Charlotte Betts: A velencei rejtély (részlet)

Első fejezet ~~ Velence

1919 októbere

A szerelvény zötyögve ráfordult a hosszú töltésen húzódó útra, amely összekötötte az olasz szárazföldet Velence városával. Kövér esőcseppek gyülekeztek a vasúti kocsi ablakának üvegén, amin keresztül a lagúna szürke, fodrozódó vizét bámultam. Az ég hasonlóan szürkének tűnt, a ködben a tengervíz és az égbolt vonala a horizonton szinte egybeolvadt. Olykor, mint egy-egy hullócsillag, az ablak mellett felröppentek a mozdonyt elhagyó izzó szikrák.

Tizenhét év telt el azóta, hogy elhagytam Velencét.

Nem volt szándékomban soha többé visszatérni oda, de a táviratot, melyet Lavinia nénikémtől kaptam, nem hagyhattam figyelmen kívül.

Gyere el Velencébe. Kérlek szépen, Phoebe, ne okozz csalódást.

A múlt történései és a hosszúra nyúló elhidegülésünket okozó éles szóváltásunk ellenére még mindig számos okom volt arra, hogy hálát érezzek Lavinia néni iránt. És talán eljött az ideje annak is, hogy bocsánatot kérjek tőle.

A szerelvény rázkódott és dülöngélt, miközben tovarepített a gomolygó ködön át.

Már alkonyodott, mire a Santa Lucia állomáson leszálltam a vonatról. Az eső közben elállt. Mivel nem terveztem hosszabb időt tölteni Velencében, mint amennyit valóban szükséges volt, csak egy kisebb kézi koffert hoztam magammal. Nemigen utaztam sehová a fényképész felszerelésem nélkül, de úgy ítéltem meg, hogy egy ilyen rövid kiruccanásra túlságosan nehézkes lett volna elcipelnem.

Elhessegettem a hordárokat és a suhancokat, akik lesben állva várták, hogy levihessék a poggyászomat az állomás lépcsőjén át a partra, melynek köveit a Canal Grande¹ hullámai nyaldosták. Váltottam egy menetjegyet, és beálltam a vízibuszra várakozók, egy csoport nő és egy pap mellé. A levegőben romlott hal orrfacsaró bűze terjengett, de a San Simeone Piccolo-templom nagy, zöld kupolájának látványa a szemközti parton ezt is elfeledtette velem.

Ebben a pillanatban igazán visszaérkeztem Velencébe.

A lépcsőn egy egyenruhás katona ácsorgott, sebhelyes arcát és világtalan szemét az ég felé fordította, és a Bohémélet egyik áriáját énekelte. Egy maréknyi lírát dobtam a kalapjába. Kegyetlennek éreztem, hogy mindössze egy évvel a háború befejezése után az addig a hazájukért küzdők közül jó néhányan koldulni voltak kénytelenek a megélhetésükért.

A gőzös vaporetto² beállt a part mellé, és a várakozó utasok kis csoportja előrébb lépett, hogy felszállhasson. Furcsa volt ismét olasz szót hallani, és azon kaptam magam, hogy figyelni kezdek a körülöttem elhangzó beszélgetésekre.

A csípős októberi szél meg-meglibbentette a sálamat; a csatorna sós levegője azonnal ismerősnek tetszett. Gondolák, bárkák és vitorlások húztak el mellettünk.

Fenséges palazzók³ keretezték utunkat a Canal Grandén, melyek arra emlékeztettek, milyen komoly kereskedelmi központ volt egykor Velence. A nappal meleg színei lassan eltűntek, helyüket átvette a növekvő estéli homály.

Már kissé vacogtam, mire a vaporetto megjárta a Canal Grande három kilométerét, úgyhogy örömmel léptem le a hajóról a keskeny, vízparti járdára. Nem reméltem, hogy vendégül látnak a nagynéném házában, és kényelmetlenül is éreztem volna magam ott, azok után, ahogy elváltunk egymástól.

Útba igazítást kértem egy arra haladó járókelőtől a Hotel Danieli irányába, és ezután már nem sok időbe telt, mire megpillantottam a bejáratot hívogatóan megvilágító lámpák fényét. Ekkorra már alaposan átfáztam, úgyhogy megkönnyebbülést jelentett, amikor végre elfoglalhattam a szobámat és átöltözhettem a vacsorához.

***

Másnap reggeli után az ajtónálló fogott számomra egy gondolát, amivel a Palazzo degli Angelihez vitettem magam. Ahogy a kicsiny kabin repedezett bőrpárnáin ücsörögtem, a Canal Grandén megcsillanó sápadt reggeli nap fény látványa enyhítette kissé a nénikémmel való közelgő találkozás miatt érzett szorongásomat.

Ez idő tájt a csatorna számottevő forgalmat bonyolított le. Gyümölccsel és zöldséggel megpakolt bárkák, vaporettók és megannyi kisebb hajó nyüzsgött körülöttünk.

A gondola elérte az alacsony ívű Ponte dell’Accademia vashidat, és néhány perccel később bekanyarodott a keskenyebb Rio della Toletta-csatornába.

Ahogy közeledtünk a palazzóhoz, észrevettem, hogy a szomszédos épület jelenleg szállodaként üzemel. A vízi kilépők fölé elegáns, skarlátszínű napellenzőket raktak, a vörös és fekete csíkos oszlopok mellett kikötve gondolák várakoztak. A bejáratot terrakottakaspókba ültetett babérfák keretezték, fölöttük egy sólyom fekete sziluettjét kirajzoló, vörös és arany színnel díszített tábla állt: Hotel Falcone.

A gondola elsuhant a szálloda előtt, és odaért a Palazzo degli Angelihez. A reneszánsz idején épült, háromszintes palota első emeletén teljes szélességében kőkorlátos erkély húzódott. A homlokzat alsó részének halvány isztriai kövét és a faragott oszlopok tövét a dagály vize zöldre és feketére festette, a felső emeletek azonban okkersárgán ragyogtak.

Mióta utoljára láttam, a palazzót díszítő stukkók egy része levált, láthatóvá téve az alattuk húzódó téglafalat.

A gondolánk a part mellé siklott, a Conte³ öreg sandolója⁴ mellé. A gondolás felém nyújtotta a karját, amíg kikászálódtam a csónakból, amivel hálára kötelezett, mivel a cipőm megcsúszott a síkos zöld nyálkán. A kovácsoltvas kapu résnyire nyitva volt, úgyhogy nem csengettem. Hiszen ismertem a járást. Egy pillanatra megtorpantam, és felpillantottam a bejárat magas boltíve fölötti zárókőbe faragott szárnyas angyalra.

– Szervusz, öreg barátom – mormoltam magamban.

Belöktem a kaput, és beléptem a portegóba⁵. A márványpadlót repedések tarkították; az egykor freskókkal díszített falakról a nedvesség miatt pikkelyekben lepattogzott a festék. Egy boltíven keresztül az udvarra jutottam, aztán fellépegettem a külső lépcsőn. Felérve benyitottam a vaskos bejárati ajtón, és beléptem a hallba. Észrevettem, hogy a távozásom óta bevezették a házba az áramot; a muranói csillárok halvány fényt vetettek a bordó damaszttapétával borítottfalakra.

Éppen a magas mennyezetet bámultam, amire rózsaszín felhők mögül kikukucskáló apró angyalokat festettek, amikor kinyílt a hall ajtaja. A nővérem, Eveline lépett be. Megmerevedtem, és vártam, hogy ő szólítson meg.

– Mégis mit keresel itt? – mondta köszönés helyett. – Meg kellett volna várnod a házvezetőnőt, hogy felkísérjen az emeletre. Honnan értesültél róla?

– Értesültem miről?
Eveline a homlokát ráncolta.

– Természetesen arról, hogy Lavinia néni meghalt.

– Meghalt? – A kezemet megdöbbenésemben a szám elé kaptam. – De hiszen mindössze néhány napja kaptam táviratot tőle, hogy látogassam meg. Hogy történt?

– Gyere, menjünk be a szalonba.

A nővérem elindult előttem, mutatva az utat.

Elgyengültem. Lavinia néni meghalt! Mindig úgy képzeltem, hogy egy szép napon kibékülünk egymással, és most örökre elvesztettem ennek a lehetőségét. Elöntött az önvád. Úrrá kellett volna lennem a buta gőgömön, és már évekkel korábban meg kellett volna látogatnom őt.

Eveline kidugta a fejét az ajtó nyílásán.

– Nem jössz?
A csatornára néző ablakok spalettái szorosan be voltak zárva, a halott iránti tisztelet jeleként.

– Hogy halt meg Lavinia néni, Eveline? – Egész testemben remegtem, és reszkető kezemet a márványkandallóban égő tűz felé tartottam. – Beteg volt?

– Érdekelt volna, ha igen?
– Természetesen!
Eveline vállat vont.

– Megcsúszott a parton, és vízbe fulladt a csatornában.

Az ujjaimat a számra szorítottam. Alig néhány pillanat telt el azóta, hogy magam is megcsúsztam ugyanígy.

– A vagyonkezelője, Signor Benedetti érkezett éppen látogatóba hozzá. A néni elvesztette az egyensúlyát, és megütötte a fejét. Aztán a vizbe esett. Benedetti beugrott utána, de már túl késő volt.

– Milyen bátor dolog!

– Talán hősies volt tőle, de hiábavaló – felelte Eveline. – Holnap lesz a temetés. Keresned kell magadnak valami illő viseletet.

Összeráncolta a homlokát, miközben végigmérte tengerészkék kabátomat, melyhez bársonygallért és hozzá illő kalapot viseltem.

– Reméltem, hogy soha többé nem kell majd feketét hordanom, most, hogy a háborúnak vége.

– Én most is gyászt viselek a férjem miatt – válaszolta Eveline, és megérintette a fekete szoknyáját.

Csak most vettem észre, milyen nyúzott és sápadt az arca.

– Nagyon sajnálom. Ezek szerint mindketten özvegyek vagyunk. John elesett a Somme-nál.

– Felteszem azonban, hogy jólétben hagyott itt, az én férjemmel ellentétben. Matteo nem halt hősi halált. A spanyolnátha vitte el, a háború vége után. Így nekem özvegyi nyugdíj sem jár.

A múlt tapasztalataiból okulva tudtam, hogy bármit is válaszolnék erre a megjegyzésre, azzal csak még inkább felingerelném.

– Hány órakor lesz a temetés? – érdeklődtem.

– Holnap fél tizenegyre légy itt – Eveline felállt. Megértve, hogy ezzel elbocsátott, távoztam.

***

Másnap reggel figyelmesen tanulmányoztam a képmásomat a szállodai szoba tükrében. Az új kalapom nem állt jól, és a ruha meg a kabát, amiket egy kis boltban sietve vásároltam, túlságosan kurták voltak, mivel én magasabb voltam, mint általában az olasz nők. Arra pedig már nem jutott időm, hogy felkeressek egy szabót, és magamra igazíttassam vagy újat csináltassak. Pontban fél tizenegykor megjelentem a palazzónál. A kapu ezúttal zárva volt, úgyhogy becsöngettem.

Egy termetes, középkorú, a házvezetőnő praktikus ruházatát viselő asszony jelent meg, hogy kinyissa a kaput.

– Valentina! – kiáltottam. – Valóban te vagy az?

A nő ajka mosolyra húzódott, az arca felragyogott, és a szeme csaknem eltűnt dundi orcája mögött.

– Signora Wyndham. Ily sok év után!
– Eszembe sem jutott, hogy te még mindig itt szolgálsz.
– A férjem, Jacopo… emlékszel Jacopóra?
– Tehát hozzámentél!

– Szegény emberem. – Valentina arckifejezése szende jámborságot tükrözött, de a szemében kaján fény csillant. – Nem lett volna tisztességes tovább várakoztatnom. Van egy szépséges fiunk is, Franco, a nagybátyjával dolgozik Mestrében. – A vonásai ekkor megkeményedtek. – A személyzet többi tagja elment vagy meghalt a háború alatt, míg végül csak Jacopo és én maradtunk. És most már a Conte és a Contessa is itthagytak minket. – Megdörzsölte a szemét. – Signora Rizzio már vár magára.

Eveline a kandalló mellett állt. Nem lépett hozzám, hogy üdvözöljön.

Nem hagytam magam megfélemlíteni. A lépteim hangosan kopogtak a parkettás padlón, miközben megpróbáltam eligazodni a félhomályban a scagliola berakásos⁷ asztalok és aranyozott székek között.

Eveline viseltes hajtókájú fekete kabátkát viselt, ami élesen elütött elegáns, széles karimájú, fekete strucctollakkal ékesített bársonykalapjától.

A kanapén üldögélő két gyermek láttán megtorpantam.

– Ez a fiam, Carlo, tízéves, ő pedig a lányom, Rosetta – szólalt meg Eveline, és kezével megérintette a kislány vállát. – Nyolcéves.

A szívem nagyot dobbant a mellkasomban. A nővérem gyermekei. A saját véremből való gyermekek.

– Milyen örömteli meglepetés! – mondtam. – Fogalmam sem volt róla, hogy vannak gyermekeid, Eveline.

– Honnan is tudnád, hiszen soha nem beszélünk egymással.

Elhatároztam, hogy figyelmen kívül hagyom az ellenséges hangnemét, és az unokahúgomra meg az unokaöcsémre mosolyogtam.

– Phoebe nagynénétek vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek titeket – üdvözlésképp Carlo felé nyújtottam a kezem.

A fiúcska mogorva arckifejezéssel felállt, de nem szólt.

– Milyen magas vagy! – tódítottam.

Rosetta mereven a padlóra szegezte a tekintetét. Sötét hajfonatait fekete szalagokkal kötötték meg.

– Te pedig nagyon hasonlítasz az anyukádra, amikor ennyi idős volt – jegyeztem meg.

Úgy tűnt, egyik gyermek sem óhajt válaszolni.

– Neked vannak gyerekeid? – kérdezte Eveline.

Tagadólag megráztam a fejem, és próbáltam nem észrevenni, hogy a nővérem szeme megvillant a kárörvendő elégedettségtől.

– A vízi ravatal hamarosan ideér – mondta.

Ekkor vettem észre, hogy egy alak ült a faragott lábú fotelben, amely valaha Emiliano bácsi kedvenc ülőhelye volt az ablak mellett. Visszaemlékeztem, milyen gyakran választotta épp azt a helyet, hogy átolvassa az újságot délutánonként. Annak idején, még a háborút megelőzően, mélyen lesújtott, amikor kézhez kaptam Lavinia néni levelét, melyben a bácsikám haláláról értesített. Vajon elmentem volna a temetésére, ha meghívnak? Nem biztos. Akárhogy is, a levél ahhoz már túl későn érkezett.

A bajuszos alak felállt, és mosolyogva elindult felém.

– Signor Benedetti – szólalt meg Eveline. – Ő a húgom… Signora Wyndham.

A férfi korombélinek látszott, és az olaszokra jellemzően igen jóképű volt.

– Emlékszem egy bizonyos Signor Benedettiíre – feleltem –, csakhogy…

– Csakhogy ő idősebb volt? – A férfi megrázta a kezem. – Hosszú ideig az édesapám intézte a Conte és a Contessa ügyeit. Két évvel ezelőtt vonult nyugdíjba.

Az ifjabbik Signor Benedettinek fekete haja volt. Az apja annak idején kopaszodott, és soha nem láttam ót olyan szépen szabott öltönyben, mint amilyet a fia viselt e napon.

– Megengedi, hogy kifejezzem legmélyebb részvétemet, Signora Wyndham? – szólalt meg ismét a férfi.

Rádöbbentem, hogy a kezemet még mindig az övében pihentettem, és Eveline minket bámult. Sietve visszahúztam az ujjaimat a szorításából.

– Megrendítő – feleltem –, habár a nagynéném és én már nem álltunk közeli kapcsolatban egymással.

– Gyakran beszélt magáról.
– Ó, jaj! – válaszoltam. – Gyanítom, hogy semmi jót.
– Ellenkezőleg!

Nem tudtam nem észrevenni, hogy a szeme körül monokliszerű sérülés nyomai voltak láthatók. Ez felkeltette az érdeklődésemet; nem tűnt ugyanis olyannak, aki verekedésbe keveredne.

– A temetést követően Signor Benedetti fogja ismertetni velünk Lavinia néni végrendeletét – jegyezte meg Eveline.

– Ahhoz az én jelenlétemre nem lesz szükség – feleltem.
Nem reméltem és nem is várhattam semmiféle részt a hagyatékból. Annak idején Lavinia néni ezt igen egy-értelműen a tudtomra adta, amikor heves szidalmakkal illette mind a jellememet, mind az erkölcseimet.

– Úgy tervezem, holnap korán reggel visszatérek Londonba.

– Nem fog sokáig tartani – szólt Signor Benedetti.

Valentina lépett be, valamit halkan közölt Eveline-nel, majd újra elhagyta a helyiséget. A nővérem felállt.

– A koporsóhordozók már várakoznak, a gyászolók pedig gyülekeznek a csatorna partján.

Fordította: Molnár Júlia Dóra

1 Velence főcsatornája, amely a történelmi óvárost két részre osztja.
2 Velence helyi tömegközlekedésére szolgáló ki gőzhajó (vízibusz).
3 Palota; így nevezik Olaszországban a régi, elegánsabb épületeket.
4 Főnemesi cím: conte = gróf, contessa = grófnő.
5 Előcsarnok.
6 A gondolához hasonló, de annál egyszerűbb építésű és kevésbé díszes, lapos fenekű evezős csónak.
7 Gipsz, természetes festékanyagok és ragasztó keverékét felhasználó technika, mely képes imitálni és ilyen módon kiváltani az igen költséges márványberakásokat.

Charlotte Betts: A velencei rejtély
Lettero Kiadó, Budapest, 2023
400 oldal, teljes bolti ár 5490 Ft