»Mindenkiről feltételezze azt, hogy fenyegetést jelent« | Simon Mockler: Dermesztő sötétség

 

● K A R Á C S O N Y I
A J Á N D É K N A K
A J Á N L J U K ●

Fazekas Erzsébet |

Várakozás és horror a jégpáncél alatt – találtam ki magamnak, hogyan foglalnám össze Simon Mockler művének tartalmát. Az eredeti cím (The Dark that Doesn’t Sleep – A sötét[ség], ami nem alszik) ugyanis számomra nem idézi fel a dermesztőt. És a történetben egyre előbbre haladva a Dark sokkal inkább a Sötét Hatalom megjelenítőjének tűnik. A Sötét (az ördög) az, ami/aki nem alszik…

De elfogadom a fordító, Rohánszky-Nagy Réka magyarítását, elismerve, hogy Grönland kapcsán teljesen jogos e jelző szerepeltetése. Itt a téli átlag mínusz 20 körüli, üdítő kivétel a főváros (Nuuk) ahol ’csak’ –7, nyáron +7. A déli tengerparton a januári hideg akár 36 fokos. A februári átlag mínusz 47, de olykor mínusz 70 fokot is mutathat a különleges terepre gyártott hőmérő. Ilyen körülmények között egy felszín alatti katonai bázison csak dermesztő lehet minden.

Grönland – a helyiek nyelvén: Kalaallit Nunaat, vagyis az ’Emberek országa’ – a Föld legnagyobb szigete. Földrajzilag Észak-Amerikához, politikailag – a dán fennhatóság miatt – Európához tartozik. Területének nagyjából 10 százaléka jégmentes, egy kb. 20 km széles, part menti sávon. Vajon miért nem ott alakította ki az USA katonai bázisát, miért a jég alatt, az emberek számára alig elviselhető körülmények között? Az író azonban aligha töprengett ilyesmin…

A thrillernek és kémtörténetnek besorolt műben Mockler hiteles történelmi tényekből indult ki: Grönlandon, 1967 telén, az amerikai katonai hírszerzés kénytelen volt felszámolni mélyre süllyesztett, titkos katonai bázisát – a jég (mint talapzat és mint felépítmény) instabillá válása miatt. Alapvetően nem vágyom borzongatásra, de ahogy jöttek a sorozatos csavarok, az érdeklődésem egyre magasabb fokozatba kapcsolt. Ezt csak segítette az egyik áldozat apjának megjegyzése: „A baleset esélye a nulla és a semmi közötti.”

A jég alatt dolgozó személyzet evakuálásának részleteit az író fantáziája dolgozta ki. A műveletet vad sarkvidéki vihar akasztotta meg. A mentőcsapat a végül hátrahagyott három katonából csak egyet talált életben. A furcsa körülmények között támadt tűz túlélője, a súlyosan sérült Connor Murphy nem tudja felidézni, mi és hogyan történt. A CIA a segítséget és magyarázatot alkalmi tanácsadójuktól, Jack Miller pszichiátertől várja. Rajta is vannak égési hegek, mert – máskor és máshol – a feleségét akarta kimenteni egy balesetben kigyulladt autóból. Nem sikerült, és a veszteséget azóta sem képes feldolgozni. Először úgy véli, a közlegény emlékezetvesztésének oka: a mentési kísérlet kudarca. Mielőbb ki akarja deríteni, valójában mi zajlott a jég alatt, ezért már a második találkozójukon a páciens – kötések alól alig kilátszó – szemei elé tárja a helyszínről készült fotókat. A részben porrá, részben összezsugorodott ronccsá égett bajtársak látványára Connor olyan heves rohammal reagál, hogy összeégett arcáról a kötéssel együtt a frissen átültetett bőr egy részét is feltépi.

A megbízó CIA az emlékek felszínre hívása mellett annak kiderítését is várja Jack Millertől, hogy a három katona közül melyik adott át titkos információkat a szovjeteknek. A pszichiáter hatalmas szakmai rutinnal próbálja feltérképezni a katonák magánéletét, hátha az is közelebb viszi a megfejtéshez. Az olvasó viszont legyen türelmes, mert nem segítek – de találgatnia szabad. Mindenesetre csak a könyv végére derül ki, hogy az egyetlen életben maradt szereplő mit igyekszik mindenáron eltitkolni a környezete elől.

A szerző a történet csavaros fordulataival nemcsak olvasóit szórakoztatta, de saját magát is. Mockler önéletrajzi megjegyzésként azt írta, hogy amikor családi életében nem várt kedvezőtlen fordulat állt be és elvált, az írással akarta elterelni a figyelmét lelki gondjairól. Kapóra jött mindaz, amit 2019 nyarán egy újságcikkben olvasott az amerikai hadsereg egyik szigorúan titkos programjáról.

A „Jégféreg projektben”, a hidegháború idején nukleáris rakéták kilövésére alkalmas hálózatot terveztek kiépíteni a grönlandi jégtakaró alatt. A bázis több száz (!) kilométer hosszú alagútrendszerében akár 600 nukleáris rakétát lehetett (volna) telepíteni, amelyek elérhették volna a Szovjetunió egész területét. Egy 2016-os tanulmányban azonban az olvasható, hogy a Camp Century-t fedő jégtakaró olvadni kezdett, és ha ez a trend folytatódik, az évszázad végére teljesen eltűnik. Akkor pedig a felszínre került tábor teljes infrastruktúrája, a hátrahagyott biológiai, kémiai, radioaktív hulladékok súlyosan megzavarhatják az ökoszisztémát.

Simon Mockler nem tudta kiverni a fejéből a jég alatti bázisról írt cikket: a technikai nehézségeket, üzemeltetést, a katonák, mérnökök, kutatók életét, elszigeteltségüket, konfliktusaikat. „Ha menekülnöm kellett gondolataim elől, a jég alá képzeltem magam” – fogalmazott Mockler, aki 2019-ben elköltözött a családjától. Szavait, melyek erre a könyvre vonatkoznak, hosszabban idézem:

„Legutóbbi könyveimet (Beatrix the Bold, Beatrix and the Baloon of Doom, Beatrix and the Curse of the Wobblers, Beatrix and the Riddle Town Dragon) gyerekeknek írtam. Szeretek nekik írni, de ezután valami egészen mást akartam. Valami sötétet. Sötétebbet. Megvolt a tökéletes helyszín, már csak a megfelelő történetet kellett megtalálni, ami halad előre. Folyamatosan növelve a feszültséget, ami az ilyen nehéz körülmények között zajló életből, munkából ered. Jegyzeteimbe három szót írtam fel magamnak: bajtársiasság, elzártság, árulás.
Hosszú magányos estéimen, egész télen csak írtam. Mindig ugyanazt a zenét tettem fel (Ben Crossland: Tethered) – ez a zongoramuzsika hóviharokat, sötétséget idézett fel nekem. Lassan átléptünk 2020-ba, eljött a Covid-lezárások ideje. Miközben a világ magába fordult, az én szereplőim életre keltek. Tavasz lett, majd nyár, és elkészült a könyvem. A címmel arra akartam utalni, hogy bármi zajlott a bázison, az álmok, víziók előbb-utóbb napfényre kerülnek. Azon a helyen nem is a sarkvidéki tél keménységétől kellett félni, hanem azoktól, akik a közvetlen közeledben vannak.”

1967-ben, egy katonai kórházban indul a történet, pár nappal szilveszter előtt. Connor Murphy és Jack Miller egymással szemben ül. A közlegény fejbőrén a var „feketén, elszenesedetten csillogott”, a pszichiáter laposüvegből kínálja, mert már a túlélő „látványa is fájdalmat okoz”.

• Olvass bele!

Millernek ki kell faggatnia Murphyt, mire emlékszik a balesetből. De semmire sem. Amire régebbről igen, azt nem akarja megosztani. Csak a hidegről beszél: „És a hideg. Az vág.” (Vagyis belehasít az emberbe.) Főként a föld alatt voltak. Télen csak azért mentek ki, hogy ellenőrizzék a szellőzőket, lekaparják róluk a jeget. Amúgy a jég alatt dolgoztak, a hónapokig tartó éjszaka kellős közepén. (Grönlandon a tél októbertől márciusig tart, ezalatt a Nap – az északi területen – hónapokig nem emelkedik a láthatár fölé, vagyis egész nap sötét van.)

Miller arra gyanakszik, a közlegény nem az igazat mondja: „amikor valaki a pszichiáterével beszél, soha nem az igazsággal kezdi a mondandóját. A kérdés csak az, hogy miért hazudik.” Szeretne másokkal is beszélni, akik mindhárom érintettet ismerték, de a CIA emberei kitérnek az ötlet elől. A pszichiátert bosszantja, hogy a CIA főnökök a kémkedés ügyét nem osztották meg vele azonnal a vizsgálat kezdetén. Ezért most folyton a kérdés mögötti kérdést keresi: „mintha az évek során az Ügynökség beszivárgott volna a bőre alá, és kiépítette volna benne a titkolózás szokását. Falakat a falak köré.”

A feszültséget fokozza egy tűzvizsgálói vélemény. A tűzoltóparancsnokot meglepi, hogy a három hétig mesterséges kómában tartott Connor tud beszélni, és csak alig rekedt. Hiszen iszonyú forró levegő juthatott a tüdejébe. A meggörbült acélszerkezetekről készült képek alapján a hőség meghaladta az ezer fokot. Az egyik áldozat maréknyi porrá égett, a másiknak az alakja viszont felismerhető. „Ha két ember ugyanabban a tűzben, ugyanabban a térben volt ugyanannyi ideig, nem lehet az állapotuk ennyire eltérő!”

Miller az egymásnak ellentmondó részinformációk alapján egy másodpercre úgy érzi, zsákutcába kergették, de aztán bevillan neki, mi lehet a vérfagyasztó igazság. És azonnal úgy dönt, indulni kell, mert valaki élve lehet bezárva a jég alá! „Hogyan védekezhetnénk egy olyan ellenséggel szemben, aki ugyanúgy néz ki, mint mi, ugyanúgy öltözködik, mint mi, és ugyanúgy beszél, mint mi. Valaki, aki úgy tűnik, mintha ugyanoda tartozna, mint mi, vagy talán még annál is jobban.”

A bátor pszichiáter végül felkeresi az elhagyott bázist. Hárman vágnak neki a dermesztő túrának. Archie, a volt katona szerint, kellő rutinnal, megfelelő ruhában, élelemmel, vízzel, akár három hónap is túlélhető a jég alatt annak, aki felépített magában egy világot, ha a sötétséget nappalra és éjszakára osztotta be magának. Csak hinnie kell abban, hogy valaki visszajön érte. Archie idézi a bázis építését segítő inuitok kifejezését arra az érzésre, hogy az éjszaka sose ér véget. Ez a rajtunk eluralkodó félelem, amikor elveszítjük a képességünket, hogy megkülönböztessük az álmokat és rémálmokat a valóságtól. Úgy mondják, ez az a sötétség, ami nem alszik (íme, az angol nyelvű cím magyarázata). Ez a bénító sötétség olyan, mint egy betegség. Amire a hajnal a gyógyír – vélik az inuitok.

Eljutnak a bázishoz. A szántalpas kétmotoros repülőgépet „úgy dobálta a szél, mint dongót a vihar.” Ki kell ásni a bejáratot, és még „a beszéd is erőfeszítést igényelt, ugyanis be kellett szívni egy tüdőnyi fájdalmasan hideg levegőt.” Az ajtó felnyitásakor négyszög alakú sötétség tárul eléjük, mint valami sírbolt nyílása. Jack úgy érezte, valaki más rémálmába készül belépni. Miközben Archie a holttest keresésére készül, Jack, magából kiindulva bizakodik, ő sosem hagyta volna, hogy dermedtsége alvássá váljon. „Újra felébrednék. Ragaszkodnék hozzá, hogy valaki majd eljön értem. Nem hiszem, hogy el tudnám engedni ezt a gondolatot, még akkor sem, ha akarnám.”

A könyv fokozatosan átcsúszik az ismeretlen eredetű tűzeset kérdéseinek megválaszolásából Miller személyes tragédiájának és traumájának az elemzése és feldolgozása irányába. Így értelmet kap az is, hogy miért foglalkozik annyit saját magával és általánosságban a munkája természetével: „A páciensek fele vagy nekem hazudott, vagy saját magának, de mindig rájöttem az igazságra, és segítettem nekik is felismerni…”

Minden felkeresett szereplőtől tanult valamit: „Nem nehéz okosnak lenni, ha az ember okosnak született, az igazi művészet az, hogy közben az ember ne váljon seggfejjé.” Ezzel a bázison rekedt kutatóra céloz, akit mindenki zseninek, bár fura fickónak írt le: „Belülről szereti szétszedni az embereket… feltérképezi a dolgokat, amelyek összetartják az elmét, a falakat, amik visszatartják a rémálmokat. És akkor győz, ha ezeket lerombolta.” Eddig sem volt száguldó a krimi, de efféle mondatok után az olvasó megáll gondolkodni önmagáról. Utána viszont egyre jobban élvezi a könyv utolsó harmadát. Ahol is – a sok kanyar, titkos leleplezés, csaknem kudarc után – Millerben helyreáll az, ami korábban kizökkent, s eddig boldogtalanná tette. Feloldódik benne a bűntudat, hogy ő felelt imádott felesége, a japán Miyoko halálért.

Simon Mockler íróként érdekes pszichológiai megfigyeléseket tesz, nyomozói hajlamokat is elárul, holott korábbi tanulmányai alapján inkább a színekre, hangokra lehetett volna fogékony. Festészetet tanult, majd zenével, nyelvekkel is foglalkozott. Közben sikeres író lett, akitől két gyereke azt szokta kérdezgetni, mi lesz, ha felnő.

Simon Mockler: Dermesztő sötétség
Fordította: Rohánszky-Nagy Réka
Gingko Kiadó, Budapest, 2023
342 oldal, teljes bolti ár 5990 Ft,
online ár a kiadónál 5092 Ft
ISBN 978 615 632 6294

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

1967 tele. A Grönland jege alatt található, titkos katonai bázison három amerikai katona egy sarkvidéki vihar csapdájába esik. Mire a mentőcsapat megérkezik, a katonák közül ketten az életüket vesztik egy véletlenül kialakult tűzben. A harmadik, Connor Murphy közlegény súlyosan megég, és nem emlékszik az előző napok eseményeire.
Jack Miller, New York-i pszichiáter és alkalmi CIA-tanácsadó megbízást kap Connor Murphy emlékeinek feltárására. A második világháború okozta sebhelyeket még mindig magán viselő Miller rokonszenvet érez a súlyosan megsérült katona iránt, ezért keményen és türelmesen dolgozik, hogy a fiatalember fel tudja idézni a halálos vihar eseményeit.
A CIA azonban többet vár Jacktől az emlékek felszínre hívásánál. Azt is közlik vele, hogy a három katona közül az egyik kémként információkat szolgáltatott a szovjeteknek, így a pszichiáternek azt is ki kell derítenie, hogy melyikük lehetett az. Ahogy Miller beleássa magát a katonák magánéletének részleteibe, valamint az elszigetelt bázison zajlott eseményekbe, hamarosan rájön, hogy ebben a történetben semmi sem az, aminek látszik.
Simon Mockler hátborzongató kémtörténete az amerikai kiadással egy időben jelenik meg a magyar könyvesboltokban.