Lesz-e túlélés bolygónkon? | Jane Goodall, Douglas Abrams: A Remény könyve

● K A R Á C S O N Y I
A J Á N D É K N A K
A J Á N L J U K ●

Laczkó Ilona Adél |

Jane Goodall nevével a hetvenes évek vége felé találkoztam először, Az ember árnyékában című könyvét kaptam ajándékba karácsonyra. Igen nagy hatással volt rám – onnantól kezdve inkább etológus akartam lenni, és nem régész. Ma is nagyrészt fel tudom sorolni a belső borítón látható családfát.

Szürkeszakállú Dávid és Flo leszármazottainak névsorát, annak a csimpánz csapatnak a tagjait, akiket Goodall Tanzániában, a Gombe-patak mentén tanulmányozott 1957 és 1970 között. Ma is az a kép jut eszembe, mely a könyv borítóján szerepel: az őserdei ösvényen a fiatal, törékeny Jane – nyakában távcső, arca mély érdeklődésről, kíváncsiságról tanúskodik – két csimpánzt követ, akik teljesen befogadták a saját világukba.

Jane Goodall ma már 89 éves, ősz haját változatlanul lófarokban viseli, tekintete ugyanolyan érdeklődő, tartása határozott, egyenes. Felnőttként már nem követtem a munkásságát, de a híradásokból értesültem arról, hogy fáradhatatlanul járja a világot, előadásokat tart a környezetvédelem fontosságáról. Újabban pedig – David Attenborough mellett – a klímaváltozás elleni küzdelem egyik vezéralakjává vált.

Attenborough így jellemzi Goodallt: Egy nő, aki a feje tetejére állította a zoológia világát. A csimpánzok megfigyelése során Goodall egyik legnagyobb felfedezése az volt, hogy az eszközhasználatuk nem korlátozódik készen talált tárgyakra, hanem céleszközöket készítenek például a táplálékszerzéshez. Mivel az eszközkészítést korábban kizárólag a homo sapiens képességének tekintették, a megállapítás hatalmas szakmai vihart kavart a hetvenes években. Középiskolai történelemtanárom még a nyolcvanas években is badarságnak tartotta, amikor a csimpánzok eszközhasználatára hivatkoztam, éppen Goodall megfigyelései alapján.

A Remény könyve nagyon időszerű munka. Nemcsak ijesztget, hogy bolygónk a pusztulása előtti utolsó perceit éli, hanem azt tudatosítja − ahogy Goodall minden előadása −, hogy még mindig van lehetőség a cselekvésre. A sok szempontú téma meggyőző tálalására talán nem is létezik jobb megoldás a beszélgetős formánál. De nem tekinthető szokványos interjúsorozatnak, mert nem az. Ugyanis Goodall beszélgetőtársa − aki kiválóan alakítja a hitetlenkedő, olykor szkeptikus, hétköznapi embert −, az a Douglas Abrams, aki előző munkájában, Az Öröm könyvében a dalai lámával folytatott hasonlóan filozofikus beszélgetést (akkor a tartós boldogság lehetőségéről mai, változó világunkban). Kettejük közös elmélkedésében (melyet a Covid-járvány több évesre nyújtott), a kétkedés, bizonyítás, ellenvetés, meggyőzés folyamatában egyre újabb példákat és ellenpéldákat ismerünk meg, miközben fokozatosan feltárul előttünk Jane Goodall élettapasztalatának, tudásának, ismereteinek esszenciája.

Nem életrajz a könyv, mégis nagyon sok mindent megtudunk Goodall életéről. Egészen kicsi gyermekkorától szerette az állatokat, de a csimpánzok iránti kivételes érdeklődésének legfőbb oka egy játékcsimpánz volt, amit kétéves korában a szüleitől kapott. A mai napig nagy becsben őrzi angliai otthonának egyik foteljában. Érettségi és egy titkárnői tanfolyam után Kenyában lett dr. Leakey alkalmazottja, aki hamar felismerte a mindössze 23 éves Jane alkalmasságát a megfigyelő terepmunkára. Először jószerével egyedül végezte a megfigyeléseket, de pár éven belül húsz főre bővült a csapata. (Köztük volt a National Geographic holland fotósa, Hugo von Lawick, akivel hamarosan összeházasodtak és megszületett a fiuk, Grub.) Jane Goodall más tragikus sorsú kutatókkal (Joy Adamson, Dian Fossey) ellentétben elkerülte az orvvadászok fenyegetését, ami talán annak (is) köszönhető, hogy második férje, Derek Bryceson a Tanzániai Nemzeti Parkok igazgatója volt.

• Olvass bele!

Arról, hogy miért fordult a globális környezetvédelmi problémák felé, így vall: „Nagyon sok mindent megtudtam a csimpánzokról, de emellett arról is rengeteget tanultam, hogy milyen problémákkal kell szembenézniük azoknak az emberi közösségeknek, amelyek a csimpánzok erdeiben vagy azok közelében élnek. A rettenetes szegénységről, a hatékony oktatás és egészségügyi ellátás hiányáról, a termőtalaj eróziójáról, miközben a lélekszám emelkedett.

Amikor 1960-ban Gombéba mentem, a térség még az Afrikán átívelő nagy egyenlítői esőerdőöv része volt. 1990-re egy kopasz hegyektől körülvett apró, erdős oázissá vált. Több ember élt ott, mint amennyit a föld el tudott tartani […] Irtották a fákat, hogy élelmet termesszenek a helyükön vagy hogy szenet égessenek belőlük. Rádöbbentem, hogy ha az embereket nem segítjük a környezetre ártalmatlan megélhetéshez, a csimpánzokért sem tehetünk semmit.”

Jane Goodall az év háromszáz napján előadásain biztat mindenkit a cselekvésre, mert még mindig van rá időnk. Mire alapozza az emberek hozzáállásának megváltozásban és a bolygó megmentésében való erős hitét? Úgy véli, négy fő ok van, ami reménykeltő.

Az első ok: a bámulatos emberi értelem, mely képes minden élőlénynél összetettebb gondolkozásra, együttműködésre, céltudatos cselekvésre, nemcsak felelőtlen pusztításra. A számos példa egyike a JG Intézet Tacare-programja, melynek keretében mikrohitel-bankok létesítésével a jelentkezők (elsősorban nők) hitelhez juthattak. A hitelből például faiskolát telepítettek, a csemetéket pedig az erdősítési programnak adták el, a befolyó pénzt már nemcsak élelmezésre, hanem segítő alkalmazott fizetésére, oktatásra, egészségügyi ellátásra fordították, és már nem akartak több gyermeket vállalni, mint ahányat képesek voltak eltartani. E programot Tanzánia után további hat afrikai országban is alkalmazzák; ennek eredményeképpen a csimpánzokat, az erdőket és általában a vadvilágot az ott élők védelmezik, az ő kezükben van ezek jövője.

A második ok: a természet szívóssága, melyre számtalan egészen elképesztő bizonyítékot ismerünk meg. Talán az egyik legmeghökkentőbb példa az a sárkányfenyő facsoport, mely Ausztráliában egy mély szurdokban háborítatlanul átvészelt kétszázmillió évet, és tizenhét jégkorszakot. Az onnan származó faleveleket addig csak fosszília formájában ismerték a botanikusok.

A harmadik ok: a fiatalság ereje. A természettel legszorosabb érzelmi kapcsolatban a gyermekek állnak, így a környezetvédelem problémáira is ők a legnyitottabbak, legfogékonyabbak. Jane Goodall gyerekeknek tartott előadásai során sokszor tapasztalt náluk depressziót vagy dühöt, amiért ők szenvednek mindazért, amit a felmenőik elrontottak. Semmiképp sem akarta a cselekvés felelősségét rájuk terhelni, de kereste annak módját, hogy miként lehetnek tevékeny részesei a Föld megmentésének. Erre szolgál a Rügyek és gyökerek program, amelyhez már világszerte számos ifjúsági szervezet és iskola csatlakozott. New York második legszegényebb alapfokú iskolájában a program keretében egy csoport elérte, hogy az ebédet ne polisztirol-hab (hungarocell) tálcákba csomagolják. A legproblémásabb afroamerikai diákjuk és a barátja levélben fordult a céghez, melynek gabonapelyhes dobozán egy ruhába öltöztetett csimpánz vigyorog, mert Jane egyik előadásából megtudták, hogy a csimpánz a képen nem boldog, hanem fél. Levelük hatására a cég nemcsak a dobozokról, de a reklámjaikból is eltávolította a csimpánzfigurát.

A negyedik ok: a tántoríthatatlan emberi lélek, melyen Goodall azt az eltökéltséget érti, amellyel látszólag lehetetlen vállalkozásokat is véghez visz az ember, mások megvetése, gúnyolódása és a bukás lehetősége ellenére is. Elképesztő fizikai teljesítményeket hajtanak végre: legyőzhetetlen magasságokat másznak meg, vagy mélységekbe merülnek. Lehetetlennek, megvalósíthatatlannak hitt tetteket hajtanak végre: sziámi ikret választanak szét, állatkerti vizesárokba esett csimpánzt mentenek ki, képesek újra járni teljes bénulás után. Az eltökéltség, az értelmes akarat megfelelő célok megvalósítására teszi képessé az egyént és a közösséget is.

A kétkedés és a reménykedés számos példája (mint az atomtámadást túlélt nagaszaki fa, a kihalástól megmentett fekete cinegelégykapó, az ókori magvak kicsíráztatása) alapozzák meg Jane Goodall reményt hirdető, cselekvésre ösztönző, szuggesztív előadásainak sikerét. A legapróbb eredmény, pozitív változás is egy-egy nagy lépés a végső cél eléréséhez. A változás sikere pedig ösztönzőleg hat másokra is, hogy hasonlóképp tegyenek. Ha egyre szélesebb körben válik egy-egy generáció szemlélete környezettudatossá, annál nagyobb erővel képes hatni a más érdekek alapján működő állami vagy vállalati döntéshozókra is. Ahogy Jane Goodall megfogalmazta: „Az evolúció évezredek óta így működik: alkalmazkodás vagy pusztulás.”

Jane Goodall, Douglas Abrams:
A Remény könyve.
Túlélési útmutató
veszélyeztetett bolygónk számára 
Fordította: N. Kiss Zsuzsa
Centrál Könyvek, Budapest, 2022
256 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft,
online ár a kiadónál 3992 Ft,
e-könyv változat 2990 Ft
ISBN 978 963 614 0410 (papír)
ISBN 978 963 614 0427 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Jane Goodall, a világhírű természettudós több mint fél évszázada emeli fel szavát bolygónkért. Fiatal korában Gombe erdeiben csimpánzokkal együtt élve tett úttörő felfedezéseivel és a kilencvenedik életévéhez közeledve is fáradhatatlan környezetvédő munkájával Jane egy szebb, reménytelibb világ mellett elkötelezett nemzedék felnevelésében vállal tevékeny szerepet. A remény könyvében a természetnek szentelt életútján szerzett tapasztalatait osztja meg velünk, és beavat minket abba is, hogy miért rendületlen a természet világába és az emberiségbe vetett hite.
A könyv társszerzőjével, Douglas Abramsszel folytatott beszélgetései felelevenítik utazásai és aktivista tevékenysége megannyi epizódját, új megvilágításba helyezve korunk nagy krízisét, az éghajlatváltozást. A világunknak sosem volt még ekkora szüksége a reményre. Korunk egyik legszeretettebb emberének a könyve megmutatja, hogy hatalmas problémáink ellenére is reményt meríthetünk az emberi természetből és magából a természetből.