Szélcsendnyi örökkévalóság | Péczely Lajos: A láthatár áthatolása

● K A R Á C S O N Y I
A J Á N D É K N A K
A J Á N L J U K ●

Fazekas Erzsébet |

„…Nyomorúságban tengődik a lélek és az értelem, ha folyvást egy helybe van zárva, és nem barangolhatja be ezt a mi végtelen világunkat…” – ezzel az 1557-ben feljegyzett török idézettel kezdődik a könyv, s e gondolat jegyében indulhatott útjára a mérnök Péczely Lajos. A fotós-író 1999 és 2019 között – vissza-visszatérve – több szakaszban, csaknem két évet töltött el Közép-Ázsiában. Így válik érthetővé a kötet alcíme: A Föld arca Közép-Ázsia pusztaságaiban és sivatagaiban. A szerző számára ez a Föld egyik legizgalmasabb térsége a turisták által szinte alig látogatott területek közül. Nosza, keljünk útra vele mi is – és ehhez nekünk még csak bátorságra sincs szükségünk!

A láthatár áthatolása címet viselő, nagyon igényes kivitelű fotóalbum pedig az olvasó jutalma. A festői szépségű fotók mellé filozófiai mélységű szövegeket kapunk. Kedvenc példám a könyvből: „Az örökkévalóság a sivatagban legfeljebb szélcsendnyi.” Mennyire igaz: az igen gyakori szél folyamatosan átrendezi a sivatag homokját. Így egyik alakzat sem lehet állandó. Lapozgatva és olvasva földrajzi fogalmakat is tanulok. Némelyikre nehéz megtalálni a neten a magyarázatot, de a kötet szakmai lektorai segítenek: a ’csinkek’ a sivatagi keményebb kőzetek töredezésével létrejött vonulatok. Péczely Lajos költői megfogalmazásában ez a „romba dőlt természet”.

A kötet elmondja: a Közép-Ázsia elnevezést a nyugati civilizáció találta ki (nyugati felét viszont Elő-Ázsiaként ismerjük). Korábban ez volt Turán (perzsa szóval), ebből lett Turkesztán az 1. évezred közepén. Nyugat-Turkesztán pedig, az angol–kínai–orosz érdekszféra találkozása idején (18–19. szd.) kapta meg a Közép-Ázsia nevet. E térség most magába foglalja Türkmenisztánt, Üzbegisztánt, Kirgizisztánt, Tádzsikisztánt és Kazahsztán egy részét – 3,9 millió négyzetkilométeren. Tágabb (kulturális, néprajzi) értelemben ide sorolják Iránt, Afganisztánt, Pakisztán északi régióit is.

„Homokszemnyi ismeret a sivatagokról” – ajánlja a tudást az egyik alfejezet, amely felsorolja, hogy a térségben szikes, löszös és gipsz-sivatagok is vannak. A délen magasodó hegységektől északra a homok- és agyagsivatagok a jellemzőek. Füves pusztákat csak a 47. szélességi fok fölött találni. Ez a hatalmas síkság a Turáni-alföld – ami nekünk, magyaroknak akár „átkos” is lehet. (Arról nem szól ez a könyv sem, hogy a türk népek számára milyen volt.)

Péczely Lajos érdeklődését Szergej Pavlovics Tolsztoj műve, Az ősi Chorezm indította el az 1970-es években. Lenyűgözték a Kara- és a Kizil-Kum ősi civilizációi… Az utazók előtt ez a világ csak 1990 után nyílt meg. A fotós felfedező hátizsákosként kezdte az ismerkedést, 2003-tól indult valódi expedíciókra egy türkmén utazási iroda munkatársával, vállalva a nem hétköznapi körülményeket. (E tájon késő tavasztól kora őszig nagy a hőség – a nappali 45-50 fokban a homok 80 Celsius is lehet.) A túrákat március-május közepére szervezték, egyszer meg októberre. Ebben az időszakban éjjel gyakorta fagy, nappal pedig hideg szélviharok tombolnak.

• Olvass, lapozz bele!

A 150 féle szükséges dolog között a legeslegfőbb az üzemanyag – ebből legfeljebb 600 litert tudtak vinni, ami 1200 km megtételére volt elég. A csomagokban a második legfontosabb az ivóvíz, ebből napi 13-15 literre volt szükségük. Felszerelésük 800-1000 kilót nyomott, így járták be hármasban az Usztyurt pusztaságait és az Aral-tó környékét. „Ha megengedhettük magunknak, útközben csak ritkán kértünk útba igazítást. Soha nem mondtuk meg senkinek, éppen merre tartunk. Katajemszja, utazgatunk” – hangzott a magyarázatuk, alighanem biztonsági okokból. Péczely nem titkolja, hogy esténként a vodka mellé mindig jutott bárányhús. Ezt ugyanis birkazsírban lesütve sokáig lehetett eltartani hűtés nélkül.

Több mint 300 nap alatt, 2018-ig, 54 ezer kilométert tettek meg a térségben. Váratlan fordulatként a következő év márciusában hiába várták Dmitrij Gorjunovot Hívában. A türkmén hatóságok nem engedélyezték neki, hogy személyautóval elhagyja országát. Végül nélküle, de útmutatásai alapján vágtak neki utolsó útjuknak, az Usztyurt felderítésére.

Ez a vonulat, a földkéreg mozgásai nyomán kiemelkedve, 200-250 méterrel magasodik a tengerszinten lévő környezet fölé. Szépségét a meredeken leszakadó, önállósuló – azaz csinkesedő, darabolódó – falak, tornyok, a tanúhegyek melletti tagolt árkok adják. A fennsíkon, az Amu-Darja közelében, három karavánút alakult ki, ezek a Nagy Selyemút részei. Péczely Lajos albuma sok itteni látványosságot mutat be: vármaradványokat, karavánszerájok romjait (ezekből tucatnyit használhattak a korabeli karavánok), temetőket, díszes síremlékeket, zarándokhelyeket.

Az Aral-tó egykori félszigetén (Kokaral) van egy különösen érdekes temető. Az erről készült kép egészen lenyűgözően szép (218-9. o.). A következő oldalpár a Kis-Barszuk sivatag dűnéi között rejtőző Akeszpe telep egyik házának állít emléket. Egyedi, különleges képeken láthatjuk, miként gyűri maga alá Akeszpe házait a sivatag, a házfalak körül egyre magasabb a homok… A képeket kísérő szöveg lebilincseli az olvasót, aki már-már feledi az alapfokú iskolában szerzett földrajzi tudását, például hogy Aralszktól légvonalban 360 km-re, az Amu- és Szir-darja között, 500 km hosszan agyagsivatag terül el. Itt az eső puha péppé változtatja a felszínt, ami azonnal fogságba ejti az utazót.

Az Usztyurt déli része nemzeti park (Kaplankír), északi peremén ingoványos mélyföld (a Karasor) húzódik. Itt található az iskoláskorunk földrajzóráiról ismert: Kara-Bogaz (Fekete-torok) öböl – aminek több mint 30 Balatonnyi felülete a földkerekség legnagyobb „bepárlódó” öble. Sótartalma 25-ször nagyobb, mint a Kaszpi-tengeré. A mederfenék üledékvastagsága 35 méter, az agyagrétegek között 23 méternyi só halmozódott fel. A nemzeti park bejárásához engedélyt kellett kérni, s a túrázók kísérőt is kaptak. Ez nagy szerencse, mert ’inspektoruk’ figyelmeztette őket arra a különös jelenségre, hogy a perem közelében, egy csendes terület után akár néhány méterrel orkánszerű szél csaphat le. A nagy hőmérsékleti különbség hatására le- és felfelé áramló légtömegek okozta légörvény a gyanútlanul fotózó túrázót beszippanthatja s a mélybe lökheti. De nem csupán ez lehet annak az oka, hogy a térségbe 2018 óta csak tudományos utazókat engednek…

Nem győzök eleget csodálkozni azon, hogy mennyi tanulnivalót kínál ez a képeskönyv, bár valamennyire emlékszem még történelemből az öntözéses gazdálkodás kezdeteire. Az öntözés a civilizációval egy időben született meg Közép-Ázsiában (is). Mára azonban ennek főként az árnyoldala látszik. Túl sok vizet vontak el az Araltól, a tó felszíne elképesztő méretekben zsugorodott. 1984-ben megszűnt a hajózás, és az 1890 óta virágzó ipari halászat. Leáldozott a halfeldolgozásnak, holott az Aralban fogott évi 30-35 ezer tonna halból az aralszki, mujnaki konzervgyárak 22 millió doboz konzervet dobtak piacra. A tó északi-déli részét összekötő Berga-szoros 1989-ben megszűnt, így az Aral két részre szakadt. Az egykor tengernyi déli rész helyén sivatag alakult ki (Aral-kum). Feltámasztásában reménytelen bízni, mivel az Amu-darja vizét teljes egészében öntözésre használják.

Péczely 2002-ben járt először hátizsákosként Aralszkban, utoljára pedig 2014-ben. Az állomásépület akkor még őrizte a reménykedést sugalló, eredeti nevet: Aral-Teniz (tenger). Ám a kikötő száraz medre, a rozsdásodó daruk, a pusztuló hajóroncsok már mind az Aral síremlékei. (A gáttal újjáélesztett Kis-Aral vizében, dán segítséggel, életre kelt a halászat – az Azovi-tengerből telepítettek át a magas sótartalmat jól tűrő lepényhalakat.) A kiszáradt mederrészekből a szél felkapja a sót. A megművelt mezőgazdasági terület védelmére az üzbég kormány több millió só- és szárazságtűrő cserjét telepített.

Rengeteg további, érdekes információt lenne még kedvem megosztani az olvasókkal, de inkább az eredeti szöveg megismerésére buzdítok mindenkit. Azért is, mert szeretném Péczely Lajos egyes megfogalmazásaira felhívni a figyelmet. Plasztikusan ecseteli, hogy mi is a térség legmarkánsabb vonása. A kietlenség! Meg a végtelenség élménye, a néma csend félelemkeltő ereje. A táj, a minden képzeletet felülmúló természeti képződmények rezzenéstelen nyugalma. A lakatlan térségek magányra tanító világa. A szerzőt ezek miatt bűvöli el és taglózza le ez a kietlen pusztaság. Közép-Ázsia térségében a természet szűkmarkúan mérte az életfeltételeket az emberek számára, de nem volt kegyes az állatokhoz, növényekhez sem. Ez az esetleges, szerény élet mégis csodálatosan alkalmazkodik a körülményekhez. Van élet, sőt civilizáció ott is, ahol az ember el se képzelné.

A természet nagy alkotómester. hol csendesen, lágyan átrendezi helyben a homokformációt (232. o.), hol fölkapja a szemcséket, s messzire viszi. Ezért aztán „itt az örökkévalóság legfeljebb szélcsendnyi” – ismétlem meg a könyv egyik megállapítását. A láthatárt olykor homokköves ’hegyvidék’ szegélyezi. Világszerte ismert alakzat a dűne (mongolul barkán, kb. ’homokdomb’ vagy kazakul: ’csupasz homok’) – ez a homoksivatagok egyik jellemző formája. Bár sivatag a Föld számos vidékén van, barkánt másutt ritkán látni. A dűne is úgy áll, ahogyan felrakta a szél. „Amennyire bizonytalan a létezés, olyan biztos a folyamatos újraépítés.” „A homoksivatagokban az elmúlás és pusztulás aligha értelmezhető” – fogalmaz a fotográfus-író.

A homok és az agyag, ha nem is szimbiózisban, de barátságban él egymással. A gördülő puhaság, keménységgel ötvöződve, segíti a növények megtelepedését. Az ilyen felszínen az utazó is könnyebben halad. A tavaszi eső hatására, ha rövid időre is, még a sivatag is feléled. A Kara-kum afgán határhoz közeli részén pár napra, jó esetben pár hétre, végtelen messzeségig zöld az egész látóhatár. A fűfélék gyökérzete képes lassítani a felszín átrendeződését. A szívós növényzet sokfelé megkötötte a homokot, elhalt részeiből – persze sok-sok év alatt – humusz képződik. A kiszáradt szakszaul-cserjecsonk azonban súlyos veszélyt jelent a terepjáró gumijára nézve. A növényzet terjed magától (van kép erről is), de sokfelé tudatosan telepítik. Leggyakoribb a fehér szakszaul, ritkán szomorú homokfát is látni. A növények május közepére kiégnek, így „szárazságba dermed az élet” – írja a szerző szöveg-illusztrációjában. A kötetben (egyebek között) idéz egy másik török közmondást is: „Aki csukott szemmel utazik, mindenütt sötétséget lát.” Megerősíthetem: Péczely Lajos tágra nyitott szemmel utazott, és nagyon sok mindent látott.

Az album jóval nagyobb részét teszi ki a fotográfus munkája, mint a szöveg, a szakszerűségért két lektor (dr. Sári László, dr. Nagy Balázs) és a kartográfus (Bába Imre) felel. A kötetbe válogatott képanyag azonban sajnálatos módon egyenetlen. Alighanem a mindent megmutatni akarás okozza, hogy sok az ismétlődő jellegű, az előző képhez sem tartalmában, sem hangulatában nem sokkal többet adó felvétel – még ha esetleg másutt készült is. A borítót ketten tervezték – Rajka Mária, Németh Károly –, de eléggé semmitmondó képek kerültek oda – különösen a kötet belsejének érdekes, izgalmas fotóihoz képest. A címlapon az odarajzolt, poroszkáló Don Quijote-alak számomra nem jelképezi az utazót, és a Kara-kum sivatag pionírjainak a hátsó borítóra tett, homokszínű emlékműve is talán csak eredeti helyén, Türkmenisztánban mutat igazán.

A borító – bár a legjobb szándékkal készült – kevéssé ösztönöz a vásárlásra. A szemlélő azt hiheti, hogy belül is ez az egyszínű minőség jellemző. Holott odabenn több száz lenyűgöző felvétel várja… Remélhetőleg a gyönyörű album – a bőséges karácsonyi könyvkínálat temérdek érdekes olvasnivalója között is – sokak érdeklődését felkelti. A boltok bizonyára fóliával védik, hogy ne sérüljenek lapjai. Ez azért kár, mert valójában a művelődéstörténeti, civilizációs értékeket hordozó szövegének és képeinek szépsége tenné igazán vonzóvá. Én mindenesetre az album rejtvényszerű címe helyett a szöveg egy részletével vésem emlékezetembe: „Egy szélcsendnyi örökkévalóság.”

Dicséret illeti a Scolar Kiadót, hogy volt mersze belevágni ennek a nagyon gazdag tartalmú és igényes kiállítású könyvnek a megjelentetésébe, és köszönet minden munkatársnak, aki ebben közreműködött.

Péczely Lajos: A láthatár áthatolása.
A Föld arca Közép-Ázsia
pusztaságaiban és sivatagaiban
Szerkesztette: Illés Andrea
Scolar Kiadó, Budapest, 2023
352 oldal, teljes bolti ár 19.990 Ft,
online ár a kiadónál 16.992 Ft
ISBN 978 963 509 7562

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A Földnek kevés olyan térsége van, amit a turizmus alig hódított meg. A felfedezetlen világok egyik legizgalmasabbja Közép-Ázsia. A természet drámai alkotásai és a történelmi régmúlt rejtőzködő emlékei teszik oly különlegessé.
A terület ismeretlensége évszázadokon át az itteni kánságok szinte mindenkit távol tartó veszélyességével magyarázható. Majd következett az orosz térhódítás és a szovjet korszak, ami ezeket az országokat gyakorlatilag teljesen elzárta a külvilágtól. A határok csak 1991 után, a Szovjetunió megszűnésével kezdtek megnyílni, amikor a közép-ázsiai szovjet tagköztársaságok önálló országokká váltak (Kazahsztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán és Kirgizisztán).
Az album szerzője és fotográfusa, Péczely Lajos 1999 és 2019 között hátizsákos és expedíciós utazóként közel 600 napot töltött Közép-Ázsiában. Az expedíciók nyitották meg számára a kietlen és végeláthatatlan térségek belsejét, és tették lehetővé a Föld itteni, alig ismert arcának megismerését. Az album kitűnő felvételekkel tárja az olvasó-néző elé az Usztyurt-fennsíkot, az Aral-tó térségét, a Kara-kum és a Kizil-kum sivatagot.