Bódis Kriszta: Korzón a pokolba – Istenhegy II. (részlet)

1919. március

Debrecen, városmag

Két évvel korábban, mielőtt a fiatal házasok Érsemjénre költöztek volna a Szunyogh família birtokára, Klára egyáltalán nem érzett kedvet családi fészek kialakítására. Egyáltalán semmihez nem volt ereje. A lelkét hamuvá égette a düh, ami a rákényszerített házasság után kerítette hatalmába. Debrecenben a Mester utcai takaros kis házat is az anyja nélküle választotta ki és rendezte be nekik.

Klára még mindig olyan letargiában volt, hogy Angelika, Zsömi és Dorottya, a legjobb barátnői sem tudták felvidítani. Egyszerűen szeretett volna túl lenni az élet nehezén.

Gyorsan megöregedni és meghalni.

Hiába forrt a világ, a debreceni úri közönség igyekezett nem venni tudomást arról, mi zajlik a politikában, a gyárakban, az utcán, vagy a frontról hazatérők elméjében. A polgárok vissza akartak találni a régi életükhöz minél hamarabb és zökkenőmentesebben. El akarták felejteni a háborút, pillanatnyi kábulatokkal és beteg, lázas nyugtalansággal lüktető élettel nyugtatni a sajgó idegeket. A tiszti kaszinóba jártak teniszezni, bridge-ezni, pletykálni. A férfiak mulatókban tobzódtak. A női meztelenség, a testiség hajnalig tüzelte szenvedélyüket.

Klára elkísérte a férjét a lampionos, pezsgős vacsorákra, ahol cigányprímás húzta a nótát, és az úri társaság jókedvet erőltetett magára a visszatérő szezonmulatságokon, amíg a pezsgő hatása át nem vette a helyét az erőlködésnek. Szemben vele a hosszú asztalnál Rudi csak öntötte magába a champagne-t, és ártatlan képpel a mellette kacarászó fruskának tette a szépet. Klára idegesen babrálta, húzogatta a jegygyűrűjét az ujján. Addig-addig, míg leejtette, és az asztal alá kellett hajolnia érte. Látta, ahogy Rudi keze a lányéból kirebbent. A lábuk még egymáshoz simult. Nem vették a fáradságot sem, hogy úgy istenigazából elhúzódjanak egymástól. Klárát fojtogatta a szégyen és a harag. Mit tehetett volna? Kivárta a hajnalt, mosolygott és könnyedséget színlelt, de könnyek nélkül izzott a szeme.

Hazaérkezve Rudi részegen dőlt az ágyba, ő pedig nem feküdt mellé. Undorodva, a szeszszagtól öklendezve szaladt az udvarra, nekirontott a tűzfalnak, és teljes erőből beleverte a fejét. Megszédült. A vakolat a homlokára tapadt, a haja csapzottan csüngött a szemébe.

– Még egyszer! – suttogta maga elé.

Eszébe jutott az apja, amikor végzetes dührohamában az asztal sarkába verte, ütötte a saját fejét, hogy végül eszméletét vesztette. Ifj. Tüdős János, a zseni, a fantaszta, a hatalmas, a szép, az erős, a független ember. A vagyonára méltán büszke szabadkőműves tönkremenve, hitelét vesztve, összeroppanva először reszketeg, templomba járó lett, aztán a bolondokházába kellett vinni.

– Vigyél haza – könyörgött neki, az egyetlen gyerekének. – Jól fogok viselkedni, Klárám.

Ő pedig szégyellte, hogy retteg az apjától, hiába bátorította a szanatórium orvosa, nehezére esett egyedül sétára indulni a komor és gyanakvó beteggel.

– Te is a pribékjeim mellé álltál! – nézett rá szomorúan az apja, amikor a séta után visszavitte a zárt osztályra.

Nem emlékezett, hogyan búcsúztak el, ha egyáltalán elbúcsúztak.

Csak rohant, mintha üldöznék, és az állomásra érve eleredt az orra vére, ahogy most is.

– A krach óhatatlanul felerősítette az egyébként is elkerülhetetlen összeomlást apádnál. Egy lueszes embernél sajnos ez kalkulálható volt – mondta ki végre Gergely doktor, a Tüdős család orvosa, ifj. Tüdős János jó barátja nyíltan a titkot, amiről mindenki tudott, de mélyen hallgatott.

– Ez is olyan, amiről nem illik beszélni, ugye? – fakadt ki Klára. – Hány és hány tisztes, polgári család életét mérgezte meg a kicsapongó legénykor, a férfiak házastársi hűtlensége?

– Ezt az évet a zenének szentelem – sóhajtott Tüdős Kálmán tiszti főorvos, a zenekedvelő és művelt nagybácsi, aki a háború alatt fel sem nyitotta szeretett zongorája tetejét, s aki bátyja betegségéről ugyancsak nagyvonalúan hallgatott a haláláig. Tüdős Kálmánnak a háború alatt még enni sem volt ideje a sebesültellátás szervezése mellett, nemhogy zongorán játszani. – Persze csak a betegeim és az egyetem mellett – tette hozzá most is.

Tüdős Kálmánék debreceni házának puritán ebédlőasztala körül a frontról hazatért férfiak társaságában vasárnaponként a jövőről beszélgettek.

Nanuka, Klára nagyanyja, már kifizette a Kálmánchey Móric nagyapa „örökségét”, a napvilágra került adósságokat, de a Péterfia utcai házat így is el kellett árverezni. Az egykori verandát elfoglaló quadrupp a legendás családi rongyokkal most Kálmánéknál állt, a burjánzó szobanövények között.

– Ami azt illeti – nézett a távolba Nanuka –, megígérem nektek, hogy tavasszal fogok meghalni.

– És miért éppen tavasszal? – kérdezte Irén.

– Mert akkor olcsóbb a virág – találta ki Erzsi, aki nosztalgiából és a maga kedvére jött vissza a Tüdős famíliához, inkább bejárónőnek, mint belső cselédnek. Nem a fizetségért, hanem mert családtagnak érezte magát.

– Drága Nanuka! Maga ezer évig fog élni! – emelte felé Rudi a poharát és mókásan rákacsintott.

Ezt Nanuka egy mosolyfélével viszonozta.

– Hej, bárcsak megérte volna a Móric az esküvőtöket, lelkem! – mondta.

– No, és hallottátok-e, hogy boldogul a híres direktórium? – terelte gyorsan el a szót a kényes témáról Tüdős Kálmán.

– Mindent megcsinálnak orosz mintára. Munkástanács, katonatanács, államosítás, szocializálás – sorolta Laci, Emmi ura.

– Azok a disznók a rendőrség épületében rendezkedtek be.

– És a sok vér az Aranybika előtt! – szörnyülködött Emmi.

– Én bele sem merek gondolni, hogy mennyire fog hiányozni a sestakerti villa – sopánkodott Irén, mintha meg sem hallotta volna, miről beszél a testvére.

Ifj. Tüdős Jánosné, Kálmánchey Irén, Klára anyja, az ura halála után még mindig nem tudta felfogni, hogy tönkrementek. Nem a vagyonból fakadó rangot sajnálta, hanem a sestakerti villa nagy kertjét, az óriási háztartást, a sok cselédet, és főképpen azt a mártír munkát, ami a házvezetéssel járt. Nem a férjére haragudott. A férjét ugyanúgy csodálta a halála után, mint előtte, sőt talán most még inkább, hogy már nem kellett tartania a kiszámíthatatlan kirohanásaitól, az egyre elviselhetetlenebb modorától.

– Tudtok valamit arról az átkozott Frankenburgról? – villant eszébe gyakorta a fiatalember, aki ifj. Tüdős János kebelbarát tanácsadója volt, s akit ő minden baj forrásának tartott.

Klára összerezzent a név hallatán. Sápadtan ült, a zsebkendőjét szorította, amin megszáradtak a hajnali vérnyomok.

– És te, Klári, mit tervezel? Mit szeretnél, mondd csak! – kérdezte Laci nagybátyja, Emmi férje.

Megfagyott a levegő. Klára körbehordozta a tekintetét, és kimondta, amit egy ideje gondolt:

– Minél hamarabb megöregedni.

– Milyen butaságokat beszélsz, kislányom! – csóválta a fejét az anyja. – Miért beszélsz mindig ilyeneket? Miért akarsz megöregedni?

– Mert meg akarok halni! – csapta az asztalra a szalvétát Klára.

– Miért nem vered ki a fejedből ezeket a sületlenségeket? – szegezte neki a kérdést Emmi nagynénje.

– Már próbáltam – válaszolta Klára halálosan komolyan, és a homlokára csapott, olyan mozdulattal, mint aki a fejét veri a falba.

– Ízléstelen vagy – húzta el a száját Emmi.

Klára nem bírta tovább, felpattant és kirohant. Erre Laci is lerántotta a nyakába akasztott damasztot, és levágta a tányérja mellé:

– Miért hagyja neki mindenki, hogy így viselkedjen! – kelt ki magából. – Igen, igen, maga is, Irén, és maga is, Emmi! Az idegeimre megy ez az ostoba női összetartás! Ez a lány egy hisztérika! Maguk meg úgy bánnak vele, mint egy meg nem értett zsenivel. Vagy mintha beteg volna.

Mindenben alámuzsikálnak, mint a bolond apja!

– Hozzak még valamit? – érkezett a konyhából Erzsi, és meghökkent, amikor Laci ráripakodott:

– Tudom is én!
– De Laci! – sápadt el Irén.

Könnyek gyűltek Irén szemébe, ha imádott férjéről úgy beszéltek, mintha egész életében beszámíthatatlan lett volna. Hovatovább Emmire sohasem támaszkodhatott mint szövetségesére, sokkal inkább mint kritikus és gőgös testvérre, aki folyton uralkodni akar rajta.

– Nem értem, mi ütött Kláriba, elnézést! – állt fel zordan Rudi, és rágyújtott egy cigarettára.

– Ahogy a vasat vassal, úgy edzik egyik embert a másikkal – mondta Emmi egyenes derékkal ülve, tekintetét a kanalára szegezve, amit rezdületlenül emelt a szájához.

– Példabeszédek könyve? Épp a minap olvasgattam – dünnyögte Laci. – Tele van bölcsességekkel…

– Egy vadlovat nehezebb betörni – morogta Rudi. – Azonnal jöjjön vissza! – kiáltott Klára után.

Klára azonban bezárkózott a fürdőszobába. Hideg vízzel megmosta az arcát, aztán amikor odabent az asztal körül másra terelődött a szó, fogta magát és kiment az udvarra, hogy az öreg szilvafa alatt kiszellőztesse a fejét.

Az esetből tanulva a család nem faggatta többé a terveiről. Örültek, hogy annak idején nagy nehezen rávették a házasságra. Úgy vélték, ezzel minden végleg el lett rendezve. A házasság körülményei és következményei a továbbiakban tabutémák maradtak. Nem csak ez, még sok más, amiről lehetetlen volt – egyenesen botrány lett volna – beszélni.

Klárának fogalma sem volt arról, hogy Laci és Kálmán, a két nagybácsi hogyan járt közben az ősnemes Szunyogh családnál annak érdekében, hogy őt kiházasítsák. Céljuk az volt, hogy megmentsék a két özvegyet, Irént és Nanukát, Klárával együtt attól, hogy koldusbotra jussanak, miután ifj. Tüdős János vagyona, a hatalmas örökség elúszott. Csak a nagybácsik tudták, milyen kockázatos volt a házassági kaució előteremtését annak ellenére is biztosra ígérni, hogy a háború végén egyetlen árva vevő sem jelentkezett a sestakerti villára. Ifj. Tüdős János hitelezői már minden földet, ékszert, bútort, festményt, szőnyeget lefoglaltak, elárvereztek.

Bódis Kriszta: Korzón a pokolba – Istenhegy II.
Európa Kiadó, Budapest, 2023
528 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft