Kovács Bálint: Vágták volna le (részlet)

Anya behúzta maga után az ajtót. Akkor kezdődik.

Tudta, hogy ez az éjszaka megint hangos lesz, mert már abban a mozdulatban, ahogy anya behúzta az ajtót, benne volt a következő néhány óra minden szorongása, félelme, és az érzés, hogy nem, nem akar ott lenni. Pontosan ismerte már, hogyan csukódik ilyenkor az ajtó, idegesen, kicsit remegő kézzel, a kelleténél épp csak egy hajszálnyival lendületesebben, de az a kis puffanás az ajtószárnyak találkozásakor akkor is olyan, mint egy puskalövés. Mint a startpisztoly a veszekedéshez, ami pillanatokon belül el is kezdődött, fojtott hangon, vagyis olyan hangon, ami fojtottnak tűnik, de valójában még így is hangosabb a hétköznapi beszédnél, a fojtottságtól meg csak fenyegetőbb lesz. Fenyegető, mert sosem tudta, mi lesz a következő, minden egyes beszűrődő mondatban ott volt valami igazán rossznak a lehetősége. Csak sose tudta, hogy mi lesz az a rossz, pedig szerette volna, ha legalább tudhatja, mert így az ismeretlentől kellett félni és folyamatosan készenlétben állni.

Úgy érezte, hogy mindjárt megfullad. Feküdt a sötétben, ami valahogy mégsem tűnt sötétnek, mert a sötét eltakar, a beszűrődő hangok viszont olyanok voltak, mint a reflektor bántó fénye. Magára húzta a takarót, felhúzta a lábait egészen a mellkasáig, és próbált eltűnni a szobából, az ágyból, a becsukott ajtó másik oldaláról. Mert hiába volt csukva, attól még minden hang áthallatszott, minden hangos szó betört a szobába, és kiszorított valamennyit a levegőből, hogy végül már semennyi se maradjon belül. A csukott ajtó csak olyan volt, mint az ablak a dermesztő időben: hiába van bezárva, a kinti hideg mégis befurakodik, és idebent lesz belőle pára, abból meg vízcseppek, annyi, amennyi végül az egész szobát megtölti, és ő nem fuldoklik majd tovább, hanem megfullad, és senki észre se fogja venni, mert a szülei csak veszekednek tovább odakint, vele hiába történik idebent bármi, az senkinek nem számít.

Dermedten feküdt az ágyban, a felhúzott lábai olyanok voltak, mintha ugrani készülne, mint a rókától üldözött nyúl, hogy ha beigazolódik az a homályos valami, amitől fél, azonnal tudjon reagálni. Mint az ostorcsapások, úgy csattantak az ajtón a tompítva is kiabálás erejű szavak, vagyis csak az anyja hangja csattant mindig, mert az apja sosem állt ki magáért, ő tényleg csendes volt, és úgy válaszolgatott a hozzávágott szidalmakra, mint a pékinas, akit a pék kérdez a reggelre készített kenyérről.

Pedig az egésznek megint semmi értelme nem volt, nem azért veszekedtek, mert valódi nézeteltérésük támadt, hanem csak hogy veszekedjenek. Ahogy másnak megvan az esti rutinja a futással vagy a viráglocsolással, úgy az anyjának ezek a veszekedések jelentették a menetrendszerű feszültséglevezetést, leszámítva, hogy teljesen haszontalan volt, mert ha pillanatnyilag ki is sütötte az összes áramkörét, csak még nagyobb haragot generált. Mint egy erőmű, úgy termelte az idegességből a dühöt, a dühből a kiabálást, a kiabálásból a hangos éjszakákat a behúzott ajtó mögött, a remegést, amiről sosem volt hajlandó tudomást venni. Nem ő remeg, csak a hangok rezgetik az egész házat. Nem ő omlik magába, csak a ház.

Zsófi is szívesen kiabált volna, hogy levezesse a feszültséget, de közben észrevétlen is akart maradni, eltűnni a szobából, a házból, a hangok fénypászmáiból, mint az országúton a rágcsáló a közeledő autó előtt. Feküdt az ágyban, próbálta magát a lehető legerősebben belepréselni a matracba, az egész testét, a fülét a párnába, hogy ne hallja ezt az egészet, de közben igazából nem akarta, hogy ne hallja, mert mi van, ha valami olyat nem hall, amit kellene, például hogy elválnak, és akkor mindennek vége, vagy róla mondanak valamit, és egyébként is, hallani akarta, hogy az anyja végre elárulja, mi is a veszekedés valódi oka, vagy hogy az apja most először kikéri magának ezt az egészet, nem csak áll ott, mint rongybaba a viharban, és tűri, hogy összevissza csavarják a fojtott hangon rákiabált szavak. Vagy ha megtörténik a legrosszabb, akkor legalább hallja, ahogy megindulnak felé. Ettől tartott a legjobban: hogy majd őt használják fegyvernek vagy pajzsnak a veszekedéshez, mint a múltkor, amikor a gyereknevelés kérdésein vesztek össze, hogy ilyen idős korban otthon szabad-e már hagyni egyedül egy gyereket pár órára délután, és akkor róla beszéltek a telefonban, amikor anya felhívta a nagyit, hogy megkérdezze, az ő gyerekkorában hogy is volt ez, a nagyi pedig biztosan érezte, hogy senkit nem érdekel, amit ő mond, csak egy játszmába lett berángatva. És Zsófinak ott kellett lennie, és tűrni, hogy anya fogja a kezét, hogy mutassa, ő az, aki megvédi őt, de ez nem volt igaz, ő is csak egyike volt azoknak, akiket odarángattak, és próbált elsüllyedni, de nem lehetett, és egyébként is, nem történt semmi rossz vele délután, akkor miért nem lehet, hogy abbahagyják, mert mindegy, hogy hány órát volt otthon egyedül, ennél, ami utána jött, semmi sem lehetett volna rosszabb.

Úgyhogy csak annyira fogta be a fülét, hogy azért halljon mindent, és megfeszült testtel várt, miközben próbálta elengedni a tagjait, hogy ne szorítsa annyira a térdét a mellkasa előtt a másik kezével, hogy belefehéredjenek az ujjai. Anya képtelenségeket hajigált apa fejéhez, apa pedig tűrte, de sosem azt válaszolta, amitől alábbhagyott volna bármennyit is az egész, már ha egyáltalán létezett ilyen. Zsófi mindig várta, hogy kiderüljön, létezik. Nézte belülről az ajtót, egyszerre félt tőle és vágyott arra, hogy ami átszűrődik rajta, az végre az egésznek a lezárása legyen.

Mert ilyenkor mindig az ajtót nézte, ami mintha azóta is rezgett volna, hogy anya behúzta maga után, rezgett attól, hogy mindig nekicsapódtak anya szavai, és rezgett attól, ahogy Zsófi a képzeletében odament, és rátapasztotta a fülét, hogy hallja azt is, amit apa válaszol, halk nyugalommal, és a válaszai sose arról szóltak, hogy semmi nem igaz abból, amit anya a fejéhez vág, vagy hogy elég legyen ebből az egészből, apa szavai mintha nem lettek volna képesek arra reagálni, hogy itt csak püföl valaki valakit, nem pedig vita zajlik, és arra sem voltak képesek, hogy megállítsák ezt az egészet, és helyrehozzák azt, ami vele történik, vele, aki ott sincs, és mégis ott van mindennek a közepén.

Igazából azért rezgett az ajtó, mert a gyerekszoba egy ostromlott erőd volt, amit nem védett senki, csapódtak neki folyamatosan a hangos, kiabálásból gyúrt lövedékek, ő pedig minden egyes koppanásra összerándult az ágyában, az újban, ami már nem is gyerekágy volt, hanem igazi, ugyanakkora, mint a felnőtteké, mert a kicsit már kinőtte, de ilyenkor hiányzott neki, mert annak legalább volt egy magas fala, egy kis pajzs még maga mellett. Ostromlott erőd, aminek bármikor kinyílhat az ajtaja, és akkor nem tudta, hogy mi lesz, fogalma sem volt róla, egyszerre rettegett tőle és vágyott rá. Rettegett belekerülni az egész közepébe, de mégis szerette volna, hogy legalább pontosan lásson mindent, és ne a képzeletének kelljen kiegészítenie a jelenetet.

Eközben próbálta eltávolítani magától ez egészet, remegő egérhangon mondogatni magának, hogy nincs is semmi baj, nincs is semmi olyasmi, amit el kéne titkolnia. Mert mindig úgy érezte, ha az iskolában szóba kerültek a szülők, valahogy mindenki tudja róla, ő ott fekszik esténként megbénulva, és képtelen bármit csinálni, ez a homlokára van írva, a szégyen, hogy az ő szülei ilyenek, és erről talán ő tehet. Úgy érezte, a veszekedések párája rárakódik a bőrére, és nem is lehet lemosni onnan, látszik rajta és szánalmat kelt, vagy viszolygást, vagy akármit, de valami olyat, ami miatt ő nem lehet olyan, mint a többiek.

Félt, hogy mi lesz a szüleivel, és mi lesz vele, ha őt magára hagyják, hiszen mindkettő csak a saját sérelmeivel foglalkozik, és vele senki, mintha ott se lenne a becsukott ajtó túloldalán, őt észre se veszik, hiszen valóban nem volt ott, annak ellenére, hogy nagyon is ott volt, olyan volt ilyenkor, mint a lefolyó a kád aljában, rajta keresztül távozott minden kosztól megfeketedett hang a kinti szobából, mint a használt fürdővíz. Miközben meg azt is gondolta, valahogy mégiscsak neki kéne megmentenie őket, ő a gyerekük, akit biztos mindkettő szeret, neki kéne közéjük állni, megölelni mindkettőt, de félt, hogy nem kérnek az öleléséből, mert ha kérnének, akkor veszekedés helyett egyszerűen csak bejönnének, megölelnék, és megvárnák csendben, hogy elaludjon.

De nem jöttek, ő meg nem aludt el, nem aludt el ma sem, csak nézte az ajtót, és azt gondolta, ki kéne mennie, közéjük kellene állnia, és akkor majd mindkettő rájönne, hogy mit tettek vele, hogyan ostromolták addig a szobáját, de ő nem mert közéjük állni soha, és lelkiismeret-furdalása volt, amiért csak fekszik megfeszült testtel, párnába fúrt füllel, és nem akadályozza meg, hogy anya és apa addig kiabáljanak, amíg a hangjuk újra meg újra meg újra visszapattan a falakról, és betölti az egész házat, mint a gyilkos árvíz, ami már ott dübörög az ajtaja túloldalán, amíg a fa nem enged, és meg nem törik, és nem engedi betörni a vizet, hogy ő végre megfulladjon, egyszer és mindenkorra.

~~ 11 ~~

Zsófia, persze, én is tudom, hogy a legtöbbször a szülőkre lehet fogni mindent, és ha bármi probléma adódik, a legkönnyebb azonnal azt mondani, hogy az anya és néha az apa a felelős érte, de Zsófiánál nem érzem, hogy ennyire egyszerű lenne a helyzet, még ha, persze, sokszor van is ebben igazság, mondta a pszichológus. Egy ideje már nem jegyzetelt, csak metsző tekintettel nézett rá, ugyanakkor némi gyengédséggel is, mint aki egyszerre várja, hogy a másik végre őszintén beszéljen és ne köntörfalazzon tovább, de azért együtt is érez vele, amiért ezt túl nehéz megtennie. Sokat beszéltünk már a gyerekkoráról, folytatta a pszichológus, a veszekedésekről, elmondta, milyen nehéz volt mindig a gyerekszobába zárva végighallgatni a veszekedéseket, és megbeszéltük, hogy mindebből, meg az anyja robbanékony természetéből fakad a bizonytalansága, hogy mindig úgy érzi, bármit tesz, attól bármi, bármikor azonnal tönkremehet, mintha kalapácsok lennének a talpára kötve, és üvegen kellene mozognia, és soha nem érzi magát igazán biztonságban, és nem tudja elhinni magáról, hogy valamit igazán jól csinálhat. Eddig már eljutottunk.

Letette maga elé az asztalra a jegyzettömbjét, olyan finoman, mintha direkt figyelne arra, hogy a lehető legkevésbé se idézze fel még a mozdulata sem azt az agressziót, amiről a páciense beszél neki mindig, de lehet, hogy ezt csak Zsófi látta bele abba, hogy egyszerűen nem volt vehemens ember, és amúgy se volt semmi oka hajigálni a papírjait. A pszichológus mozdulatát követve ő is előredőlt egy kicsit a fotelben, és igyekezett semleges arckifejezést felvenni, pontosabban igyekezett nem kimutatni az érzéseit. Pedig valójában semmi olyat nem érzett, amit rejtegetnie kellett volna, mégis, ösztönösen tartott attól, hogy ha nem figyel oda eléggé, akkor majd valami olyasmi ül ki az arcára, amiről nem is tud, és ami miatt ki tudja, mit lehetne róla feltételezni. Így viszont persze attól tartott, hogy az erőltetetten semmilyen arckifejezés lesz árulkodó, ami miatt azt lehet hinni, hogy valamit palástolni akar, pedig erről szó se volt. Elég lett volna épp azt sugároznia, amit gondolt, de ez így már nem ment, mint amikor azt mondják valakinek, ne gondoljon kengurura, nyilván arra fog, pedig amúgy esze ágában se lett volna. Szóval tulajdonképpen teljesen mindegy, mit csinál, ezt már azelőtt elszúrta, hogy bármi is történt volna. Inkább elhessegette a gondolatait, pláne, mert rájött, egy ideje már nem is figyel arra, hol tart épp a pszichológus.

De én mégis úgy érzem, emelte rá a másik újra a tekintetét az egymás mellé szépen, párhuzamosan elhelyezett tolláról és füzetéről, hogy valamilyen fontos lépés kimarad a történetéből, Zsófia. Amiket elmond, azok természetesen érthető és átélhető traumák, nekem mégsem tűnnek elegendőnek arra, hogy megindokolják a problémáit.

Jelentőségteljes szünetet tartott, amit Zsófi utált, mert sosem tudta, hogy most akkor neki kéne mondania valamit – de mit, ha egyszer nem volt kérdés? –, vagy mire vonatkozik a hosszúra nyúlt csend. Igyekezett nem fészkelődni a foteljében, amitől persze azt érezte, most biztos úgy tűnik, mint aki igyekszik nem fészkelődni, tehát van miért fészkelődnie, tehát ugyanott tart, mintha tényleg fészkelődne, aztán rájött, hogy ha ilyeneken gondolkodik, akkor alighanem megőrült, és akkor viszont a fészkelődés igazán a legkisebb probléma, ami miatt aggódnia kell. Nem lehet azt mondani, hogy ez a gondolat különösen megnyugtatta volna.

Higgye el, hogy nekem majdnem ugyanolyan kellemetlen ezt kimondani, mint amilyen magának hallani, bökte ki végül a pszichológus, ugyanolyan merev háttal és sziklaszilárdan ülve a maga foteljében, mint Zsófia, csak épp ő szándékosan, professzionalitással palástolva minden érzelmet, de két év rendszeres terápia után, folytatta, az az eredmény, amit én szakemberként fel tudok mutatni, messze elmarad attól, amit jogosan várt el tőlem, amikor először idejött. Olyan keményen nézett maga elé, mint a velejéig tisztességes diák a vizsgán, aki férfiasan bevallja, hogy pont a kihúzott tételt nem tanulta meg, de felelőssége teljes tudatában szembenéz a következményekkel. Sajnálom, tette hozzá egy kicsit lágyabb hangon, mintha már magának is terhes lett volna a szigorú szakmaiság, és muszáj lett volna nyitnia egy kis szelepet, amelyen távozhatnak a hét lakat mögé zárt érzelmek.

Majdnem teljesen igaza volt, csak egyvalamiben tévedett: Zsófinak mindezt egyáltalán nem volt kellemetlen hallania, inkább megkönnyebbült, hogy nem csak ő érzi így már jó ideje; eddig inkább attól tartott, hogy egyszerűen csak ő nem csinál elég jól valamit, azért nem haladnak. Hogy hiába igyekszik legjobb tudása szerint, valamiért mégsem tud eléggé őszinte lenni; a pszichológus vagy önkéntelenül, vagy egyfajta rábeszélési módként néha utalt is arra, hogy talán csak nem tud vagy nem akar olyan dolgokat is egészen nyíltan vállalni, amelyek sehogyan sem férnek bele a saját magáról alkotott képébe, amelyeket szégyell vagy kellemetlennek tart. De ez egyáltalán nem így volt, már csak azért sem, mert ennél ő pragmatikusabb alkat volt: azért keresett magának terapeutát, és azért fizetett hetente kifejezetten jelentős összeget egy szakembernek, hogy valaki segítsen végre a problémájában, és pontosan tudta, hogy ez csak úgy működik, ha a pénze mellett minden létező információt is átad a pszichológusának, így soha meg se fordult a fejében, hogy a világon bármi is jobb lehetne attól, ha valamit elhallgat. Ha lehetséges lett volna, az összes gondolatát, emlékét és érzését beöntötte volna egy nagy üvegtálba, tett volna rá egy kis papír napernyőt egy koktélcseresznyével, és az egészet átnyújtotta volna a szakembernek, hogy halássza ki belőle, amit ki kell, és segítsen a végére járni a dolgoknak.

Épp eléggé kínozta már így is, amiért egyáltalán idejött; az, hogy ne adj’ isten valamilyen múltbeli cselekedete vagy jelenlegi érzése miatt majd még a pszichológusa is elítéli, ehhez képest már semmit sem számított, ráadásul úgy gondolta, ebben a pozícióban az embernek munkaköri kötelessége, hogy ne ítéljen el senkit, bár azért ebben nem volt teljesen biztos. De igazából mindez, vagy bármi az égadta világon sem számított semmit a gondjai megoldásához képest. Hogy itt állt huszonegy évesen, és nemhogy szexuális élete nincs és nem is volt soha, de egyetlen párkapcsolatot sem tud felmutatni a múltjából; senkit, akivel egy-két randinál tovább jutott volna, senkit, akit legalább a komolytalan kalandok vagy a fiatalkori ballépések közé beszámíthatott volna, senkit, aki miatt egyszer is többes számot használhatott volna, ha magáról beszélt.

A legkevésbé sem a strigulákat hiányolta az ágytámláról – persze azért jó lett volna végre körömmel, önkéntelenül is bevésni oda egyet-kettőt –, sokkal inkább azt, hogy ne kelljen mindig egyedül reggeliznie, egyedül ebédelnie és egyedül vacsoráznia. Mert akkor is egyedül érezte magát, kínzóan, hasogatóan, kilátástalanul, zsibbasztóan egyedül, ha valójában sosem volt egymagában, legfeljebb néha péntek vagy szombat esténként, amikor a többi lány a kollégiumból vagy a pasijával volt, vagy valamilyen buliban, vagy leggyakrabban a pasijával valamilyen buliban. A hasogató érzés, ami olyan volt, mint a migrén, csak nem a fejében érezte, hanem mindenütt a testében, a mellkasából kiindulva, a tüdejében, a torkában, de még a végtagjai nehézségében is, sosem akkor kezdődött, amikor egyedül maradt, hanem már péntek reggel, néha már csütörtökön lefekvéskor. A péntek amúgy is olyan volt, mint egy hétvégi nap, aminek valahogy elrontották az adminisztrációját, és véletlenül átcsúszott a hétköznapok közé: mindenki csak félgőzzel vett részt az előadásain, de volt olyan szerencsés is, aki fel se vett egy órát se péntekre. Aki nem utazott ilyenkor haza a szüleihez a hétvégére, egész nap valahogy máshogy zsizsegett, még az előadóban ülve is ott volt a testükben az a rezgés, ami a buli előtt, a tükörnél készülődve érződik az emberen, az a mehetnék, az a türelmetlen várakozás arra, hogy most végre valami más lesz. Pont ez hiányzott a legjobban Zsófinak, ez a más lesz-érzés, mert tudta, hogy úgyse lesz más; ő azóta a két évvel azelőtti februári alkalom óta többé már inkább a bulikba se ment el. Érezte a többiek zsizsegését, de az ő teste nem vette át a hullámokat, lepattantak róla, mint kopogás a zárt ajtóról, és egyre búskomorabb lett tőle, amit persze nem mutatott, eltette magába, mint egy kis szelencébe, és mosolygott mindenkire, de közben legszívesebben átugrotta volna a következő napokat, becsukta volna a szemét, hogy amikor kinyitja, már hétfő legyen, és a hétvége úgy múljon el egy pillanat alatt, mint a sötét, amikor felkapcsolják a villanyt.

Mert jól ismerte már ezeket a péntek és szombat estéket, amikor a szobatársa mögött becsukódott az ajtó, és az ő arcán még pár percig ottfelejtődött a mosoly az elköszönésből. Pedig az tényleg őszinte volt: őszintén kívánta a barátnőjének, hogy jól teljen az estéje, vagy ha épp volt barátja is, őszintén őrült, hogy jól fogják érezni magukat ők ketten. Ő pedig lefeküdt az ágyába, elővette a párna alól a könyvét, hallgatta, ahogy a falakról visszaverődik a csend a szobában, ütődik egyik faltól a másikig a némaság, és mintha egy kicsit, épp csak észrevehetően zsibbadni kezdtek volna a testrészei, ahogy olvasott, ahogy minden lapozással egy milliméterrel mélyebben süppedt bele a matracba.

Ahogy egyre több ilyen estéje volt, egyre inkább úgy érezte magát, mint akinek hiányzik a testéből egy rész, mint akinek hiányzik egy végtagja: nem azért, mert elvesztette volna, hanem mert neki, mindenki mással ellentétben, eleve ki se nőtt soha. Végignézett magán, és a hiányt látta, és úgy gondolta, ezt valószínűleg mindenki más is konstatálja rajta, ahogyan azt is észreveszi a legdiszkrétebb ember is, ha valakinek fél keze vagy fél lába van. Hogy alapvetően más, mint a többiek, és ha belegebed, se tud ugyanolyan lenni.

Minderről könnyedén tudott beszélni a pszichológusnál, mindig is jól ment neki, hogy úgy sorolja a saját életének eseményeit és a saját érzéseit, mintha csak egy közömbös listaolvasás lenne, mintha akárki másról beszélne. Mégis, az egyetlen eredmény, amit a terápián fel tudtak mutatni, a közvetlen, gyakorlati ok meghatározása és körüljárása volt. Az érintés.

Egészen pontosan az, hogy nem bírja elviselni az érintést: nem az érzelmekkel volt baj, nem is ez elköteleződéssel, vagy azzal, hogy megnyíljon valakinek, hanem csakis az érintéssel. És ez olyan kegyetlen szűrője volt a fehér lovas szőke hercegeknek, hogy ahhoz képest egy utolsó vérig tartó lovagi torna annak idején semmi se lehetett, mert ott legalább kettőből az egyik biztosan eljutott volna addig, hogy fél térdre ereszkedjen előtte, és felajánlja neki egy életét és egy halálát. Míg az ő esetében tízből kilenc fiú már az első pillanatok egyikében kiesett: az első alkalommal, amikor meg akarták fogni Zsófi kezét, vagy ami még rosszabb, ha a testéhez értek hozzá, a térdére tették a kezüket, tánc közben megérintették vagy átkarolták volna. Olyan volt, mint egy görög monda vagy egy kegyetlen mese, csak épp szomorúbb, mert igaz: mintha átok ült volna rajta, hogy aki megérinti, azonnal szétporlad, és a szél fújja el a hamvait. Így ért véget Zsófi minden kapcsolata nemhogy azelőtt, hogy szárba szökkenhetett volna, de még mielőtt egyáltalán a magjait elvethették volna. Másokat nyugtatva, amikor sírva jöttek haza a randijukról, néha eszébe jutott, mennyire örülne már egy szakításnak is. Ezt persze soha nem mondta volna ki hangosan, hiszen biztosan azonnal azt gondolták volna róla, hogy érzéketlen, pedig ha csúnya véget is ér egy kapcsolat, legalább addig is történt valami: ha fel is lökik az építőelemeket, amiket egy kapcsolatban két ember nagy üggyel-bajjal rakosgat egymásra, egy-kettő legalább a zuhanás után is ott marad emlékbe, súlynak a lelken. Az ő lelkén viszont nem volt súly, üres volt, mint a törött ajtajú kalitka.

De minderre már réges-rég rájöttek a terápián; addig minden rendben volt, szépen haladtak, ahogy azt kell, Zsófi ezért fizetett, a pszichológus ezért dolgozott, haladtak előre a nyomozásban, eljutottak egészen a bőréig meg a kezekig, amelyek mindig megperzselték, de ott aztán elakadtak. Ennyitől viszont nem változott semmi. Azóta helyben jártak, körbe-körbe, mint azok a pónilovak, amelyeket gyerekkorában látott mindig a vásárban, kikötve egy karóhoz, hogy újabb és újabb szülők pakolhassanak fel a hátukra újabb és újabb kisgyerekeket egy-egy túlárazott körért: kitaposták ők is a maguk köreit, de a körkörös patanyomoknál sehogy se sikerült messzebb jutniuk. És úgy tűnik, mostanra a pszichológusnak is elege lett abból, hogy eredményeket felmutatni tudó szakember helyett vásári hátasló egy szűk karámban.

Teljesen jogosan várna el nagyobb előrelépést a terápián, folytatta, de ehhez mind a ketten kellünk. Nem tudom, merre induljunk el, vette újra a kezébe a noteszt és a tollat. Akkurátusan elrendezte az ölében, elhelyezte a füzetet a szoknyáján, kinyitotta a legutolsó megkezdett oldalon, hogy feljegyezzék a következő ülés időpontját, szertartásosan végigsimított a lapon, hogy ne akarjon összecsukódni, a tollat ideiglenesen a két lap közötti vágatba fektette, és újra Zsófiára emelte a tekintetét. Jövő hétig, kérem, gondolja át maga is, mit tudunk együtt kezdeni ezzel a helyzettel.

~~ 10 ~~

Megint úgy ébredt, hogy nem emlékezett rá, mit álmodott. Mindig így ébredt, a különbség az egyes reggelek között csak az volt, hogy néha egyszerűen csak nem emlékezett, néha viszont nagyon erősen megmaradt benne az az érzés, amely meghatározta az álmát. És ezt borzasztóan igazságtalannak tartotta: azt se tudta, mitől, de egész délelőtt nyomott volt, mint akit a lehető legrosszabbkor ébresztettek fel, és azóta se tudott magához térni, mert teljesen mindegy, hogy ami éjjel történt vele, valójában nem történt meg, és az is, hogy még csak nem is emlékezett, mi volt az, ami nem történt meg vele: az érzések, amelyeket maga után hagyott a ködös álom, akkor is valódiak voltak.

És ez sosem valami vidám, felhőtlen érzés volt, a sorsnak esze ágában sem volt kárpótolni vagy legalább kihozni döntetlenre a dolgot. Mindig valamilyen rossz érzésről volt szó: valami nem működött az álomban, vagy nem úgy működött, ahogy kellett volna, vagy valamit nem talált, vagy valami hétköznapi dolog olyasmihez vezetett, ami a hétköznapokon a lehető legkevésbé se lett volna így, vagy valami hiányzott az összképből – csak ilyen érzésfoszlányok maradtak meg. Valami nem volt rendben, valami nem illett a képbe, és ezzel mindent aggasztóan és kellemetlenül és rémisztően összekuszált, ő pedig mindig csak állt ott az álomban, a kezéből kipergett a megoldás, mint a halványuló gondolat, ezért aztán hiába szólalt meg az ébresztőóra, utána még órákon keresztül kedvetlen és zaklatott volt.

De soha nem tudta visszaidézni, hogy mi is történt vele…

Kovács Bálint: Vágták volna le
Kalligram Kiadó, Budapest, 2023
248 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft