A menekültsegítés kézikönyvecskéje | Philippe Thito: A lány, aki nyitva tartotta a szemét

Fazekas Erzsébet |

Az ukrajnai háború kitörését követően 37 ezer menekült döntött úgy, hogy Magyarországon keresi a biztonságot, a megélhetést. Közülük ötezren gyerekek. Nekik különösen nehéz egyik napról a másikra megszokni az idegen közeget, azt, hogy mostantól minden másképpen van. Ezért elsősorban is nekik van nagy szükségük megértésre, együttérzésre, de még inkább empátiára. Beilleszkedésük megsegítésére szolgál egy ’gyermekszinten’ megírt kiadvány, amit az Európai Bizottság támogatásával juttatnak el az érintettek oktatásában részt vevő iskolákba. A háború okozta traumákkal küzdő gyerekek, fiatalok gondjaira próbál érzékenyíteni a magyar nyelvű változat is: A lány, aki nyitva tartotta a szemét.

Végigolvasva az ukrajnai Szofija és a magyar Anita találkozását, a menekültek ügye iránt már régóta kellően érzékennyé lett felnőttként ki kell bővítenem a címet: A befogadáshoz ne csak a szemedet, még csak ne is szemedet és füledet, hanem az eszedet (tudatodat) és a szívedet (lelkedet) is tartsd nyitva! Mert csak így tudod megérteni és átérezni, hogy a hazájukból távozni kényszerülők valójában egész addigi életüket hagyták hátra: családtagokat, barátokat, iskolai, lakóhelyi közösséget – remélhetőleg nem véglegesen. De történhetett ennél rosszabbul is: ha elveszítették őket.

De amíg a háború nem ér(t) véget, az ideiglenesség nem is értelmezhető. Egy adott pillanatban minden végtelenül hiányzik, ami az életben eddig fontos, kedves volt. Ezért mindazoknak, akiknek a környezetében található háború elől elmenekült gyerek (vagy felnőtt), azt javaslom, hátulról kezdje olvasni ezt a könyvecskét. Ugyanis az utolsó oldalon található az öt pontban összefoglalható üzenet, a viselkedési, segítségnyújtási szabályok – hiszen ezek indokolták a füzet szövegének megírását:

1. Tartsd nyitva a szemed, mert az illetőnek szüksége van az elfogadásra, a támogatásra.
2. Ne ítélkezz felette, inkább próbáld megérteni őt, nem tudhatod, min ment keresztül.
3. Hallgasd meg és bátorítsd a körülötted lévőket arra, hogy tegyék ugyanezt.
4. Avatkozz be, ha azt látod, hogy egy osztálytársad bántja vagy tiszteletlenül bánik vele.
5. Ne feledd, néha elég egy kedves, gondoskodó cselekedet ahhoz, hogy akár megváltozzon valakinek az élete.

A nagyon fontos, korrekt üzenet tehát végül célba ér. Csak az a baj, hogy e sorok írója korábban túl sokszor érezte az elszalasztott lehetőséget: eddig miért is nem hangzott még el az okos (odaillő, időszerű) tanács?

Így volt ez a könyv főszereplője, az új kislány megérkezésekor is. Az osztállyal rögtön ismertetnie kellett volna a tanárnak a „kiscserkészek öt pontját”. Bár a könyvlapok megnyugtató halványzöld színűek, az olvasóban szinte az utolsó oldalakig megmarad a feszültség. A borító első/hátsó kettős oldalán, s a lezáró lapon árad a kellemes zöld, még ott is, ahol az EU pitypangfüzérre hajazó sárga csillagainak teremt békés mezőt a szín, ott, ahol a vastagbetűs üzenetet, sőt fogadalmat láthatjuk: „Én nyitva tartom a szemem.” A grafikus bizonyára éppen a tragikus helyzet ellensúlyozására törekszik, amikor a megnyugtató kék és zöld színek mellett a gyerekek számára kedves árnyalatokat – pink, magenta, világos, közép- és sötétkék, okkersárga, lilába hajló barna – használ.

Nem látom, mi Philippe Thito könyvének eredeti címe, nyelve, de talán csak az ukránok befogadásában érintett tagállamok nyelvére fordították. Ez érthetővé teszi, hogy a magyar változatban miért szerepelnek magyar nevek, itteni helyszínek.

A kettes számú főszereplő, a tízéves Anita állandó jelzője ’a nagy szemű’: „mindenre odafigyel maga körül”. „Van érzéke ahhoz, hogy meglásson olyan dolgokat, amiket mások nem vesznek észre.” – egy magyar kisvárosban él (az EU-s alapszöveget alighanem a fordító adaptálta az itteni viszonyokra).

A tanár meglehetősen rövid mondatokban mutatja be Szofiját az osztálynak, majd különös ok-okozati magyarázatot ad: „a magyar nem az anyanyelve, ezért kérem, fogadjátok őt kifejezetten nagy szeretettel.” A kislány egész nap nem szólal meg, vagy mert nem tud magyarul, vagy mert annyira elfogódott. Szofija a szünetekben a sarokban ücsörög, így egy hét után az osztálytársak elveszítik az érdeklődésüket iránta. Kinevetik, amikor az órán elalszik. A gyerekek párhuzamot vonnak a két lány között. „Neked mindig nyitva a szemed, neki pedig mindig csukva. Ő a Kisszemű Szofija!” Nem illendő ilyen szerkezeti bakit szóvá tenni, de a később jó barátnővé váló Anita vajon mire vár még? Miért nem kérdez rá a fáradtság okára? Talán Szofija gyalog jött át a határon?

Anita talán csak időt akar hagyni Szofijának, hogy megszokja az iskolát? Az érzékennyé válás első jelét akkor fedezem fel benne, amikor eszébe jut, hogy ő is születhetett volna ukrán földre. Amúgy Anita igencsak kitartó, amikor apjával akar elmenni a városi vásárba. Na, talán majd most itt lesz az alkalom, és meghívja Szofiját. De nem, az ukrán kislány és anyukája maguktól mentek el oda. Anita bemutatja őket a szüleinek, s úgy tűnik, ők csak most értesülnek arról, milyen új gyerek jár az osztályba… Vajon a lányuk miért nem újságolta el rögtön az első iskolanapon?

Szofija anyukája tud beszélgetni Anita szüleivel – vajon mi a közös nyelv? Vagy mindenki tud kicsit angolul? Ám akkor hogyan cseveg majd később mélyebb témákról a két tízéves? (És a többi tagállamban hogyan oldják fel a nyelvi korlátok kérdését?)

Aztán megint valami, ami nagyon magyar dolog: Anita papája palacsintázni hívja a társaságot, és megjegyzui: „régi cimborám vezeti a standot… több csokiszószt fogunk kapni, mint a többi vásárló!” (Megint nem illendő fölhánytorgatni, de korrupcióval alaposan fertőzött két ország polgárairól van szó, vagyis semmiképpen nem helyes, ha a kiváltságos előnyökre helyeződik a hangsúly. Vajon a többi tagországba küldött szövegben miként szerepel a csokiszósz-többlet témája?)

Lassan mégis kezd kirajzolódni az ukrajnai menekültek traumatizáltsága. „Hirtelen egy közeli robbanás hallatszik… kezdődik a tűzijáték” – vagyis dörrenésről van szó, és csak Szofija tudatában jelenik meg robbanásként. Ijedten felugrik, a palacsintát a földre ejti. E dramatikus közjáték után, a remegő Szofiját anyukája ékes magyarsággal (vagy milyen nyelven?) búcsúzik, a fáradtságára hivatkozva hazaviszi a kislányt. Csak nekem hiányzik a szülői gesztus: miért nem pótolják Anitáék legalább az elveszett palacsintát? Másnap Szofija nem jön iskolába. „Anita észreveszi, hogy hiányzik…” (Micsoda megfigyelőkészség!) „Alapos mérlegelés után úgy érzi, Szofijának mindenképpen szüksége van a segítségére…” – Ej, de koraérett, ha így mérlegel!)

Sajnálom, de a szöveg elsiklik valami fölött. Ugyanis a felnőttek (tanárok, szülők) hibája, hogy megvárták, míg e felismerés magától született meg a gyerekben. Miért nem magyarázták el az első, második, többedik napon is, az egész osztálynak, a menekült kislány helyzetét? Az se életszerű, hogy nem tudják, hol lakik. Senkinek nem jutott eszébe még hazakísérni? Az talán még hihető, hogy Anita bemegy az igazgatónőhöz: „szeretnék egy kis információt kérni”. A sosem mosolygó, ijesztőnek tartott igazgatónő „gyanakodva néz rá”. Hol vagyunk? Az illusztrációk szerint az iroda falát macskák és kutyák fotói dekorálják, az íróasztalon egy integető kínai macskafigura, a teáscsészében pedig kék színű a folyadék. „Szeretném elvinni neki az órák jegyzeteit…” – magyarázza Anita, alighanem a feladatokra gondol, nem a tanári óravázlatra. Majd ezzel fordul az igazgatónőhöz: „látom, a fénymásolóján villog a piros lámpa, valószínűleg ki kell cserélni a tintapatront.”

Talán a figyelmességéért kapta meg Szofijáék lakcímét? Elmegy a cédulán látott címre, a kislány meg a mamája egy csúnya szürke, lift nélküli ház negyedik emeletén lakik, egy icipici szobában. Az anyuka van otthon, s elmondja, a kislánya nem beteg, csak rosszul aludt az éjjel. Anita megkeresi osztálytársát a játszótéren, s végre eljött a várva várt pillanat. Lezajlik közöttük az első komoly beszélgetés, Szofija elmondja, borzasztóan retteg. Apukája most is Ukrajnában van. Arra hivatkozott, hogy a házukra vigyáz, de „valójában maradnia kellett, hogy megvédje a várost, ha támadás érné.” „Értem. Nem te vagy furcsa, hanem az, amin keresztülmész” – szögezi le a kissé koraérett Anita. Ez aztán meg is nyitja Szofijában a vallomás-csapot, így kibuggyan belőle, hogy „éjszaka gyakran nem tudja becsukni a szemét. Fél elaludni, mert szörnyű rémálmai vannak. Hallja a szirénák rémisztő hangját, amelyek közelgő bombázásra figyelmeztetik a lakosokat. Látja a robbanások villanásait. Elképzeli sebesült apját. Vagy még rosszabbat.”

Anita ekkor végre megérti, miért olyan fáradt napközben Szofija. „Anita túlságosan feldúlt ahhoz – olvasom tovább –, hogy mindent magában tartson.” Miért is tartaná magában? Elvégre az a küldetése, hogy beavassa családját, sőt mielőbb el kell mondania osztálytársaiknak is. Egyelőre azonban mamájával a neten keresgélnek: „Hogyan segítsünk egy háborút átélt gyereknek?” Innen tudja meg, mennyi háborús konfliktus van a világon, s az áldozatok között mennyi a gyerek. Talán az anyuka magyarázza el neki, hogy a túlélők poszttraumás stressztől szenvednek. Jobb későn, mint soha, talán majd Anita lesz a közvetítő, és a netről megtanulva, továbbadja az iskolában is, hogy „a háborút látott emberen úgy kell segíteni, hogy biztonságban érezze magát. Nagyon fontos meghallgatni őt, … nem erőltetve a beszélgetést.” Szerencsére Anita arról is olvas, hogy a gyerekek képesek gyorsan felépülni. Csak támogatásra van szükségük, s olyan személyekre, akikben megbízhatnak. Így végül Anita rájön, ott kell kezdenie, hogy megkéri osztálytársait, legyenek megértőbbek Szofijával.

Lám, a kettes számú gyerek-főszereplő ezennel átvette, magáévá tette a felnőttek kötelességét. Persze ez a folyamat épp elég rossz fényt vet a felnőttek világára. Sokadszor felismerem tehát: nincs nagyobb művészet, mint gyerekeknek írni. Különösen, ha drámai, nehéz témáról van szó. Mert olyankor különösen fontos minden egyes mondat megfogalmazása. Egyetlen szó sem lehet, még véletlenül sem hiteltelen. Olyan, ami nem hordozza a fő morális tartalmat. Meg sem említem, hogy nem lehet pontatlan, bugyuta, félrevezető vagy nevetséges. Azzal szembesülök, hogy egyfelől megvan ebben a könyvecskében a politikailag korrekt, végtelenül tisztességes, empatikus jó szándék – ám a megvalósítás során a szerző, de még a fordító vagy átdolgozó sem volt képes hiánytalanul megközelíteni a vágyott célt…

Az Európai Unió Kiadóhivatala egy neves ukrán illusztrátorral, Anna Sarvirával működött együtt. A könyvet iskolákban, könyvtárakban és közösségi szervezeteken keresztül terjesztik, hogy üzenete minél több olvasóhoz eljuthasson.

Nagyon remélem, hogy az érintett tanárok segítenek a gyerekeknek a mű feldolgozásában, és saját nevelői tapasztalatukat hozzáadva, saját tanulóik közlésmódjához közelítve érik el, hogy a gyerekek nyitottabb szemmel járjanak a világban. A szöveg digitálisan is elérhető az uniós áldozatok jogait hirdető ’Tartsd nyitva a szemed’ kampány weboldalán.

Philippe Thito: A lány, aki nyitva tartotta a szemét
Illusztrálta: Anna Sarvira
Fordította: Érsek Ádám
Az Európai Unió Kiadóhivatala, Luxembourg, 2023
ISBN 978 926 806 0964