Simon Mockler: Dermesztő sötétség (részlet)

1 || Walter Reed Katonai Kórház,
Washington D. C.

1967. december 27., hajnali 2 óra

A szoba ragyogóan ki volt világítva. A halványkék falak fehéren izzottak, a fekete padlólapok pedig úgy csillogtak és hullámoztak, mint a tó vize. Papírgirlandok és fakó hópelyhek lógtak a mennyezetről, a sarokban pedig egy karácsonyfa álldogált szerencsétlenül előredőlve, de valami csodával határos módon mégsem billent fel. A szoba közepén lévő rozoga műanyag asztalnál két férfi ült egymással szemben, de szemmel láthatóan egyikük sem szívesen volt ott.

Jack Miller tekintete a kései óra ellenére éberen és tisztán csillogott. Lénye nyugalmat sugárzott, de ő mégis bizalmatlannak tűnt. Ruházata elegáns volt, nagy, nehéz, ízületi gyul adástól megmerevedett jobb öklét ritmusosan összeszorította, majd elengedte. Kezének súlya alatt az asztal még ingatagabbnak látszott.

A férfi, hogy fájdalmát enyhítse, megdörzsölte az ujjperceit, majd az előtte lévő üres papírlapról a vele szemben ülő alakra pillantott.

Connor Murphy közlegény arcát és kezeit kötés borította. Fejbőrének azon részei, amelyek kilátszottak a géz alól, vagy rózsaszínűek és sebesek voltak, vagy feketén, elszenesedetten csillogtak.

Már a látványa is fájdalmat okoz, gondolta Jack. Szerencsétlen fickó. A nővérek azt mondják, hogy olyan őt etetni, mintha egy csecsemőt először kínálnának szilárd étellel az anyamell után.

– Hogy bírja a fájdalmat? – kérdezte Jack.
Connor megvonta a vállát.
– Hogy festek? – súgta.

– Úgy, mint aki iszonyúan szenved – válaszolta Jack. – Iszik egy kortyot? – előhúzott egy laposüveget a zsebéből, és a férfi felé nyújtotta. Connor megrázta a fejét. – Igaza van, azt hiszem, nem lenne jó ötlet összekeverni a gyógyszerekkel. Gondolom, egy cigi sem jöhet szóba. Nem bánja, ha én rágyújtok?

– Csak nyugodtan – felelte Connor. Jack odakoppintott az asztalhoz egy csomag Lucky Strike-ot, kihúzott belőle egy szálat, és a szájához emelte. Aztán Connorra nézett, és meggondolta magát. Visszatette a cigarettát, majd a csomagot visszasüllyesztette a zsebébe.

– Kezdjük az elején, rendben? – mondta.
– Nem emlékszem az elejére. Ezt már elmondtam nekik.
– Akkor kezdjük valahol máshol. Induljunk messzebbről. Egy másik pontról.
– Egy másik kezdőpontra gondol?
– Igen. Például arra, amikor megérkezett a bázisra. Tizenkét hónapot töltött ott a baleset előtt.
– Nem nagyon tudok mit mondani – szólt Connor.

Jack megköszörülte a torkát. Nincs sok mesélnivalója, gondolta. Ragaszkodtak hozzá, hogy még aznap este New Yorkból Washingtonba repüljön, hogy megpróbáljon szót érteni ezzel a fickóval, aki nem emlékszik semmire, amiről beszélni szerettek volna vele, amire viszont emlékszik, azt nem akarja megosztani velük.

– Milyen volt olyan távol lenni az otthonától? – kérdezte Jack.

Connor felsóhajtott.
– Fehér. A vidék teljesen lapos. És a hideg. Az vág.
– Kemény küldetés lehetett.

– Hát, igen – motyogta Connor. Megrázta a fejét, miközben a tekintete egyik bekötözött kezéről a másikra siklott. Jack felemelte a tollat, és a jegyzettömb fölé tartotta. Fehér – írta néhány pillanatnyi gondolkodás után a harmadik sorba. Connor tekintete a jegyzettömbön pihent. Jack aláhúzta a szót, és letette a tollat.

– Nyáron nincs éjszaka. Télen meg nincs nappal ilyen messze északon. Biztos eltartott egy darabig, amíg megszokta.

Connor megvonta a válát.

– Többnyire a föld alatt voltunk. Télen csak azért mentünk ki, hogy ellenőrizzük a szellőzőket. Lekapartuk a jeget. Az antennákról is.

– És maga… építőmunkát végzett? Karbantartást?

– Azt csináltam, amit az őrmester parancsolt.

– Szóval maga irányította a karbantartási munkálatokat a bázison. A nap közepén is koromsötét volt. Se naplemente, se hajnal. És a munka. Hosszú munkaidő. Nagy volt a nyomás, hogy végezzenek, mielőtt a jég megmozdul. Félő volt, hogy kifutnak az időből. Alvás nélkül. Nehéz lehetett.

Connor megborzongott.
– Nem emlékszem – mondta.
– Maga olyan természetjáró típus, ugye? Wyomingból jött – mosolygott Jack. Connor nem válaszolt. Jack előrehajolt. – Egy farmon nőtt fel. Javítgatott ezt-azt. A hosszú nyarakon kint rohan gált a szabadban. És most ott kellett dolgoznia a jég alatt, a há rom hónapig tartó éjszaka kellős közepén. Kemény lehetett.

Connor megvonta a vállát.
– Wyomingban is rettenetesen hideg van télen.
– Ez igaz. És a maga előélete… hogy is mondják? Példaértékű. Tudja, mit jelent az, hogy példaértékű?
– Persze, hogy tudom. Nem vagyok hülye.
– Igen, bocsánat. Nézze, muszáj többet megtudnunk a tűzről. Két fickó meghalt. Csak maga maradt életben. És ők borzalmasan szenvedhettek. Úgy értem, persze maga is. Maga tudja, milyen érzés lehetett, de ők… ők nem jutottak ki onnan. Ők meg-sültek abban a szobában. El sem tudom képzelni. Nem is akarom.

Connor az asztalra meredt, de a tekintete a távolba révedt. Köhögött egyet. A teste remegett.

– Próbáltam segíteni – suttogta.
– Azt hittem, nem emlékszik.
– Nézzen csak rám – tartotta fel a kezét Connor. – Biztosan próbáltam… Meg kellett hogy próbáljam…

– Senki nem hibáztatja magát. Ez egy kemény kiküldetés volt. Azért vagyok itt, hogy segítsek magának felidézni a balesetet. Segítek feldolgozni a történteket, és elfogadni az új helyzetet.

Connor szipogott egyet, és félrenézett.

– Egy nagy lószart – motyogta. – Csak szüksége van egy bűnbakra a jelentéséhez. Maga még csak nem is katona, ugye? Ebben a ruházatban biztosan nem. Kinek dolgozik?

Jack hátradőlt a székében.

– Azért vagyok itt, hogy támogassam a felépülését. Ahogy magának is mondták. Kérem, mesélje el, amire emlékszik – mondta sze líden.

– Mondtam már, hogy nem emlékszem – Connor megvakarta a karját a bekötözött kezével. – Nővér! Egy ápolónőre van szükségem! Nővér! Gyógyszert kérek! A fenébe…

Jack elfordította a fejét. Az ajtó kinyílt, és egy nő lépett be rajta. Valamilyen sárga folyadékot öntött egy papírpohárba. Éppen fel akarta emelni Connornak, de a férfi elhessegette, majd a poharat óvatosan a két bekötözött keze közé vette, és lassan az ajkához emelte. A folyadék egy része az álla köré tekert fehér kötésre csorgott.

– Most aludni akarok – közölte. – Aludnom kell. Be kell csuknom a szememet.

2 || Langley, B Blokk

December 27., hajnali 4 óra

Jack töltött magának egy csésze kávét, és körülnézett az igazgatóhelyettes irodájában. Minden pont úgy volt, ahogyan emlékezett rá, csak ezúttal még nagyobb volt a rendetlenség. Az akták halmokban álltak a könyvespolcokon és a szekrényeken. Az íróasztalon is kupacok gyülekeztek, mintha csak a lehető legapróbb munkaterületet kívánták volna szabadon ahagyni. A falon ott volt a kötelező katonai fénykép, amellyel a CIA rangidős munkatársai bizonyítani akarták, hogy egyszer tényleg elsütöttek egy fegyvert valakire. Jack a fényképen szereplő személyek felét ismerte.

Ugyanabban a szakaszban szolgált a háborúban, és ismerte az íróasztal mögött ülő férfit, Paul Cotyt is, aki most húsz évvel volt idősebb és több mint tíz kilóval nehezebb is, mint a fotón.

– Mit gondolsz? – kérdezte Coty. – Te hiszel neki?

– Hazudik – válaszolta Jack, miközben annyi tejet tett a kávéba, hogy épp lehűljön. Aztán egy hajtásra kiürítette a csészét.
– Honnan tudod?
– Két okból. Először is, ő az egyetlen, aki életben maradt, másrészről pedig, mert ő az egyetlen, aki életben maradt.
– Haha. Ne legyél már ilyen vicces. Túl öreg vagy már ehhez – mondta Coty.

– Napjaim nagy részét azzal töltöm, hogy hallgatom az emberek hazugságait. Sokszor maguk sem tudják, hogy hazudnak. sak azt mondják, amit igaznak gondolnak. A fejükben ez a két dolog nem válik el egymástól. Amikor valaki a pszichiáterével beszél, soha nem az igazsággal kezdi a mondandóját. Ő sem más. A kérdés csak az, hogy miért hazudik. Van alaprajz a bázisról? Szeretném látni.

Coty bólintott, kinyitotta az egyik aktát, és helyet csinált az asztalon. Óvatosan, a gyűrődéseket kisimítva hajtogatta szét a papírt, mint egy vászonterítőt.

– Hatalmas terület – jegyezte meg Jack, miközben lesöpörte a régi cigarettahamut az alaprajzról, és rosszallóan ráncolta a homlokát, amikor az szürke foltot hagyott maga után.

– Ez átlagos méretnek számít – válaszolta Coty. – A hadseregnek Nyugat-Németországban és a Csendes-óceánon nagyobb bázisai is vannak.

– De azok nincsenek a föld alatt, itt több mint harminc kilométernyi alagút lehet.

– Ez nagyjából stimmel. ’59 nyarán kezdtek el ásni. Még a tél előtt beköltöztek, és egészen ’66-ig dolgoztak, amikor is rájöttek, hogy a jég túl instabil.

– Mikor építették be a reaktort?

– Körülbelül egy évvel azután, hogy nekikezdtek a projektnek.

– „Jégféreg projekt” – olvasta Jack az alaprajz szélére nyomta-tott szöveget. – Ki találja ki ezeket a neveket? A mi megégett fickónk csak egy egyszerű mérnök és karbantartó volt, igaz?

– Így van. Nem volt tagja a rakétairányító személyzetnek és kutató sem volt.

– Aha – szólt Jack, és megdörzsölte az állát. – Ezek itt a lakóterek? – Tömzsi mutatóujjával elidőzött a tervrajz bizonyos része fölött.

Coty bólintott.

– És itt történt? – kérdezte Jack, az alagúthálózat közepéhez közel eső, „generátor” feliratú szakaszra mutatva.

– Itt találták meg a holttesteket. Connor kint volt az alagútban. Már csak ők hárman voltak a helyszínen. Mindenki mást már korábban evakuáltak. Az ott az étkezde. Itt vannak a pihenőszobák. Zuhanyzók, kápolna, színház, és minden más, amit a kényelem érdekében beépítettek ide. Mint bármely, átlagos bázison.

– De mindez a jég alatt – mondta Jack.
– Pontosan.
– A jég alatt, ami ráadásul mozgásban van.
– Igen.
– Azt hinné az ember, hogy ezt tudták előre.
– Tudták hát. De azt hitték, hogy tűréshatáron belül van. De ilyet még soha senki nem csinált – felelte Coty.

Jack a homlokát ráncolva megdörzsölte a kezét.

– Elfogadható toleranciaszint. Azt hiszem, a feleségem írt ilyesmiket nekem annak idején a házassági évfordulónkra. Csodálkozom, hogy sikerült titokban tartaniuk. – Coty kaján vigyorral az ajkán nézett vissza rá. – Oké, azon vagyok igazán meglepődve, hogy ilyen sokáig sikerült titokban tartaniuk – tette hozzá Jack.

Coty az ujjával megkopogtatta az asztalt, aztán így szólt:

– Fújtak egy komplett PR-buborékot, amikor a bázist építették; az egészet úgy állították be, mintha a jégmagon végeznének kutatást. Egy Owen Stiglitz nevű tudományos tiszt vezette a programot. Ő az egyik halott. Ezenkívül rövid és hosszú hatótávolságú ballisztikus rakétákat tartottak bevetésre készen Oroszország ellen. A jég mozgása miatt azonban az alagutak instabillá váltak, és nem voltak többé biztonságosak, ezért le kellett fújni a programot. Akarsz még egy kört Connorral? Délben tájékoztatnom kell a főnököt.

– A pasi morfiumot kapott, néhány órára kidőlt.

– Ne várj túl sokáig, mielőtt visszamész hozzá. Ha reggel kilencig nem kel fel, akkor szólj a nővérnek, hogy adjon neki valamit, amitől magához tér. Tessék, ezeket nézd meg. – Coty felemelt egy halom aktát az asztaláról, és átadta Jacknek. – A bázisra érkező és onnan távozó gépek repülési naplója, tizenkét hónapra visszamenőleg. Rádióbeszélgetések és időjárás-jelentések. Fényképek a tűzkárokról. A baleseti jelentés. És képek Connorról, Stiglitzről és a másik áldozatról. A fickó neve Henry Carvel. Ez minden, amit hirtelen össze tudtunk szedni. Amint beérkeznek a részletes háttérinfók, szólok.

Jack átvette az aktákat.
– Hol fogok megszállni?
– A Willardban. De egyelőre még nem mész oda. Itt találtam neked egy szobát, az alagsorban. Nem akarom, hogy bárki is tudomást szerezzen erről az egészről.

Fordította: Rohánszky-Nagy Réka

Simon Mockler: Dermesztő sötétség
Gingko Kiadó, Budapest, 2023
342 oldal, teljes bolti ár 5990 Ft