Veszélyben a nyugati demokrácia | Ulrike Guérot: A hallgatás beleegyezés

● A  T Ö R V É N Y E K
M E G H A L N A K ,
A   K Ö N Y V E K   S O H A ●

Paddington |

A korábban elismert, ma hazájában nagy erőkkel ellehetetleníteni próbált politológus professzor provokatív könyvet írt, amelynek alcíme összefoglalja, miről is szól A hallgatás beleegyezés című esszékötet: korunk állapotáról, és arról, hogyan is akarunk élni. Ulrike Guérot a koronavírus teljesen téves németországi – és nemzetközi – kezelését ürügyként használva górcső alá veszi a nyugati demokrácia nyilvánvaló válságát. Arról ír, hogy mi történik velünk, ha még egyszer társadalmi elvárássá válik a szó nélküli engedelmesség, ha hagyjuk, hogy ne lehessen megkérdőjelezni kormányzati intézkedéseket, és ha az egymásnak feszülő vélemények mögötti emberek nem kezdenek ismét emberként tekinteni egymásra.

Az esszé akkor született, amikor Németországban és Olaszországban – talán nem véletlenül épp ebben a két államban, amelyek oly könnyen estek egyszer már a fasizmus áldozatául – még tombolt a diszkrimináció és a gyűlölködés, míg más országok már rég befejezték a cirkuszt – vagy el sem kezdték, mint a magukra méltán büszke svédek. Bár látszólag a korona-őrület már mögöttünk van, ha nem gondolkozunk el azon, mi is történt, bármikor ismét megtörténhet.

A kötet már címében is vádol, provokál, hiszen a potenciális olvasók többsége a hallgatag többséghez tartozott, így várható, hogy vegyes érzelmekkel veszik kézbe a könyvet, a tettenértség érzésével, vagy késztetéssel arra, hogy védekezzenek. A dühös, ám fontos kötet utószava, amelyet az általam egyébként nagyon tisztelt Bakó Bea jegyez, ráadásul ráerősít Guérot kötetének a koronaügy kezeléséről szóló üzeneteire, és így némiképp háttérbe szorítja a demokrácia és a humanizmus védelméről szóló üzeneteket. Azóta persze egyre-másra esnek ki a csontvázak a szekrényből, de a valós szembenézés még messze van. Az amerikai járványguru, Anthony Fauci épp minap vallotta be, a távolságtartásra vonatkozó szabályoknak az égadta világon semmi alapja nem volt. Közben pedig Guérot esszéje sokkal fontosabb dolgokról szól, mint az elmúlt négy év korrupciója, hibái vagy azok közvetlen hatása.

• Olvass bele!

Ulrike Guérot, aki ismert és elismert európai föderalista, azaz mélyen hisz az Európai Egyesült Államok szükségességében, alapvetően ezért az ügyért haragszik. Hiszen az EU már a járvány első napjaiban, 2020 tavaszán elbukott, amikor az EU vezetői csak lesték a schengeni övezet időleges megszűnését, munkavállalók mobilitásának illúzióvá válását, ami az EU egyik alapvetése, majd az Európai Bizottság korrupt eljárását a vakcinák engedélyezése és vásárlása körül. Az esszében Guérot szembeállítja az uralkodó, ún. pandémiás narratívát, a százas szög egyszerűségű magyarázatokat a saját, az eseményeket a maguk komplexitásában vizsgáló értelmezésével, és ez az értelmezés magában foglalja a tágabb kontextus elemzését, amelyből végül egy utópia, egy globális program rajzolódik ki a jövőre nézve. Ez az utópia visszatérést kínálna a humanizmushoz, amelyben helye van a rációnak és a transzcendenciának is, ellentétben az általa posztmodern szcientizmusnak nevezett irányzatokkal.

Guérot szerint jelenleg a nyugati demokrácia posztdemokratikus szerveződés, amely már régen nem a képviseletre épül. Hogy ezzel az emberek egyetérteni látszanak, azt jól mutatja, hogy az egyik legstabilabb – és a koronavírust is meglehetősen normálisan kezelő – Hollandiában novemberben olyan pártok győztek, amelyek épp ennek visszaállítására tettek ígéretet.

Sokan összeesküvés-elméletek támogatásával vádolták meg az ismert professzort, ám ha nem a róla szóló cikkeket olvassuk, hanem a szerző saját szavait, egy sokkal kellemetlenebb valóságkép rajzolódik ki. Az „alusisakosok” a járványt és a kapcsolódó politikát valamiféle gonosz, nagy tervvel rendelkező emberek művének tartják. Guérot azonban nem egy ilyen tervről ír, hanem azt mondja, az események nagyrészt a demokrácia állapotából adódtak, amit persze sokat kihasználtak a maguk gazdagodására – tény, hogy szinte mindenhol többszörösükre nőttek a leggazdagabbak által birtokolt vagyonok.

Amit Guérot leír, az nem egy gonosz terv, hanem egy korábban kialakult társadalmi struktúra hatása, amely a vírus terjedésével vált világosan láthatóvá – bár kötetnyi irodalma volt korábban is –, és végzetes következményekkel jár(hat). Természetesen szól arról a rettenetes médiaversenyről, amelyben egymásra licitáltak a különböző sajtótermékek, hogy kinek van a legtöbb, a legrosszabb tudósítása a „koronáról” – és amelyek a józan hangokat nem engedik hallatszani – és nem csak a koronavírus ügyében. Egy unatkozó és szenzációfüggő világról, ami valamiféle világdrámára várt. A politika számára pedig mindez hatalmas lehetőségnek bizonyult. A nyugati kormányok a koronát megelőző években rohamosan veszítettek támogatottságukból, ekkor viszont látványosan „tettek valamit”, maszkokat vagy fertőtlenítőszereket osztogattak, iskolákat zártak be – felbecsülhetetlen károkat okozva ezzel tudottan felesleges intézkedéssel – vagy oltási stratégiákról döntöttek, hallgatva a nekik tetsző narratívát támogató „szakértőkre”. Ez utóbbiban semmi új nincs persze, aki foglalkozik a politika számára releváns kutatással, tudja, hogy az „evidence based policy making” (magyarul rémesen hangzik: adatvezérelt vagy bizonyíték alapú döntéshozatal) mindig azokat a tudományos eredményeket veszi figyelembe, amelyek alátámasztják azt, amit a politikusok akarnak, holott az ellenkezőjére általában ugyanannyi bizonyíték van.

A szerző emlékeztetni akar bennünket arra, hogy még a valódi válsághelyzetben is ritkán olyan egyértelműek a dolgok, mint amilyennek látszanak. A koronavírus és az orosz–ukrán háború értékelésében nagyon is egységes, magát progresszívnak tartó értelmiség hosszú idő óta először szembesült ezzel a jelenlegi izraeli háború kapcsán. Ők – ugyanazok! – címkézik akár nácinak mindazokat, akik más ügyekben a helyzet komplexitását hangsúlyozzák. Néhány esetben remek kifogások hangzanak el (íródnak le), például: „Ha a szimuláció és a valóság nem egyezik, annak ritkán oka a valóság.” De szükséges lenne, hogy az események értékelése során olyan alapvető dolgokról is elgondolkodjunk, mint hogy „a humán tudományok kiárusításával gyakorlatilag megszűntek az elméletek és az elméletalkotás képessége, a társadalmi elméleteket pedig ma már gyorsan összeesküvésként utasítják el.”

Ulrike Guérot: A hallgatás beleegyezés.
Korunk állapotáról.
És arról, hogyan is akarunk élni
Fordította: Kapcsándi Katalin
Katalizátor Kiadó, Budapest, 2023
148 oldal, teljes bolti ár 3800 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3040 Ft
ISBN 978 615 801 4694

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege (részlet)

E könyv célja, hogy széles körű társadalmi vitát indítson a demokrácia és a társadalom azon deformációjáról, amely a koronavírus okozta pandémia alatt alakult ki. Erről sürgősen beszélni kell – és mindenekelőtt sok mindent gyógyítani – az oltatlanok több hónapos csoportspecifikus kiközösítése (hogy ne mondjuk: jogfosztása) után. A hivatalos covid-történet, amelyre a politika két éven át alapozta mind abszurdabb, a viszonyoknak nem megfelelő és az alapjogokba mélyen beavatkozó intézkedéseit, napról napra jobban összeomlik, amint újabb és újabb tanulmányok jelennek meg az oltás relatív hatástalanságáról, sőt az oltás okozta egészségkárosodásokról, valamint a kolosszális társadalmi kollaterális károkról. The cure is worse than the disease (A gyógymód rosszabb, mint a betegség). (…) Sarkosan fogalmazva: a demokráciát kell most a Covidtól megmenteni, nem a koronavírust a demokrácia rovására legyőzni. (…) A két év krízishelyzet a végrehajtó hatalom hihetetlen hatalmi koncentrációjához és az alapvető szabadságjogok részleges megszüntetéséhez vezetett.