Klacsmann Borbála: Holokauszttörténetek (részletek)

Bevezető

Ha azt mondom: holokauszt, az emberek többségének Auschwitz-Birkenau kapuja, a sivár barakkok, a gázkamrák jutnak eszébe. Auschwitz valóban magyarok százezreinek temetője lett, azonban csak egy gyötrelmes út végállomása volt. Mi hát akkor a holokauszt, hol kezdődik? A zsidótörvényeknél? A magyar zsidók megalázó kirekesztésénél? A kifosztásnál, a gettósításnál, a vagonokba terelésnél? Vagy a holokauszt maga a sok százezer megnyomorított élet?

A holokauszttal már a megtörténése pillanatában foglalkoztak történészek, újságírók, naplóírók: a kortársak már akkor érezték, tudták, hogy olyan történelmi esemény részesei, amely hosszú ideig foglalkoztatni fogja az emberiséget, és erőfeszítéseket tettek azért, hogy abban a pillanatban megörökítsék benyomásaikat, továbbá adatokat, bizonyítékokat gyűjtsenek. Erre a legjobb példa a Ringelblum-archívum: Emanuel Ringelblum lengyel zsidó történész és csapata különös előrelátással, tudatosan dokumentálta a varsói gettó életét, majd a dokumentumokat fémdobozokban és tejeskannákban ásták el a gettó utcái alatt. Az utókor azóta is folytatja ezt a munkát. Különböző tudományágak képviselői különböző szempontokból elemezték és elemzik a holokausztot, a feltárt forrásokat forrásgyűjteményekben adják ki, és teljes intézmények kutatógárdái katalogizálják az elérhető dokumentumokat, veszik fel a még élő túlélők életútinterjúit, tárják fel a nácik által lerombolt táborokat.

Miért van szükség arra, hogy ennyire intenzíven foglalkozzunk a több ezer éves európai történelem egyetlen momentumával? E kérdés a holokauszt egyedi jellemzőivel magyarázható: ez volt az első olyan népirtás, amikor egy állam vezető politikusai úgy döntöttek, hogy egy bizonyos népcsoport minden tagját el kell tüntetni a föld színéről. A nácik nemcsak a Németországban élő zsidókat akarták megsemmisíteni, hanem ezt a sorsot szánták a világon élő összes zsidó embernek. Ennek érdekében az államapparátus egy része, hivatalnokok, katonák, rendőrök, az SS és különleges bevetési csoportok dolgoztak együtt, továbbá a megszállt, illetve a náci Németországgal szövetséges országok politikai vezetői és lakosságuk egy része. Közös erőfeszítésük eredményeként hatmillió európai zsidót öltek meg a holokauszt során. A tömeges népirtáshoz vezető útra jellemző, hogy a nácik és szövetségeseik sikeresen dehumanizálták a zsidókat, egyrészt a propaganda segítségével, gyakran élősködőkhöz, kártevőkhöz hasonlítva őket, másrészt pedig az élet szinte minden területét szabályozó, útvesztőszerű bürokráciával, amelyben az ember emberi mivolta egy tollvonással szűnt meg.

A holokauszt az európai történelem egyik legsötétebb fejezete tehát, nemcsak azért, mert több millió ember meggyilkolásáról van szó, hanem azért is, mert e folyamat során fény derült arra, hogy a kultúrájára, fejlettségére, humanizmusára oly büszke Európa népeinek egy része szociális előnyök, olcsón vagy ingyen megszerezhető javak miatt, politikai nyomásra, konformizmusból, félelemből vagy egyszerűen csak antiszemitizmusukból kifolyólag aktívan együttműködött a zsidók kifosztásában, gettósításában, deportálásában vagy épp meggyilkolásában. A nemzsidók nagy része pedig tétlenül nézte végig a zsidók üldöztetését, miközben maga is részesült a tőlük rablott értékekből; látta, amint gettókban, koncentrációs táborokban sínylődnek, és hallotta az állomásokról kigördülő deportálóvonatok zaját. Ők voltak a szakirodalomban bystandernek nevezett „tétlen szemlélők”, akik akarva-akaratlan mindenhol érintettek voltak, ahol csak lezajlott a holokauszt. Az általuk képviselt „semlegesség” ugyanis egyet jelentett azzal, hogy nem álltak ki az üldözöttek mellett, nem akadályozták az elkövetők terveit, és ezzel végső soron hozzájárultak ahhoz, hogy az elkövetők tegyenek a zsidókkal, amit csak akarnak.

Végül akadtak olyanok – sajnos igen kevesen –, akik segítettek az üldözötteken, és ezáltal nemcsak emberséges magatartást tanúsítottak, hanem ellen is álltak a pusztító rendszernek. Ez megnyilvánulhatott egyszerű tettekben – élelmiszer átadásában, egy jó szóban, esetleg félrenézésben –, kockázatosabb vállalkozásokban – például strómankodásban, azaz amikor keresztény segédje névleg átvette a zsidótörvények által ellehetetlenített üzlettulajdonos boltját – és embermentésben. A Jad Vasem, az izraeli holokausztmúzeum 1963 óta Világ Igaza elismeréssel tünteti ki azokat, akik önzetlenül, ellenszolgáltatás elfogadása, kikényszerítése nélkül mentettek zsidókat. Azonban a holokauszt bonyolult időszakában gyakran előfordult az is, hogy maga az üldözött ajánlott fizetséget a segítségért. Az embermentők különböző mértékű büntetést kockáztattak: Magyarországon internálást, börtönbüntetést, majd a nyilas időszakban akár kivégzést is.

A holokauszt tehát sokszereplős esemény, amely elkövetők, kollaboránsok, üldözöttek és a többségi társadalmak kölcsönhatásában ment végbe. A fent megkülönböztetett viselkedésmódok, szerepek gyakran egybemosódtak, keveredtek. E történelmi korszak tanulmányozása igen sokat elárul az emberi természet ellentmondásosságáról, annak mélységeiről és magaslatairól.

A holokauszt kutatói eleinte az elkövetők által létrehozott forrásokból dolgoztak, így rengeteg információ gyűlt össze arra vonatkozólag, hogy a kormányok, az államigazgatás, a közigazgatás szereplői hogyan szervezték meg az üldöztetés egyes lépéseit. Idővel azonban előtérbe kerültek a holokauszt más szempontjai, többek között az üldözöttek szemszöge, az általuk írt, készített egyidejű és későbbi források, az embermentők tevékenysége, illetve a „tétlen szemlélők” szerepe. Habár a zsidók mozgástere sokszor igen korlátozott volt, mégis cáfolható és cáfolandó a korábbi közhiedelem, miszerint „birkaként vonultak a vágóhídra”. Megfigyelhetők körükben az ellenállás különböző formái, az egészen apró döntésektől (például egy-egy értéktárgy elrejtése, nehogy az az üldözők kezére kerüljön) az elrejtőzésig, a menekülésig vagy épp a fegyveres ellenszegülésig.

Ezen a ponton vissza is térhetünk a kiinduló kérdésekre. Hol kezdődik a holokauszt? Néhány kutató szerint ott és akkor, amikor az állam képviselői megkülönböztető politikai nyelvet kezdtek használni, az első zsidóellenes lépést megszavazta egy parlament, majd törvénybe iktatták, és a többségi társadalom elfogadta, helyesnek találta vagy csak szó nélkül végignézte. Mások úgy vélik, különbséget kell tenni a 19. század végi, 20. század eleji „szalon-antiszemitizmus”, valamint az 1930-as évek végén meghozott zsidótörvények és az utánuk következő tragikus események között. Végső soron azonban egyetértenek abban, hogy a magyar állam és társadalom felelőssége vitathatatlan. A holokausztot ugyanis emberek vitték végbe és emberekkel történt, ezért is torzít az, ha csak a tragikus végkifejlettel, a gázkamrákkal, a számtalan halottal azonosítjuk. A szenvedésnek és üldöztetésnek igen sokféle arca létezett, magát a holokausztot azonban talán fel sem lehet fogni, ha a hatmillió áldozatból indulunk ki. Épp ezért adtam e könyvnek (és az eredeti Facebook-oldalnak) azt a címet, hogy Holokauszttörténetek. Több millió ember történetéről van szó ugyanis, több millió döntésről – vagy épp a döntéshelyzet hiányáról –, több millió sorsról. Ezeket és általuk a holokauszt tragédiáját pedig csak úgy lehet megérteni, ha lefúrunk a mélybe, és az egyes emberek történetét, életét vizsgáljuk meg. Csak ekkor foghatjuk fel, mit is jelentett számukra az üldöztetés, hogyan próbáltak megbirkózni a mindennapi nehézségekkel, hogyan élték meg szabadságuk, vagyonuk, családtagjaik elvesztését, a kollaboránsok vagy a nácik által okozott megpróbáltatásokat.

A holokauszt mikrotörténelmének tanulmányozása ugyanakkor más szempontból is előnyös és fontos: elősegíti az empátia kialakulását, ami a holokauszt oktatásának egyik legfontosabb célja. A „Soha többé!” üzenete ugyanis a ma és a jövő generációinak szól, egyedül mi vagyunk képesek megakadályozni, hogy egy újabb népirtás megtörténhessen. Ez azonban kizárólag akkor lehetséges, ha megfelelő történelmi ismeretekkel rendelkezünk, tanulunk a múltból, és empátiával, megértéssel, türelemmel, de legfőképp előítéletektől mentesen fordulunk a másik ember felé, és emberszámba vesszük őt. Ez pedig csak egyéni bátorsággal, kockázatvállalással lehetséges. E hozzáállás kialakításához szeretnék hozzájárulni ezzel a könyvvel. (…)

Egy kis történelmi bevezető

A magyar zsidók asszimilációja már a reformkorban elkezdődött, és az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején vállalt szerepükkel világossá vált, hogy többségük elköteleződött a magyarság mellett. A társadalmi átalakulás identitásváltozással járt együtt, és megjelentek az első hangok, amelyek az egyenjogúsítást igyekeztek kiharcolni. Ebben élen járt Löw Lipót, a pápai, majd szegedi hitközség rabbija, aki már magyarul prédikált a zsinagógában.

Igazán válaszút elé azonban az 1867. évi XVII. törvénycikk állította a magyar zsidókat, amely teljes egyenjogúságot biztosított számukra. A rá következő évben a zsidóság képviselői országos kongresszuson tárgyalták meg, hogyan viszonyuljanak ezután befogadó országukhoz. Egységes nézőpont helyett azonban kiéleződtek az ellentétek: a neológok a beolvadást propagálták, míg az ortodoxok ragaszkodtak korábbi hagyományaikhoz. Egy kisebb csoport, a status quo ante hitközség viszont egyik irányzathoz sem akart csatlakozni.

A vallási nézetkülönbségek ellenére a magyar zsidók túlnyomó többsége magyarnak tartotta magát, és magyarul beszélt, habár jiddisül beszélő közösségek is maradtak. Magyarországot tartották a hazájuknak, és éltek az emancipáció nyújtotta lehetőségekkel. Igen fontos szerepet játszottak az ország modernizálásában, a kapitalista gazdaság kialakulásában, az iparban, a kereskedelemben. Jelentős pozíciókat töltöttek be az értelmiségben, élenjártak a művészetek és a tudományos élet fellendítésében. Ők alkották az épp létrejövő városi polgári középosztály gerincét.

A 19. század végén Magyarországon is megjelent a faji alapú antiszemitizmus: Istóczy Győző és Országos Antiszemita Pártja a tiszaeszlári vérvád nyomán fellángoló zsidóellenességet igyekezett meglovagolni. Az 1883-ban lezajlott tiszaeszlári per során a keresztény leány elrablásával és meggyilkolásával megvádolt zsidókat Eötvös József ügyvédi munkájának köszönhetően felmentették, néhány évvel később Istóczy pártja is szétesett, ő maga pedig visszavonult az aktív politizálástól.

A 20. század elején mintegy 900 000 zsidó származású magyar élt Magyarországon, a lakosság körülbelül 5%-át tették ki. Míg a soknemzetiségű országban fontos szerepet játszottak a magyarság számarányának növelésében, a magyarosítás ideájának terjesztésében, az első világháború és a trianoni békediktátum után helyzetük megváltozott. Az ország területének kétharmada és a korábbi nemzetiségek nagy része az új határokon túlra került, így a zsidóság maradt a legnagyobb kisebbség Magyarországon. 1920-ban az első világháború utáni Európa első zsidótörvényét a magyar parlament hozta meg: a numerus clausus (azaz zárt szám) törvény szerint a Magyarországon élő népcsoportok fiataljai közül bizonyos karokon csak akkora arányban vehettek fel egyetemi hallgatókat, amekkora az országon belüli számarányuk volt. Ugyan magában a törvény szövegében nem szerepelt a zsidó szó, a korábban vallási csoportnak minősülő zsidókat a függelék első ízben számította a nemzetiségek közé, és 6%-ban állapította meg arányukat. Mivel a zsidó fiatalok „felülreprezentáltak” voltak a felsőoktatásban, így elsősorban ők sínylették meg a numerus clausus törvény rendelkezéseit, amelynek célja az volt, hogy a határon túlról érkező és a háborúból visszatérő keresztény nemzsidó fiatalok számára teremtsen egyetemi férőhelyeket. Hosszú távon pedig a törvényhozók szándéka szerint a zsidóság visszaszorításával pozícióikat nemzsidók vették volna át, ezzel megteremtve egy erős keresztény középosztályt.

Ugyan a Bethlen-kormány 1928-ban visszavonta a numerus clausus nemzetiségekről szóló függelékét, de a jogegyenlőséget nem állították helyre, inkább közvetlen miniszteri utasításokkal avatkoztak be a felvételik folyamatába. Csupán tíz évvel később pedig újabb zsidótörvényt hozott a parlament. Az 1938. évi XV., majd az 1939. évi IV. törvénycikk korlátozta a zsidók részvételét az intellektuális és gazdasági pályákon, ily módon durván megsértették a hivatás megválasztásához és űzéséhez való jogukat. A részben német nyomásra született törvények következtében több tízezren kényszerültek kevesebbet fizető, képzettségüknek nem megfelelő munkakörökbe vagy lettek munkanélküliek. Az 1939-es törvény, valamint az 1942-ben elfogadott XV. törvénycikk miatt a zsidók magántulajdonhoz való joga is sérült, mivel lehetővé tették a kezükön lévő erdő- és mezőgazdasági ingatlanok „árjásítását”.

Az 1941. évi XV. törvény már a zsidónak minősülő magyarok magánéletébe is beavatkozott, mivel megtiltotta zsidók és nemzsidók házasságát, de még a konszenzuális nemi kapcsolatot is zsidó férfi és nemzsidó nő között. Az 1935-ös nürnbergi náci faji törvényhez hasonló passzus zsidónak minősítette mindazokat, akiknek két nagyszülője zsidó vallásban született – a további törvények pedig már ezt a meghatározást használták. E törvények révén a polgári jogegyenlőség veszett oda; a zsidók új társadalmi státusa igen megalázó volt (kivéve talán a leggazdagabb nagytőkéseket, akik politikai, gazdasági és társadalmi pozíciójuk, kapcsolataik révén könnyíteni tudtak saját helyzetükön). Egyre többen menekültek öngyilkosságba, sokan pedig inkább kikeresztelkedtek, abban a hitben, hogy új vallásuk megvédheti őket az üldöztetéstől.

A zsidótörvények turbulens külpolitikai körülmények között születtek: a magyar politikai vezetés célja az első világháború végétől kezdve a trianoni békeszerződés felülvizsgálata és a határok módosítása volt. Mivel a szomszédos országok, Jugoszlávia, Csehszlovákia és Románia a győztes hatalmak révén jutottak a Magyarországtól elcsatolt területekhez, ezért a magyar kormányok számára az olasz, majd a német orientáció jelentett reményt terveik véghezviteléhez. Magyarország 1939-ben csatlakozott az antikomintern paktumhoz, és a náci Németország szövetségeseként lépett be később a második világháborúba is.

A magyar politikusoknak nem kellett csalódniuk számításaikban: elköteleződésükért cserébe 1938-ban az első bécsi döntés értelmében Magyarország megszállhatta a Felvidék egy részét, míg egy évvel később magyar csapatok vonultak be Kárpátaljára. A második bécsi döntés nyomán Észak-Erdély is visszakerült Magyarországhoz 1940-ben. E területeken jelentős zsidó lakosság élt, mely hiába üdvözölte kitörő örömmel a bevonuló magyar csapatokat, hamarosan a zsidótörvények elszenvedőjévé vált.

Az antiszemita törvények ellenére Magyarországon a zsidók viszonylag biztonságban érezhették magukat, ellentétben a náci Németországban, majd a németek által megszállt területeken élő hitsorsosaikkal. Emiatt rengeteg menekült érkezett Magyarországra Lengyelországból, Csehországból, Szlovákiából és Ausztriából. 1941-ben, nem sokkal a Szovjetunió megtámadása és Magyarország hadba lépése után, a belügyminisztérium alatt működő Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) a vezérkar utasítására országos razziát szervezett. Elsősorban Budapesten és Kárpátalján gyűjtötték össze mindazokat a „hontalan” zsidókat, akik nem tudták igazolni állampolgárságukat, és kitoloncolták őket az ország területéről.

A deportáltak között nem egy érvényes papírokkal rendelkező magyar zsidó is volt. Augusztus elején a hatóságok kénytelenek voltak leállítani a kiszállítást a német katonai hatóságok ellenkezése miatt. A hónap második felében a mintegy 18-19.000 zsidót a megszállt Ukrajnában Kamenyec-Podolszkij környékére vitték, ahol augusztus 27–28-án Friedrich Jeckeln SS-tábornok Einsatzgruppe alakulata (bevetési csoportja) legyilkolta őket. Mindössze 2000-3000 ember tudott megszökni, visszatérni Magyarországra.

Klacsmann Borbála: Holokauszttörténetek
Park Könyvkiadó, Budapest, 2023
360 oldal, teljes bolti ár 6499 Ft