Nógrádi Gergely: Mortinfern alkonya – Brunar 2. (részlet)

Mátyás

Mintha gerince vasból lett volna, szálegyenesen ült templomi trónján a holt király. A Pozsonyból hozatott orvos, Zachariás kifogástalan munkát végzett a tetemen: az arc márványszerű halványsága, az elsajtosodó szövetek nyomán szemcséssé váló bőr, az örökre elvértelenedett ajak és a szemek alatt meggyűlt fekete táskák ellenére is képtelenségnek tetszett, hogy küszöbön áll a teljes bomlás. Ugyan, miféle enyészetlassító balzsammal kenegethették napokon át a nagy Corvin Mátyás testét? A pozsonyinak eszében sem volt elárulni a receptet. Azt azonban nem tagadta, hogy a megboldogult csontozatát szegecsekkel kényszerült megerősíteni. Innen volt hát a büszke tartás, melynek révén holtában is valamiféle komor szívósság áradt a leghíresebb Hunyadiból.

– Csak kellett volna még egy kis idő, hogy egészen megszikkadjon! – fortyant föl Filipecz kancellár, és a szebeni bíróra gondolt, akit, végakarata szerint, halála után üvegkoporsóban mutogattak a városa főterén, s bár tetemét kibelezték, túl korán bocsátották közszemlére, így ha esett az eső, pára szállt belülről az üvegre, a várúr pedig úgy bűzlött, mint halpiac körül a sikátorok.

– Csendesen, te! – villant a királyi titkár, Bakócz Tamás szeme a kancellárra, miközben a kagyló alakú fali szenteltvíztartóba merítette a kezét. – Érti a dolgát a pozsonyi zsidó. Ha ő nincs, mostanra nyüvek serege szántja le Corvinunk húsát a csontjairól, s koponyáját megütögetve sok ezer kihízott légy rajzik elő a szemüregen keresztül. Hálával tartozunk Zachariásnak.

– Meg egy kövér erszénnyel – morgott Filipecz.

Akadt azonban valami, amin a fortélyos orvos sem tudott úrrá lenni: az oszlásnak indult test savanykás kigőzölgése. Bár három héttel korábban – midőn az agyvérzés sújtotta Mátyás irtózatos kínok közt kiszenvedett – eltávolították a belső szerveit, és a kipucolt testet, a bécsi éj hűvösével együtt, szurokkal lezárt koporsóba helyezték, a bűz most mégis fékezhetetlenül tört elő a karingre húzott diakónusi ruha alól. Mi több, a fodrokban megereszkedett, elfolyósodott bőr rettenetes szagának az arannyal hímzett, súlyos lila palást sem tudta útját állni. A diakónusi köpeny oldalszegélyéről csöpögő nyálka sárga tócsává gyűlt a király harisnyába és aranysarkantyús bőrcsizmába bujtatott lábánál. Úgy tűnt tehát, a föld alatti sötét világ elől menekvő nedvekkel szemben a pozsonyi is tehetetlen.

– Bűzlik ugyan a felség, de legalább tartós – szólalt meg újra a kancellár, ezúttal azonban ügyelt rá, hogy hangja ne szárnyalja túl a hatalmas templomcsarnokban öblösen visszhangzó, buzgalommal morzsolt papi gyászimákat.

A titkár töprengve járatta végig szemét a frissen meszelt mennyezeten, a főhajón és az oszlopokon, végül megpihentette tekintetét a nyugati homlokzat ablaksorán. Rőt fény ömlött be a gyászba öltözött Szűz Mária-bazilika vérszínű üvegein.

A kancellár is szemügyre vette a közelmúltban az oltár fölé emelt díszes boltozatot, majd hamis csodálattal a hangjában csettintett:

– Pazar egy sírhely, annyi szent!

– Urunk tudta jól, hová temetkezzék – igazította meg méretes aranykeresztjét vörös díszítésű reverendája fölött Bakócz, aki nem csupán Mátyás titkára, hanem Eger püspöke is volt.

– Kifacsarta érte az országot! – csóválta a fejét Filipecz. – No, de többet nem bosszant bennünket a lator…

Mátyást valóban nem érdekelte a pénz, ha az ország legnagyobb templomáról, s főként, ha a családjáról volt szó. Atyjának kriptát építtetett, anyjának kápolnát szenteltetett a gigászi csarnokszentélyben, s egy percig sem titkolta, hogy ha eljő az idő, ő is Fehérváron akar nyugodni. Kassának nemrég nyolcszázötven forintot fizetett ki az ólomért, amit a város a fehérvári templom fedelére adott. Ince pápát pedig néhány hónappal korábban levélben kérte, hogy segítse meg pénzzel a bazilika szépítését, mert a budai udvar már nyolcvanezer forintot is elköltött az építkezésre. A magának szánt sírbolt azonban, amelyhez Dáciából hozatott márványt, nem a túlköltekezés miatt nem készült el a temetésig. Egyszerűen roppant mód sietett a király a másvilágra. Úgy tervezték hát az országnagyok, hogy időlegesen a keskeny csigalépcső alján sorakozó sírkamrák egyikét nyitják meg az isteni Corvin porhüvelyének.

A titkár a kancellárra pillantott.

– Hát végleg elpárolgott belőled az alázat, Filipecz? Halála után minden embert megillet a tisztelet, aki valaha is lélegzett e földön.

A kancellár behúzta a nyakát. Lett volna hozzáfűznivalója, de inkább hallgatott. Idővel dacosan lesütötte a szemét, és attól fogva csak hallgatta a szertartást.

Pedig szép temetés volt Mátyásé, már ha egy temetés szép lehet egyáltalán. Tizenkét páncélos lovag sorakozott a trón két oldalán, bíborszín öltözetben. A nagy Corvin győztes csatáinak zászlóit tartották a kezükben. Igazán közel persze ők sem állhattak a holt királyhoz, ezt Zachariás jó előre kikötötte. Még észrevették volna az üveggyöngyökkel kirakott gallér mögött tátongó fekete lyukat: a torkánál darált Mátyás testébe először az enyészet.

Tíz lépés távolságból a köpeny nyaka által eltakart tenyérnyi folt persze semmiképp sem látszhatott, miképp rejtve maradt a tekintetek elől a mellkason körbefutó zsineg is, amellyel a trón háttámlájához rögzítették a halottat. S mégis, a harcedzett lovagok borzadva lesték szemük sarkából urukat. Mátyás mostanra valósággal lesoványodott, tarkójánál felpolcolt koponyája élesen rajzolódott ki az elaszott hús alatt. Ennél is iszonytatóbb volt azonban a király tekintete: a félig zárt szemhéjak között keskeny csíkként fehérlett az égnek fordult szemgolyó.

Fekete apródruhás fiú érkezett szapora léptekkel a lehajtott fővel álló urakhoz. Bár ekkorra már Bakócz is a lovagok gyűrűjében, az országnagyok között ácsorgott, az apród nem hozzá, hanem egy ostyafehér arcú fiatalemberhez sietett. Fájdalmas tekintettel nézte a királyt a trónon ez a fiatalember, s hagyta, hogy szabadon peregjenek a könnyei. Szeme fakón kéklett, akár a Duna vize párás áprilisi hajnalokon, s finoman ívelt ajka fölött épp csak serkent a bajusz. Minden mozdulatából szomorúság áradt, gyászától sápadt arcában mégis volt valami szenvedélyes tisztaság.

– Fenség, odakint a templomtér zsúfolásig megtelt – súgta az apród térdét meghajtva.

Az ifjú bólintott, majd a nápolyi követre pillantott. Pietro Ransano, a komoly ábrázatú, kövér lucerai püspök visszahunyorított, s mindjárt belefogott a gyászbeszédébe.

– Mathias Dei gratia rex Hungarie, Dalmatie, Croatie [Mátyás, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország királya]; dicsérni jöttelek, nem temetni…

Míg a követ áhítattal magasztalta a nagy királyt, az ifjú, fejét lehorgasztva, átadta magát az emlékeknek. Felidézte atyjával közös pilisi sétáit s a hajnali palotakertet, ahol oly sokszor vadásztak lepkére, míg cipőjük egészen át nem nedvesedett a harmattól.

Puha, dörmögő hang térítette vissza a jelenbe.

– Előbb vagy utóbb, de az idő mindenkinek letelik, János. – Az ifjú felnézett: törökverő nagyapjának legendás hadvezére, Magyar Balázs kapitány állt mellette. – Hamarosan magam is követem atyádat az ásító mélységbe. De nem félek a pokoltól. Az Úr Jézus értem is imádkozott a kereszten, igaz-e?

Hunyadi János öreg vitéze hiába várt választ. Nemigen volt ereje az ifjúnak a beszédhez. Szeméből fájdalom sugárzott.

A hadfi haja őszbe vegyült. Cserzett arcát hosszú sebhely csúfította. Valamikor magas, izmos, vállas ember lehetett, mostanra azonban köpcös, zömök apóvá vénült.

– Ő már nem atyád – szólalt meg újra, fejével a holt király felé bökve. – Mintha egy kődarab volna. Nem dühöng, nem örül. Nem érez. Mindig a maradóknak nehéz.

Kiáltások hallatszottak a kapu felől. Türelmetlen volt a nép, látni akarta a koronás halottat. Az ifjú intett az őrt állóknak, s azok kitárták a kapu egyik szárnyát. A tömeg előrenyomakodott, ám az alabárdok elvágták az utat a bazilikába. Az elöl bámészkodók kíváncsian pillantottak a templomcsarnokba, hogy azután elszörnyedve kiáltsanak hátra a többieknek.

– Oldalán a kardja! Ölében az országalma!
– Nem fogyott el! Maradt rajta egy kevés hús!
– Meghalt-e igazán? A melle mintha lassan emelkedne, fel-le!
– Nézzétek, a korona alatt ragyognak a hajszálai!

Az életében fekete Mátyás üstöke most valóban szőkén fénylett. Talán ura mennyei tisztaságát szerette volna hangsúlyozni az özvegye, amikor azt kérte a pozsonyi orvostól, hogy diólevélből, szalmából és virágszirmokból főzött különleges keverékkel fesse világosra a király haját.

Igaz is, az özvegy…! Ugyan merre járhatott Beatrix ezekben az órákban? Vajon miért nem holt ura lábánál zokogott, ahogy az esztergomi gyermekérsek, Estei Hippolit vagy Báthori István erdélyi vajda, s a budai várnagy, a váradi püspök, Mátyás unokatestvérei, a Geréb fivérek, meg még vagy tucatnyian a leghatalmasabbak közül?

Bakócz igyekezett kimenteni a királynét a gyászoló főurak előtt: „A Corvinunk halála óta eltelt lidércnyomásos heteket könnytelenül gyászolva töltötte a nemes Beatrix, s félő, hogy minden könnyét most sírná el, ha itt volna.” Csakhogy a titkár nem győzte meg érvelésével az országnagyokat. Annál is inkább, mert akadtak, akik úgy vélték, hogy Mátyás halálát egy mérgezett füge okozta, s hogy a gyümölcs Beatrix tudtával került a király asztalára. Ők váltig hitték, hogy a bűntudat tartja távol az özvegyet a temetéstől.

A nápolyi követ lángoló színekkel ecsetelte Mátyás győztes csatáit, majd a királyi vér becsületéről szónokolt. Végül imára szólított, s átadta a helyét Kálmáncsehi Domokos fehérvári prépostnak.

Bakócz ájtatosan összekulcsolta a kezét.

– Látod a veszélyes embert? – intett a fejével Magyar Balázs az áhítatba merülő titkár felé, s gúnyosan hozzátette: – Látod, milyen szenvedélyesen szereti a Teremtőt?

– Templomban én csak Istent látom – felelte csendesen az ifjú.

– Nohát, megjött végre a hangod, János! – biccentett a vén vitéz, s derűsnek tűnt. Az ő korában az arc már mindent elárult. – Helyes is, öcsém. Erős testre és ép lélekre lesz szükséged, hogy véghez vihesd atyád szándékát. Sorsodnak a trónon kell beteljesednie, hisz így akarta Mátyás. A fiúk dolga túltenni apjukon.

– Valóban dolgom ez, Balázs?

– Neked dolgod, s az életnek rendje! Mérheted-e Gézát az államalapító Istvánhoz? S Andrást nem nőtte-e jócskán túl a tatárjárás Bélája? Az atya csak foglalata a drágakőnek. Mind, kik nemzettünk, ciprusi egerek vagyunk csupán, s ha felfeslünk végül, kibukhat belőlünk a kincsünk.

János ismerte jól a ciprusi egerek történetét. Úgy beszélték, van délen, a tengeren egy félreeső sziget, sok arannyal és sok egérrel. Az egerek felfalják az aranyat, a sziget lakói pedig felvágják az egereket, hogy gyomrukból kinyerjék a fémet.

– S mindenképp meg kell halnia az atyának, hogy szárnyra kaphasson a fia? – sóhajtotta szívet tépőn az ifjú.

– A bölcs atya tudja, mikor kell meghalnia – hangzott a vitéz válasza.

Kálmáncsehi prépost szikár ember volt, szeplős és erősen kopaszodó. Míg beszélt, szüntelen címeres pecsétgyűrűjét forgatgatta az ujján.

– Porból lettél, és visszatérsz a porba – hajolt meg kissé a trón felé –, de Isten feltámaszt téged az utolsó napon, mert bocsánatot nyersz bűneidért, s örök életet!

János újra magába temetkezett. Képtelen volt vonásait a helyzethez szabni. Hagyta eluralkodni magán a bánatot, noha trónörökösként helyénvalóbb lett volna higgadtnak, de legalábbis nyugodtnak mutatkoznia. Ó, milyen nyugodt is tudott maradni apja utolsó hónapjaiban! Az elmúlt januárban kezdődött minden. A király rettenetes fájdalmakra panaszkodott. Egy kimerítő hánytató- és hashajtó kúra végén köszvényt állapított meg nála az orvos, aki alig tudta csillapítani híres páciense szenvedését. (Beatrix azonnal el is küldette, s új orvost hozatott a helyére.) Attól fogva Mátyás hosszabb útra csak hajóval indult, mert paripája minden lépésére embertelen fájdalom nyilallt a tagjaiba. S ha mégis szárazföldön kellett haladnia egy darabon, hordszékben szállították.

Nyártól fogva aztán rendszeressé váltak a dühkitörései. Lassan mindenkit elmart maga mellől, még a rokonait is. Beatrix inkább a templomokat járta, csak ne kelljen ura bömbölését hallania. Egyvalaki maradt csupán a király mellett rendületlen türelemmel: a fia.

Corvin János a virágvasárnapi istentiszteleten is részt vett Bécsben, atyja oldalán. Végignézte, ahogy Mátyás hihetetlen önuralommal, étlen-szomjan imádkozik mintegy hat órán át, majd ünnepélyesen lovaggá üti a velencei követet, s végül holtfáradtan hazatér a palotába. Onnantól felpörögtek az események. Erőtlennek érezvén magát, a király erélyesen picenói fügéért küldte Péter kulcsárt. Csakhogy éhségében nem várta be a királyi étekfogókat, hogy azok előkóstolják a gyümölcsöt, hanem mohón rávetette magát. A füge pedig poshadt volt.

A király ezen feldühödött, és vérben forgó szemmel Beatrixot követelte. A királyné épp hazatért az imádkozásból, s mindjárt a hálószobába kísérte szédülésre és homályos látásra panaszkodó urát.

Mátyás többé nem kelt ki az ágyából. Agyvérzést kapott, s két napon át Jézust szólongatta, őrjítő kínok közt. Enni nem evett, összeszorított száját erővel szétfeszítve János diktált bele egy kis orvosságot.

Április hatodik napján halt meg. Kedd volt, délelőtt. Utolsó leheletével kimondott szavát nem értették a körülötte állók. Néhányan úgy hallották: víz. Egyikük indult is mindjárt a kútra, de már hiába.

Beatrix váltig állította, hogy a király az élettől búcsúzva őt szólította: …trix.

A legtöbben mégis arra esküdtek, hogy Mátyás végső szava ez volt: nincs. Oly sok mindenre érthette ezt a király! Abban a pillanatban azonban épp saját magára volt a leginkább igaz: Corvin Mátyás nincs többé.

A rossz hírt a király toszkán bolondja, Tibrilli kürtölte világgá.

– Povera Ungheria! – tépte a haját reményvesztetten. – Szegény Magyarország!

A pápai megbízott azonnal jelentést küldött Rómába, s futárt indított Itáliába Maffeo Treviglio milánói követ is. Ha el nem vágták a torkát az útonállók – ami akkoriban gyakran előfordult –, egy lovas küldönc tíz nap alatt kényelmesen Milánóba érhetett a hírrel…

Kálmáncsehi intett a lovagoknak, s azok földre vetették a zászlókat a főoltár előtt, mintha a királlyal együtt győztes csatáinak dicsősége is sírba szállt volna.

– Agnus Dei, qui tollis peccata mundi, miserere nobis, [Isten Báránya, te elveszed a világ bűneit: irgalmazz nekünk] s vidd Corvinunk lelkét a mennybe! – harsogta a prépost nagy erővel, hogy hangja betöltse a templomcsarnokot. Csak úgy remegett belé hatalmas ádámcsutkája. Majd a gyászolókra tekintett. – Bennetek pedig, kik bűnben melengetitek lelketek, ébredjen komoly szándék a megtérésre, s imádkozzátok el a rózsafüzért mindennap, hogy a hatalmas birodalom, amelyet az isteni Corvin épített, urunk távozta után is megmaradhasson.

Ahogy ezeket a szavakat kimondta, borzalmas üvöltés hasított a levegőbe a gyászolók soraiból.

– Odanézzetek, a király szólni kíván!

 

Minden szem a halottra szegeződött. A gyászolókat csordultig töltötte az iszonyat: Mátyás felső ajka egészen felhúzódott, s szája hatalmasra nyílva, feketén tátongott.

Mintha át akart volna üvölteni a túlvilágról:

– Óvjátok művemet, kutyák!

Nógrádi Gergely: Mortinfern alkonya
– Brunar 2. 
Menő Könyvek, Budapest 2023
512 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft