesnek találták. Ez a helyzet a kollektív ítélőképesség elvesztésével: ha elég sokan végignézik ugyanazt a szemfényvesztést, számukra valósággá válik. Ha kellően sokan nevetnek ugyanazon a szánalmas jeleneten, akkor a végén mulatságos tréfa lesz belőle.

– Jaj, ne rágd már a körmödet! – fakadt ki Peri váratlanul. – Hányszor kell még szólnom?

Deniz lassan, ráérősen kihúzta a fülhallgatóját, és lecsúsztatta a nyakára. – Ez az én körmöm! – felelte, majd szívott egyet a kettejük közé lerakott papírpohár tartalmából.

Indulás előtt megálltak egy Starböreknél – egy török kávézóhálózatnál, amelyet a Starbucks több ízben beperelt már, mivel az ő logójukat, az ő menüjüket és az ő nevük elferdített változatát használták, ám amely mindezek ellenére mégis működhetett bizonyos joghézagok miatt –, és vettek két italt: egy sovány lattét Perinek, és egy dupla csokis chip créme frappuccinót a lányának. Peri már megitta az övét, ám Denizé örökké eltartott. Piciket szívott belőle, mint egy sebesült kismadár. A lemenő nap szép lassan beleolvadt a horizontba, és bágyadt sugarai egyforma rozsdás árnyalatúra festették a fabódék tetejét, a dzsámik kupoláját és a felhőkarcolók ablakait.

– Ez pedig az én autóm – jelentette ki Peri halkan. – Elhalt bőrdarabokat potyogtatsz a padlóra.

Alighogy kiejtette ezeket a szavakat, mindjárt meg is bánta. Az én autóm!!! Milyen rémes dolog ilyet mondani a gyermekünknek – vagy bárkinek. Vajon ő is teljesen az anyagiak rabjává vált volna? Vajon ő is azok közé az őrültek közé tartozna, akik önmagukat és a világban betöltött helyüket csakis az általuk birtokolt tárgyak tükrében érzékelik? Nagyon remélte, hogy nem.

A lánya nem tűnt megszeppentnek. Deniz megvonta csontos vállát, kitekintett az ablakon, majd dühösen folytatta a következő körömmel.

Az autó megugrott, majd hangosan csikorogva ismét megállt. Az autókereskedő katalógusában ez az autó Range Roverként szerepelt, méghozzá I árnyalattal. A brosúrában más színárnyalatok is szerepeltek: Davos-fehér, Orient-sárkányvörös, Szaúdi sivatagi pink, Ghánai rendőrségi fényes kék, illetve Indonéz katonai matt zöld. Peri lebiggyesztette ajkát, és fejcsóválva azon tűnődött, vajon ki találhatta ki ezeket a fantázianeveket. Arról elmélkedett, hogy vajon az autóvezetők tudják-e, hogy ezek a csillogó-villogó, menő autók, amelyekkel hencegnek, ghánai rendőrségi egyenruhákról vagy szaharai homokviharokról kapták a nevüket.

Isztambul hemzsegett a legkülönfélébb színű felső kategóriás luxusjárművektől, melyek közül sok kilógott a környezetéből, akárcsak egy pedigrével rendelkező fajtatiszta eb, amely bár komfortos és könnyű életre hivatott, valamilyen oknál fogva eltévedt, és a kietlen pusztában találta magát céltalanul bolyongva. A frusztrált versenyautók motorja hangosan bőgött, hiszen a városban nem tudtak felgyorsulni. A terepjárókat a legkifinomultabb manőverezéssel sem lehetett bekormányozni a parányi parkolóhelyekre – ha véletlenül akadt még ilyen. A méregdrága szedánokat pedig tágas és többsávos utakra tervezték, amelyek csak távoli országokban vagy a tévéhirdetésekben léteztek.

– Azt olvastam, hogy a világon a legrosszabb besorolást kaptuk – mondta Peri.
– Micsoda?
– A közlekedés terén. Mi állunk az első helyen. Képzeld, nálunk még Kairónál is pocsékabb a helyzet. Sőt Delhinél is!

Nem mintha valaha járt volna Kairóban vagy Delhiben. Ám sok más isztambulihoz hasonlóan Peri is szentül meg volt győződve róla, hogy az ő városa jóval civilizáltabb, mint azok a távoli, durva, agyonzsúfolt helyek – noha a „távoli” relatív dolog, és a „durva”, valamint a „túlzsúfolt” jelzők gyakran ráillettek Isztambulra is. Mindazonáltal a város határos volt Európával. És ez a közelség minden bizonnyal jelentett valamit. Annyira lélegzetelállítóan közel volt, hogy Törökország fél lábbal már be is lépett Európa kapuján, és megindult előre teljes erejével – csakhogy a kinyíló ajtó annyira keskenynek bizonyult, hogy akárhogyan vonaglott és préselte a teste maradék részét, nem tudta áttuszkolni magát a bejáraton. Ezen az sem segített, hogy Európa közben erőlködve próbálta visszacsukni a félig nyitott ajtót.
– Király! – jegyezte meg Deniz.
– Király? – visszhangozta Peri hitetlenkedve.
– Ja. Legalább van valami, amiben elsők vagyunk.

A lányával kapcsolatban azt viselte a legnehezebben, hogy az utóbbi időben bármiről véleményt nyilvánított, Deniz pontosan annak az ellenkezőjét gondolta. A lánya minden megjegyzését – lett légyen az bármennyire helytálló vagy logikus – ellenségesen, és már-már gyűlölködve fogadta. Peri tisztában volt vele, hogy Deniz elérte a kritikus tizenhárom éves kort, és megérett rá, hogy elszakadjon a szüleitől – elsősorban az anyai befolyástól. Ezt tudta jól. Az viszont semmiképpen sem fért a fejébe, hogy miért annyira indulatos a leválás során. Olyan heves érzelmek és indulatok munkálkodtak benne, amelyhez hasonlót Peri sohasem élt át egyetlen életszakaszban sem. Még kamaszkorában sem. Ártatlan zavarban, már-már teljes naivságban evickélt át a pubertáskoron. Mennyire másképp viselkedett kamaszként ő, mint a lánya. Noha édesanyja feleannyira sem volt figyelmes és megértő, mint ő. Ördögi körként hatott a dolog, és mennél jobban irritálta Perit lánya egy-egy váratlan dühkitörése, Peri annál jobban haragudott önmagára, amiért annak idején nem mutatta ki a haragját és a lelkében tomboló indulatokat a saját édesanyjának.

– Ha majd annyi idős leszel, mint én, nem lesz már türelmed ehhez a városhoz – dünnyögte Peri.

– Ha majd annyi idős leszel, mint én… – utánozta Deniz cinikusan. – Azelőtt nem mondtál ilyeneket.

– Azért, mert akkor még nem volt ennyire rémes a helyzet!

– Nem, anya. Azért mondasz ilyeneket, hogy öregebbnek tüntesd fel magad – vetette oda Deniz. – Ezeket mondod. És nézd csak meg, milyen ruhákat veszel magadra!
– Miért, mi baj van a ruhámmal?
Súlyos, néma csend támadt.

Peri végigfuttatta tekintetét lila selyemruháján és a gyöngyökkel, csipkékkel díszített sifonblézerén. Ezt a kollekciót egy butikban vásárolta az egyik hiper-szuper új bevásárlóközpontban, amely közvetlenül egy másik bevásárlóközpont mellett épült. Mintha egyik szülte volna a másikat. A ruha túlságosan sokba került. Amikor kifogásolta az árát, az eladó nem szólt semmit, csak halvány mosoly ült ki az ajkára. A mosolya azt üzente: Ha ezt a ruhát nem engedheti meg magának, drága hölgyem, akkor mi keresnivalója van itt? Ez a gúnyos és lekezelő megnyilvánulás bosszantotta Perit. Döbbenten hallotta, amint elhagyja száját a következő: – Megveszem. – Most viszont érezte, mennyire feszül a testén, és látta, mennyire nem passzol a stílusához ez a szín. Az üzlet foszforeszkáló világítócsöveinek megvilágításában még merésznek és magabiztosnak tűnő lilás árnyalat most a természetes napfényben már harsánynak és hivalkodónak látszott.

Teljesen feleslegesen tűnődött ezen, hiszen már nem fért volna bele az időbe, hogy hazaugorjon átöltözni. Sietniük kellett, ha nem akartak elkésni a vacsoráról, amelyre egy előkelő tengerparti villában került sor. A házigazda egy üzletember volt, aki az elmúlt néhány év alatt kolosszális vagyonra tett szert – ez azonban egyáltalán nem számított kirívó esetnek. Isztambulban rengeteg szegény és újgazdag élt, illetve olyanok, akik rúdugróként egyetlen ügyes ugrással átlendültek az előbbiből az utóbbi kategóriába.

Peri nem kedvelte ezeket a késő éjszakába nyúló vacsorákat, amelyek után másnap gyakran kínozta pokoli fejfájás. Szívesebben maradt otthon, és órákra beletemetkezett egy-egy regénybe – mivel számára az olvasás jelentette a külvilággal és az univerzummal való kapcsolatteremtést. Csakhogy Isztambulban ritkán adatott meg az embernek a magány privilégiuma. Mindig közbejött valamilyen fontos esemény, amelyen részt kellett vennie, vagy egy sürgősen teljesítendő társadalmi szerepvállalás. Mintha a kultúra egy magánytól félő gyermek módjára gondoskodott volna róla, hogy mindenki mindig mások társaságában leleddzen. Megannyi étel és kacagás. Politizálás és dohányzás. Elegáns cipők és ruhák, de mindenekelőtt dizájnertáskák. A nők úgy parádéztak a kézitáskájukkal, mintha messzi-messzi csatákban szerzett trófeákat mutogatnának egymásnak. Senki sem tudta ránézésre megállapítani, hogy melyik eredeti, és melyik hamisított. Isztambul közép- és felső osztálybeli hölgyei nem szívesen mutatkoztak hamisítványok vásárlása közben, így aztán ahelyett, hogy felkerestek volna néhány bizonytalan hátterű üzletet a Fedett Bazárban vagy annak környékén, meghívták otthonukba az üzlettulajdonosokat. Chanel-, Louis Vuitton- és Bottega Veneta-árukkal teli, elsötétített ablakú kisteherautók száguldoztak fel-alá a befolyásos negyedekben. Ezen járművek rendszámtábláját nem lehetett kivenni, mert össze volt maszatolva sárral. Ugyanakkor a jármű ettől eltekintve ragyogott a tisztaságtól. Ezeket a furgonokat olyan hátsó bejáratokon keresztül tessékelték be a villák magángarázsaiba, mint amilyeneket a kémfilmekben lehet látni. A fizetést rendre készpénzben bonyolították le, számlát nem állítottak ki, és további kérdéseket sem tettek fel. A soron következő társadalmi összejövetelen ugyanezen hölgyek árgus szemmel vizslatták egymás kézitáskáját, és megpróbálták kitalálni a luxuscikk márkáját és eredetiségét – vagy megtippelni a koppintás minőségét. Ez hatalmas erőfeszítésbe tellett. Elsősorban optikai erőfeszítésbe.

A nők bámultak. Vizslattak, árgus szemmel méregettek és lázasan kutattak. Nyíltan és leplezetten is vadásztak a másik nőn fellelhető legparányibb árulkodó jelre. Idejétmúlt manikűr, újonnan felszedett súlyfelesleg, lógó pocak, botoxszal kezelt ajak, kiálló visszerek, a zsírleszívás után még mindig látható narancsbőr, festésért kiáltó hajtövek, a vastag púderréteg alól kikandikáló pattanás vagy ránc után fürkészett a tekintetük. Semmi sem maradhatott rejtve a szigorú tekintetek előtt. Mindent megéreztek és felfedeztek. Bár a partira gondtalanul érkezett a vendégek zöme, mégis egyre több hölgyvendég vált hol áldozattá, hol elkövetővé. Minél többet gondolt Peri az előtte álló estre, annál jobban rettegett tőle.

– Ki kell nyújtóztatnom a lábamat – mondta Deniz, azzal kipattant az autóból.

Abban a pillanatban Peri rágyújtott egy cigarettára. Már csaknem tíz éve leszokott a dohányzásról. Csakhogy újabban hordott magánál egy doboz cigarettát, és lépten-nyomon rágyújtott. Bár azt meg kell hagyni, hogy beérte néhány szippantással, és szinte sohasem szívta el őket teljesen. Minden alkalommal bűntudattal és némi undorral dobta el a csikket. Azt követően pedig – bár nem szerette az ízét – bekapott egy mentás rágógumit, hogy leplezze a füst szagát. Élt egy képzet a fejében, miszerint a különböző rágógumiízek egyes politikai rendszerekhez köthetők, és az ő olvasatában a borsmenta a fasizmusnak felelt meg. Totalitárius, steril és nyers.

– Anya, nem kapok levegőt! – mondta Deniz visszaszállva a járműbe. – Nem tudod, hogy ez a sírba visz?

Deniz abban a korban volt, amikor a gyerekek elszabadult vámpírként tekintenek a dohányosokra. Az iskolában tartottak egy előadást a dohányzás káros hatásairól, és mutattak egy posztert, amelyen egy csomag kibontott cigarettától vastag nyilak mutattak egy frissen megásott sírgödör irányába.

– Rendben, oké – mondta Peri, és megadóan felemelte az egyik kezét.

– Ha én lennék az elnök, rács mögé dugnám azokat a szülőket, akik a gyerekük jelenlétében füstölnek. De most komolyan.

– Nos, örülök, hogy nem pályáztad meg azt a posztot – felelte Peri, majd megnyomta az automata ablakemelő gombot.

Az ablakon kifújt füst előbb vastagon gomolygott a levegőben, majd lassan, előre nem várt módon beszivárgott a mellettük álló kocsi nyitott ablakán. Ettől az egytől sohasem lehetett megszabadulni ebben a városban: a közelségtől. Minden dolog érintkezett egy másik dologgal. A gyalogosok egyetlen élőlényként hömpölyögtek az utcákon, az utasok szorosan egymás mellé kuporodva ücsörögtek a hajókon, és egymásnak feszülő vállal utaztak a buszokon és a metrókon. A testek minduntalan összeértek, egymásnak ütköztek, és súlytalan együttélésben léteztek, mint a levegőben kavargó gyermekláncfű spórái.

Kért férfi ült a mellettük levő autóban. Mindketten vigyorogtak rá. Peri elsápadt, mert bevillant neki, hogy A patriarchátus kézikönyve haladóknak szerint nyílt szexuális felhívásnak minősül, ha egy nő egy ismeretlen férfi arcába fújja a füstöt. Noha az ember könnyen megfeledkezett róla, a város egy háborgó tengerre emlékeztetett, amelyen a férfiasság jéghegyei úszkáltak, és ezeket a kivillanó jéghegycsúcsokat jobb volt óvatosan és okosan manőverezve nagy ívben elkerülni, mivel sohasem lehetett tudni, hogy mekkora veszély lapul a felszín alatt.

Akár autóvezetés, akár gyaloglás közben egy nőnek ügyelnie kellett arra, hogy tekintete bamba és befelé forduló legyen, mintha múltbeli eseményeken tűnődne. Egy nő lehetőleg mindig és mindenütt szegje le a fejét, ezzel félreérthetetlenül alázatosságot sugározva a környezetének. Ez azonban nem ment könnyen a városi élet veszélyei közepette, nem is szólva a nem vágyott férfipillantásokról és a szexuális zaklatásról, amelyek miatt állandóan ébernek kellett lenni. Perinek nem fért a fejébe, hogyan lehet egyidejűleg elvárni a nőktől, hogy szegjék le a fejüket, ugyanakkor tartsák nyitva a szemüket minden irányban. Elhajította a cigarettacsikket, és becsukta az ablakot abban bízva, hogy a két idegen hamarosan elveszíti majd iránta az érdeklődését. A közlekedési lámpa pirosról zöldre váltott, de semmi sem változott. Semmi sem mozdult.

Fordította: Csáki-Sipos Kata, Nagy Marietta

Elif Shafak: Éva három lánya
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2023
480 oldal, teljes bolti ár 4799 Ft