Charlotte Higgins: Az Olümposz istenei (részlet)

Bevezetés

Gyerekkoromban a legkedvesebb könyveim közé tartozott egy görög mítoszokat tartalmazó kötet. A legidősebb bátyám – aki akkoriban kialvatlan rezidens volt – vette nekem egy kicsi, zsúfolt könyvesboltban, a londoni lakása közelében. A bolt sajnálatos módon már régen megszűnt, de én még mindig őrzöm Kenneth McLeish Children of Gods (Az istenek gyermekei) című művét Elisabeth Frink illusztrációival. A kötet történetei átjárták a gyermeki képzeletemet: többek között ez az írás indított el a klasszika-filológia és az írói pálya felé vezető úton.

Talán a képek, az erőteljes ceruzarajzok gyakorolták rám a legnagyobb hatást: Artemisz az inas, atletikus testével, Hadész, a holtak kifürkészhetetlen királya a pompás, rémisztő kocsijában, ahogy a szemére árnyat vetett a sötét sisakja. Természetesen a történetek is lenyűgöztek, hiszen különösek voltak, és vadak, tele erős boszorkányokkal, kiszámíthatatlan istenekkel meg a kardjukat lengető gyilkosokkal. Mindemellett szélsőségesnek éreztem őket: egymás életére törő családokról szóltak, lehetetlen feladatokról, amelyeket kegyetlen királyok szabtak ki, tragikusan végződő szerelemről, háborúkról, utazásokról, rettenetes veszteségekről. Volt bennük varázslat, alakváltozás, szörnyek, alászállás a holtak birodalmába. Az emberek és a halhatatlanok ugyanabban a világban éltek, amely néha veszedelmesnek, néha izgalmasnak bizonyult.

A történetek nyilvánvalóan képtelenségnek hangzottak. Persze a testvérek tényleg csatáznak egymással. Az emberek nem hisznek annak, aki valójában igazat mond. A háborúk tönkreteszik az ártatlanokat. A szerelmesek elválnak egymástól. A szülők meggyászolják a gyermekeik halálát. A nők erőszak áldozatai lesznek a férfiak miatt. A legokosabbak olykor nem veszik észre, mi történik. A törvények ellentétben állnak azzal, amit az ember igazságosnak vél. Titokzatos betegségek döntenek le városokat. Életeket tesz tönkre az árvíz és a tűzvész. A müthosz szó a görögök számára egyszerűen szájról szájra terjedő mesét jelent. A huszonegyedik századra már rég magunk mögött hagytuk azokat a politikai és vallási kereteket, amelyek között ezek a történetek eredetileg terjedtek, az erejük azonban megmaradt. A görög mítoszok továbbra is érvényesek, mert az emberi tapasztalat szélsőségeit aknázzák ki: a hirtelen, megmagyarázhatatlan katasztrófákat; a szerencse radikális megfordulását; a sorsfordító, de látszólag véletlenszerű eseményeket. Röviden: az emberi lét kemény, alapvető helyzeteivel foglalkoznak.

Az ókori görögöket és rómaiakat mindenfelől mítoszok vették körbe. A történeteket ráfestették az edényekre, amelyekből ettek és ittak, belevésték a szentélyek oromzatába, amelyek előtt áldozatot mutattak be az isteneknek; ezek adták az alapanyagot a dalaikhoz és a szertartásaikhoz. A mítoszok közös kulturális nyelvet jelentettek, olyan szövevényes, újra meg újra elágazó úthálózatot, amely a világ, valamint az emberi és isteni élet természetének a megértéséhez vezetett el.

Megmagyarázták a csillagokat. Elmesélték a növények és állatok, a sziklák és patakok teremtését. Elidőztek az egyes helyszíneken, kifejtették a városok, helyi kultuszok és családok eredetét. Megerősítették a szokásokat és a normákat – néha igazolást jelentettek az elnyomásra, főként a nőkkel és a kívülállókkal szemben.

Mindemellett közös kulturális azonosságot jelentettek a Földközi- és a Fekete-tenger között letelepedő nép számára – a görög kultúra ugyanis messze túlnyúlt a mai Görögország határain. A jelen könyvbe foglalt mesék olyan forrásokból származnak, amelyek nem kizárólag görög földeken íródtak, hanem a mai Algéria, Líbia, Egyiptom, Törökország és Irak területén is. A világ, amelyet történetekkel töltöttek meg, a mai Görögországtól Grúziáig, Spanyolországtól Szíriáig, Afganisztántól Szudánig terjedt.

A görögök gyakran szkeptikus szemmel nézték a saját mítoszaikat. A legkorábbi filozófusok megkérdőjelezték a régi történetekben leírt események valószerűségét. Ennek ellenére olykor még a rendíthetetlenül józan gondolkozású Platón is kitalált saját legendás történeteket, hogy megértesse a filozófiája üzenetét. Tőle vettük Atlantisz elveszett városának a gondolatát, az Állam című műve pedig Ér mítoszával zárul, amely az emberi lélek halál utáni útjának a felejthetetlen és furcsa története. Senki sem élhetett mítoszok nélkül.

Amikor „görög mítoszokról” beszélünk, azokra a történetekre gondolunk, amelyeket az ókori görögök és rómaiak költészetében, színdarabjaiban és prózájában találunk. Ezt a világot a fennmaradt rendkívüli vizuális kultúra eleveníti meg, beleértve kerámiákat, szobrokat és freskókat. Ezek a mítoszok a régmúlttal foglalkoznak, amikor a halhatatlanok és az emberek világa összeért, és amikor néhány rendkívüli ember szinte istenivé válhatott. Ebből az óriási, sokszínű irodalmi anyagból válogattam ki a történeteket a könyvem számára.

A görög irodalom az Iliásszal és az Odüsszeiával kezdődik, a két epikus költeménnyel, amelyeket valamikor az i. e. nyolcadik század vége és hatodik század között jegyeztek le, de amelyek több száz éves szóbeli hagyományból építkeznek. Ezek a művek – amelyeket Homérosznak szokás tulajdonítani – a trójai háborúra és annak a következményeire utaló történeteket mesélnek el, talán azoknak az összetűzéseknek az elmosódó emlékeit, amelyek nagyjából az i. e. tizennegyedik és tizenkettedik század között játszódtak. Nagyjából abban az időben, amikor a homéroszi eposzokat lejegyezték, egy Hésziodosz nevű boiótiai szerző megalkotta az Istenek születése című költeményét, amely az istenek és az emberi élet eredetét írja le.

Homérosz és Hésziodosz adta a görögöknek az irodalmi mítoszok alapját. Ám ez még csak a kezdet volt. A mítoszok az irodalmi művek szédítő skálájában megjelennek, például a Homéroszi himnuszokban: a különféle görög isteneknek ajánlott dalokban, amelyeket eredetileg Homérosznak tulajdonítottak, de majdnem biztosan későbbről származnak. Aztán ott vannak Pindarosz Ódái az i. e. ötödik század elejéről, amelyek a pánhellén vallási sportversenyek győzteseinek íródtak, és amelyek a mítoszokból merítik a költői erejüket. Az i. e. ötödik századi nagy athéni tragédiaírók – Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész – szinte mindig a mítoszokból vették a történeteik anyagát. Később a kultúra és az oktatás központjában, Alexandriában, azon városok egyikében, amelyeket Nagy Sándor alapított, miután i. e. 332-ben meghódította Egyiptomot, Apollóniosz Rhodiosz megírta az Argonautika című epikus költeményét Iaszón útjáról meg az aranygyapjú megszerzéséről, Kallimakhosz pedig a mítoszokkal átszőtt Himnuszait.

A rómaiak megörökölték a görög mítoszok mesevilágát, átvették és kibővítették a saját jellegzetes narratívájukkal. A könyvemben szereplő történetek némelyike szigorúan vett értelemben római mítosz. Vergilius Aeneis című epikus költeménye, amelyen még a halála idején, i. e. 19-ben is dolgozott, Róma grandiózus mitológiai alapjait teszi le. Az eposszal a szerző részben a tiszteletét akarta leróni Homérosz előtt, részben versengeni kívánt vele. Vergilius jóval fiatalabb kortársa, Ovidius nagyjából húsz évvel később fejezte be az Átváltozásokat. Ebből a műből szinte zavarba ejtő bőséggel ömlenek ki a mitikus történetek: ez a klasszikus mítoszok legzseniálisabb ókori kincsestára a ránk maradt anyagok közül.

Később, a görög–római korszakban mítoszokat bemutató „kézikönyvek” maradtak fenn, olyan prózai művek, amelyek útmutatással szolgálnak az olvasóknak a legfontosabb történeteket illetően. Ezek közül a legjobb és legfontosabb a Bibliothéka, amely több, mára már elveszett korai forrásra utal, és amelyet az i. sz. első vagy második században írt egy – elég zavaró módon – Pszeudo-Apollodórosz néven számontartott szerző. (A művet régen egy i. e. második századi tudósnak, Athéni Apollodórosznak tulajdonították, de már nem őt tartják a szerzőjének, ezért kapta az előtagot.) Görögül íródott továbbá a Dionüsziaka, amely Dionüszosz isten hősi tetteit és utazásait taglalja. Ennek a terjedelmes, túldíszített és – be kell ismernem – néha kimerítő szövegnek (olyan hosszú, mint az Íliász meg az Odüsszeia együttvéve) a szerzője Nonnosz, aki az i. sz. ötödik században élt az egyiptomi görög városban, Panopoliszban.

Talán paradoxonnak hangzik, de a többi fontos forrás olyan történet, amely nem maradt fenn teljes egészében. Homérosz munkái régen egy „epikus ciklus” részei voltak, amely hosszú verses szakaszokat tartalmazott a trójai háború Íliászban nem szereplő részleteivel, Thébai régmúltjával és más mesékkel. Ezek mindössze kivonatokban, más szövegekben szereplő utalások formájában és rövid töredékekben maradtak fenn számunkra. A tragédiákról elmondható, hogy az i. e. ötödik és negyedik század alatt Athénban nagyjából ezer színdarabot alkotott meg nem kevesebb mint nyolcvan szerző. Ebből csak harminckettő maradt fenn teljes egészében. Türelmes, nyomozókat megszégyenítő készségekkel megáldott tudósok rekonstruálták az elveszett művekből, amit lehetett, Egyiptomban talált ősi papiruszok töredékeinek a segítségével, és gyötrően csábító utalásokat állítottak össze egy elveszett mesevilágról.

Az antikvitásban nem létezett kanonizált, kétségbevonhatatlanul hiteles változata a „görög mítoszoknak”. Egyértelműen voltak uralkodó változatai az egyes történeteknek. Médeia történetének az Euripidész-féle változata például végtelenül népszerű lett, és görög edényeken ma is látni lehet a híres zárójelenetet a fenséges címszereplővel meg a sárkányok húzta szekérrel. Ám a görög történetek végtelen változatban léteztek, folyamatosan szaporodtak. Lehetetlenség, casauboni feladat lenne egyetlen kötetbe összegyűjteni az eszelősen szétágazó változatokat.

A történetek szédítő változatossága a görög világ földrajzi, politikai és kulturális helyzetét tükrözi: hegyvidékes szárazföldön, zegzugos partvonalon, több száz szigeten, valamint a mai Anatólia nyugati tengermellékén terült el. Az i. e. nyolcadik századtól fogva a szétágazó kereskedelmi hálózatnak köszönhetően a görögök letelepedtek mindenfelé a Fekete-tenger körül, Észak-Afrika partjain, valamint a mai Franciaország és Spanyolország déli részén. Könnyen előfordult, hogy a különböző város-államokban ugyanaz az istennő más asszociációkat keltett, és a történetekben máshová került a hangsúly. (A városállam, avagy a polisz volt a görög világ tipikus politikai egysége. A hozzávetőlegesen ezer polisz minden tekintetben különbözött kulturálisan, és gyakran egymásnak estek a mítoszokban, valamint a valós életben is.)

A klasszikus irodalomban mindenhol fellelhető ez a pezsgő, vitás sokszínűség. Ki merem jelenteni, hogy az isteneket és a halandókat leíró görög történetmondás egyik legfeltűnőbb jellemzője a részletek különbözősége. Az ókori mitográfia tele van ahhoz hasonló figyelmeztetésekkel, hogy „egyesek szerint ez így történt, de mások máshol azt mondják, hogy valami más történt”.

Az antikvitás utáni írók számára ez a rengeteg, szerteágazó választási lehetőség izgalmas szabadságot jelentett. Hangsúlyeltolódást okozhat egy mítosz elmesélésében például, ha egyes elemeket összesűrít az író, hogy más elemeket kifejthessen. (A tragédiaírók gyakran folyamodtak ahhoz a cselhez, hogy kiemeltek egy Homérosznál látszólag jelentéktelen eseményt, amelyből aztán az egész cselekmény kinőtt.) Ennek az egyik módja az, hogy az író kiválaszt egy adott nézőpontot az elbeszéléshez, ahogy Ovidius a Hősnők leveleiben, ebben a levélformában megírt verseskötetben, amelyben a női szereplők írnak a mitikus hősöknek. A történeteket radikálisan meg lehet változtatni: egy drámaíró nyugodtan írhat olyan darabot, amelyben Helené valójában el sem megy Trójába. (Itt Euripidész Helené című munkájára utalok, amelyben a görögök és a trójaiak egy felhőből készített utánzatért harcolnak, miközben a hús-vér nő Egyiptomban várja ki a háború végét. A drámaíró ezt a gondolatot az i. e. hatodik századi költőtől, Sztészikhorosztól kölcsönözte.)

Az i. e. ötödik századi tragédiaírók számára a mítoszok a korabeli politikai és társadalmi kérdések megvitatását is lehetővé tették. Aisz-khülosz Oreszteia című trilógiájának a színterét a trójai háború kései utóhatásai adják, ugyanakkor eredetmítoszt is kínál Athén új demokratikus rendjéhez – ezzel együtt bizonyos értelemben legitimizálja. Euripidész Trójai nők és Hekabé című művei szintén Trója legyőzésének az idején játszódnak, de úgy is lehet őket olvasni, mint kritikát az író társadalmának morális kudarcai felett, mivel Athén bőségesen öntötte a forrásokat és az emberi életeket a Spártával folytatott kimerítő, harmincéves konfliktusába. Részben ez az oka annak, hogy a darabokat a mai napig színpadra viszik, az aktualitásukból és az erejükből pedig mit sem veszítettek. Ezeket a térben és időben távoli történeteket ugyanúgy fel lehet használni, ahogy régen Euripidész tette: lencseként, amelyen keresztül tisztábban láthatjuk a saját korunkat.

Mindezen okból kifolyólag a modern újramesélő sosem lehet hűséges szolgálója a történeteknek. Lehetetlen. Kénytelen magára vállalni a kreatív munkát, hogy egyes történeteket elutasít mások kárára, egyes aspektusokat kiemel, háttérbe szorítva a többit. Ki kell választania, hol és kire irányítja a kamerát.

A tizenkilencedik és huszadik században termelt mítoszgyűjteményekben, különös tekintettel a gyermekeknek szánt könyvekre, a kamerát általában határozottan a hős alakjára irányították. Ezek a szereplők – Héraklész, Perszeusz, Iaszón, Thészeusz – gyakran palástoltan vagy nyilvánvalóan úgy lettek kiválasztva, hogy a férfiúi erények mintájaként szolgálhassanak a fiatal olvasók számára. A női szereplőket többnyire a háttérbe száműzték, mint védtelen szüzeket, aljas szörnyetegeket vagy groteszk vénasszonyokat. A homoszexuális vágyakat általában teljességében mellőzték. Nathaniel Hawthorne A Wonder Book for Boys and Girls (Csodakönyv fiúknak és lányoknak), valamint Tanglewood Tales (Tanglewood mesék) című kötetei kiváló példái ennek a tendenciának: az ő Thészeusza elszánt fickó, aki nem fél a szörnyektől; az Ariadnéja túl erényes lány ahhoz, hogy elhagyja a családját; a Médeiája pedig mindössze bosszúszomjas, féltékeny mostohaanya és rosszindulatú boszorkány.

Az olvasó (és az újramesélő) helyzetét megbonyolítja, hogy az ókori görög irodalom „héroszai” egyáltalán nem olyan emberek, mint amire a mai angol nyelvben a „hero”, hős szó utal: az az önfeláldozó katona, akire Hawthorne gondolhatott, vagy az arcvonalban dolgozó egészségügyi munkás, aki manapság eszünkbe juthat. A görög irodalom hőse szélsőséges és felkavaró alak, aki szoros kapcsolatban áll az istenekkel. A modern normák szerint Akhilleusz háborús bűnös, aki meggyalázza az ellenfele holttestét; Héraklész a saját feleségének és a gyermekének a gyilkosa; Thészeusz pedig erőszaktevő. A klasszikus irodalom szereplőinek a furcsaságát és erőszakosságát egyes esetekben kétségtelenül a gyerekek miatt tussolták el az újramesélők. Ám a görög mítoszokra nem úgy kellene gondolni, mint gyerekeknek szánt mesékre – vagy legalábbis nem kizárólag úgy. Bizonyos értelemben ezek a legfelnőttesebb történetek, amiket ismerek.

Az elmúlt években sok olyan regény látott napvilágot – köztük Pat Barker The Sience of Girls (A lányok csendje), Natalie Haynes Ezer hajó és Madeline Miller Kirké című műve –, amelyekben mítoszok női szereplői kerülnek a középpontba olyan történetekben, ahol ők eredetileg a margóra szorultak. Olyan szerzők pedig, mint Kamila Shamsie (A fiúk hazatérnek című könyvében), görög mítoszt használnak keretként modern történetek számára. A jelen könyv azonban sokkal inkább ókori mítoszok gyűjteménye, mint regény. Az én művem nem kíván pszichológiai mélységeket feltárni a szereplők jellemfejlődése kapcsán, ahogy a regényíróknál szokás, inkább továbbcsalogatja az olvasót egy sok történetet felölelő tájon, egy adott ösvényt mutat a mesék erdejében.

A különféle megközelítések közötti eltérések kiemelése nem kívánja csökkenteni az értékét az olyan régi elbeszéléseknek, mint amilyen Roger Lancelyn Green csodálatos, gyermekeknek szánt kötete, a Tales of the Greek Heroes (A görög hősök története) vagy Robert Graves gyönyörűen megírt, A görög mítoszok című könyve, amely izgalmas emléket állít a szerző saját érdeklődési körének, előítéleteinek és elméleteinek. Inkább kiemeli a görög mítoszok azon képességét, hogy minden újabb olvasóban és íróban, minden generációban visszhangra találnak. Amint mozgásba lendíti őket az újabb képzelet, a történetek máris új életre kelnek. A görög mítoszok az időtlen ellentétei: aktuálisak.

Amikor ennek a könyvnek a megírásán gondolkoztam, az volt az első aggályom, hogyan adhatnék keretet a kiválasztott történeteknek, illetve hogyan rendszerezzem őket. Eszembe jutott a mítoszgyűjtemények legnagyobbika: Ovidius Átváltozások című műve, a legendás átalakulásokról szóló epikus költemény. A tartalma elválaszthatatlan a szerkezetétől: a költemény szervesen változik, ahogy előrehalad, minden történet zökkenőmentesen adja át a helyét a következőnek. Maga a formaválasztás kifejező. Azt állítja, hogy semmi sem állandó. Minden esetleges, az anyag állandó mozgásban van.

Nyilván nem kívánok versenyre kelni Ovidiusszal, de úgy gondoltam, hogy hozzá hasonlóan én is szeretném, ha a kiválasztott történeteim formája önmagában kifejező lenne. Eszembe jutottak más ókori szerzők, akik különböző témák köré rendezték a mitológiai költeményüket vagy gyűjteményüket. Egy korai szöveg női szereplőket választott szervezőerőként: ez pedig a töredékes Asszonykatalógus, amelyet korábban Hésziodosznak tulajdonítottak. A fennmaradt szöveg fontos és gyakran gyönyörű, de ez a munka főként a hősök genealógiájának a megteremtésével foglalkozik, a nők fő szerepe pedig a gyermekszülés. Létezett továbbá Boiosz mára már elveszett, Ornithigonia című műve a madarak mitikus eredetéről; az erotikus történetek kis kézikönyve: nikaiai Partheniosz (aki állítólag Vergilius görögtanára volt) Erótika pathémata (Szenvedés a szerelemben) című könyve; valamint a csillagmítoszok töredékes gyűjteménye, a Katasztériszmoi, amelyet a Líbiában született polihisztornak, Eratoszthenésznek tulajdonítanak.

Úgy döntöttem, hogy a görög mítoszaim keretét a női elbeszélők fogják adni. Bár ha pontosabban akarok fogalmazni, ezek a nők nem elbeszélik a történetet, hanem beleszőtték a meséjüket díszes kelmékbe. A könyv nagy része ezeknek az elképzelt kárpitoknak a leírásából áll.

A klasszikus irodalom egyik visszatérő motívumában gyökerezik a gondolat, hogy látványos művészeti alkotások leírásán keresztül bontakozik ki a történet: ezt az irodalmi hagyományt hívják ekphraszisznak. Ennek az első és leghíresebb példája az Akhilleusz pajzsát díszítő jelenetek leírása az Iliászban. Jóval később, az i. e. első században Catullus római költő Thészeusz, Ariadné és a Minótaurosz teljes történetéről számol be azáltal, hogy hosszasan leírja az ágytakaróba beleszőtt mintákat. Az ekphraszisz egyik vonása az volt, hogy a leírt tárgy olykor önálló életre kelt elbeszélésként, kilépett az elképzelt tárgy státuszából.

Konkrétan véve azonban a gondolatot a klasszikus irodalom azon pillanatai inspirálták, amikor a női szereplők átveszik az uralmat a történet fölött. Több olyan szembeötlő példa létezik, amikor ez a szövés aktusán keresztül valósul meg.

Vegyük például a trójai Helenét! Amikor először találkozunk ezzel a rendkívül híres irodalmi szereplővel az Íliász harmadik énekében, a szövőszéknél ül, a görögök és a trójaiak közötti küzdelmet szövi meg. Ő a költemény egyetlen olyan szereplője, aki képes hátralépni egyet a szeme előtt kibontakozó eseményektől, hogy értelmezze őket, és művészeti alkotást hozzon létre róluk. Érdekes módon az eposz egyik szövegmagyarázójának ez már az ókorban feltűnt, és azt írta róla: „A költő érdemes modellt alkotott a saját költői vállalása számára.” Ahogy azt a korai kritikus megjegyezte, mind az író, mind a szereplő ugyanarról az anyagról készít művészeti alkotást: a költő a verset, Helené a kárpitot.

Az Odüsszeiában Pénelopeia otthon, Ithaka szigetén várja a férjét, Odüsszeuszt, akit már húsz éve nem látott: tíz évig Tróját ostromolták, tíz évig pedig ki tudja, hol járt. Valószínűleg meghalt. Ideje újra férjhez menni. Pénelopeia azt mondja az őt zaklató kérőknek, hogy majd akkor választ új férjet, ha elkészült az apósa halotti leple. Mindennap sző. Az elkészült munkát pedig minden éjszaka lebontja, ezzel késleltetve a döntést. Ennek az eszköznek, amely egyébként a cselekmény szövésében is fontos szerepet játszik, a leírására Pénelopeia a tolüpeuein szót használja, amely szó szerint a gyapjú csévézését jelenti a szövéshez, átvitt értelemben pedig egy cselfogás kieszelését.

Ovidius Átváltozásokjában Philomélát, az athéni hercegnőt börtönbe vetették, és megerőszakolták. Az elkövető, a sógora, Téreusz kivágta a nő nyelvét, hogy ne tudja elmondani senkinek, mi történt. Ő azonban beleszövi egy vászonba, így tanúskodik a bűnről, előmozdítva a cselekményt a borzalmas végkifejlet felé.

Az Átváltozások egy másik részében egy Arakhné nevű fiatal nő kihívja Minerva istennőt (Athéné római megfelelőjét) kárpitszövő versenyre. Arakhné olyan mintát sző, amely az istenek borzalmas bűneit mutatja meg, Minerva pedig – akiről el kell mondani, hogy a győzelem istennője – azokat a borzalmas büntetéseket szövi meg, amelyek az isteneket kihívó emberekre várnak. Arakhné hamarosan rájön, milyen következményekkel jár a mintaválasztása.

Ezek a nők azon szereplők közé tartoznak, akik a könyvembe belevett számos történetet irányítják. Athéné kezdi el a sort, végtére is ő találta fel a szövőszéket, és rendelkezik a megfelelő kozmológiai tudással ahhoz, hogy le tudja írni a világ kezdetét. Alkithoé, a takács, aki megjelenik az Átváltozásokban, a legendás hírű, ősi görög város, Thébai történetét meséli el nekünk. Őt követi Philoméla, akit szerelmes történetek szövése közben ábrázoltam, ami itt egyfajta vágybeteljesítés vagy szerencsetalizmán a katasztrófa ellen. A kötet nem követ szigorú kronológiai rendet, habár ahogy Pszeudo-Apollodórosztól kezdve szinte minden mítoszgyűjtemény, ez az iromány is a világegyetem megteremtésével kezdődik, és a trójai háború utóhatásaival zárul: azon a ponton, ahol már úgy tűnik, kezd szertefoszlani a régi világ, amelyben az emberek még valódi kapcsolatban állhattak a halhatatlan istenekkel.

Most, amikor a textilgyártást már gépiesítették, és gyártelepeken zajlik, nehéz elképzelni, hogy mielőtt az 1700-as évek elején feltalálták a gyorsvetélőt és a mozgókocsis fonógépet, rengeteg nő és férfi életét a szövet elkészítéséhez szükséges lassú, fáradalmas munka határozta meg. Részben mivel kevés példa maradt fenn a régi világból, részben pedig mivel sokáig átsiklottak fölötte, mint „női munka” fölött, a textíliák csak nemrégiben lettek komoly tanulmányozás tárgyai. Most azonban minden szempontból – szociológiai, gazdasági, régészeti, irodalmi, metaforikus és matematikai szempontból – vizsgálják, és jogosan az ókori élet központi elemének tekintik őket.

Kijózanító arra gondolni, milyen rengeteg időbe és energiába került szövetet gyártani az iparosodást megelőző időkben. Egy szakértő kiszámolta, hogy egyetlen római tóga elkészítéséhez, amely nagyjából 4,2 méterszer 4,8 méteres volt, negyvenhárom kilométer hosszú fonálra volt szükség, amelyet kézzel csévéztek a gyalogorsóra. (Később ezt a munkát gyorsabban elvégezte a rokka, amelyet nagyjából i. sz. 1000 körül találtak fel az iszlám világban vagy Kínában.) Aztán következett a szövés. Ha egy nő egyedül dolgozott rajta, akkor százhúsz napjába telhetett megalkotni a tógát, ha mindennap tíz órán keresztül csak ezzel foglalkozott. (Gyakorlati szempontból valószínűleg csapatban dolgoztak, ráadásul rabszolgák segítségével, ami jelentős mértékben felgyorsította a folyamatot.) És persze az ókorban minden egyes ruhadarabhoz – és minden egyes hajó minden egyes vitorlájához – kézzel csévélték a fonalat, és kézzel szőtték meg az anyagot.

Az egyes kelmékhez csatolt érték különösen egyértelmű a homéroszi költeményekben, ahol a díszes ruhák drága ajándéknak számítanak az aranykupák és a bronztripuszok mellett. Az Íliász és az Odüsszeia majdnem minden női szereplője fon vagy sző – még az istennők, Kalüpszó és Kirké is. Helené saját kezűleg készített ruhát ad Télemakhosznak, és azt mondja neki, hogy a menyasszonya viselje majd az esküvőjükön (érdekes ajándék, tekintve a saját tapasztalatait a házassággal). A phaiákok befolyásos királynéja, Arété azonnal rájön, hogy valami szokatlan történik a palotában, amikor felismeri Odüsszeusz ruháját – nem csoda, hiszen ő maga készítette.

Annak ellenére, hogy csak kevés textília maradt fenn az ókorból, rengeteg jel utal arra, hogy a valódi, nem mitikus anyagokba összetett mintákat szőttek – ezek közül a leghíresebb az a kelme, amelyet évente felajánlottak Athénban Athéné Poliasz szobrának, amelyről azt állították, hogy az istenek és az óriások harcát örökíti meg. A toszkánai Chiusi egyik múzeumában, a Museo Civicóban egy gyönyörű szküphosz (egyfajta serleg) található i. e. 430-ból. A ráfestett kép azt ábrázolja, ahogy Pénelopeia meg a fia, Télemakhosz egy hatalmas, súlynehezékes függőleges szövőszék két oldalán állnak. Az állványon egy félkész szövet látható, amelynek a szélén végig geometrikus minta húzódik, keresztben pedig szárnyas lovak és szárnyas istenségek sorakoznak egy csíkban. A tudósok sokáig úgy tartották, hogy lehetetlen ilyen összetett mintát szőni egy olyan egyszerű készülékkel, mint a szövőállvány, pedig nagyon is lehetséges.

Egy másik váza nagyjából egy évszázaddal korábbról azt ábrázolja, hogyan nézett ki a korabeli, mindennapos gyapjúfeldolgozás. Ezen a léküthoszon (olajosflaskán), amely a New York-i Metropolitan Múzeumban található, két nő dolgozik egy szövőállványon, az egyikük a keresztfonalakat tömöríti egy bordával, a másik egy vetélőt használ, amelyet – a fonálsík szélességéből ítélve – valószínűleg át kellett adnia a munkatársának. Más alakok lemérik a gyapjút, csévélnek, vagy összehajtogatják az elkészült kelmét. Könnyen elképzelhető, ahogy egy csapat nő ilyen módon együtt dolgozott, közben talán történeteket meséltek vagy hallgattak. (Eüripidész Ión című drámájában – amely rengeteg utalást tartalmaz mintás, szőtt kelmékre – az athéni nők kara felismeri a delphoi épületekbe faragott mitikus jeleneteket azokból a történetekből, amelyeket szövés közben egymásnak meséltek.)

Ha az ember belemélyed a görög és római gondolkozásba, állandóan felbukkan a leírt szó és a megszőtt kelme, a szöveg és a szövet kapcsolódása. A latin texere, amelyből a ’textus’, azaz szöveg és a ’textil’ szó származik, azt jelenti: szőni, megalkotni vagy szövevényes struktúrát összeállítani. A textum jelentése szövet vagy keret, sőt a materialista filozófia egyes ágaiban akár az atomszerkezetre is utalhat. Néha magát a világegyetemet is egyfajta szövetként ábrázolják: Lucretius az i. e. első századi tudományos költeményében, amelynek címe A természetről, úgy írja le a földet a tengert meg az eget, mint három különböző elemet, amelyek kapcsolata a textával, vagyis az egymásba szőtt szóval jellemezhető. A texere szó a görög tiktó igével rokon eredetű, amelynek jelentése ’nemz, előidéz, megalkot, megszül’. A latin és a görög szavak pedig a szanszkrit takman, vagyis ’gyerek’, valamint taksh, azaz a ’megalkot’ vagy a ’sző’ rokonai.

A görög és a római irodalom tele van olyan metaforákkal, amelyek a szövegalkotást a fonáshoz és a szövéshez hasonlítják. Ovidius például úgy írja le az Átváltozásokat, mint deductum carmen, vagyis szépen szőtt dal. Amikor Homérosz Odüsszeusza arról mesél, hogyan győzte le a Küklopszot, azt mondja: „mindenféle cselt és ravasz tervet szőttem” – amely úgy is olvasható, mint magának az Odüsszeiának a ravasz megoldásairól adott leírás. A könyvem megerősíti ezt a kapcsolatot a szöveg és szövet, a világegyetem, az ötletek kigondolása, a történetmesélés, valamint az emberi élet finom szálai között. Ezek azok az életek, amelyeket olyan ravaszul és könyörtelenül manipulálnak a moirák, a mindenható ősi sorsistennők, akik fonják, eregetik, végül elvágják mindenki létének a fonalát.

Most ebbe a világba: a moirák honába lépünk be. Izgalmas, veszedelmes hely ez, ahol az ajtón bekopogtató kapucnis idegenről kiderülhet, hogy ő az istenek királya, ahol az embert átváltoztathatják fecskévé, jégmadárrá vagy szarvassá, és ahol az elveszett férj felkutatása elvezethet az Olümposz csúcsának a megmászásához, ahol magukkal az istenekkel kell vitába bocsátkozni. Készen áll? Akkor kövessen!

Fordította: Fügedi Tímea

 

Charlotte Higgins: Az Olümposz istenei
Illusztrációk: Chris Ofili
General Press Kiadó, Budapest, 2023
368 oldal, teljes bolti ár 6990 Ft