Hidas Bence: És mindent betemet a hó (részlet)

A korai telefon

Pinelli a telefoncsörgésre ébredt. Oldalra fordult, és rátekintett az éjjeliszekrényén álló vekkerre. Elsőre nehezen sikerült leolvasnia a mutatók állását, de miután erősen megdörgölte a szemét, még egyszer megpróbálta. Hat óra harminchárom.

– Ki az isten? – káromkodott, és lesöpörte magáról a dunyhát. Nagy hiba volt. A garzonban elviselhetetlen hideg uralkodott. – Ó, hogy rohadna ketté! – Vacogva rántotta vissza magára a takarót.

A telefon tovább csengett az előszobában.

– Megyek már, Mr. Bell, csak fogja be!

Kilépett az ágyából, lábára húzta a papucsát, mellkasán összefogta a dunyhát, és kicsoszogott az előszobába. Igencsak komikus látványt nyújthatott, főleg, amikor majdnem orra esett a nappali zseníliaszőnyegében. Akár egy nagyra nőtt, piruettező szivar. Kiérvén az ajtón észrevette, hogy a folyosó végén lévő bukóablak retesze nyitva maradt.

– Én marha… – sóhajtotta.

A telefon tovább csengett, a hangja mintha egyre magasabb frekvencián szólt volna. Lenyúlt, és egy határozott mozdulattal a füléhez emelte a készülék gyertyakoppintó formájú kagylóját.

– Pinelli!
– Jó reggelt, Károly! Felkeltettem? – hallotta meg a főnöke összetéveszthetetlen bariton orgánumát.
Persze hogy felkeltettél, te ökör!

– Nem – köszörülte meg a torkát, próbálván elhitetni, hogy már valóban fenn volt egy ideje. – A hívása előtt csörgött a vekker. Ma korán kellett kelnem.

– Remek, remek! Véletlenül sem akartam felébreszteni, nyomozó úr, de szerencsére pont jó napon kelt korábban – vihogta Sóstói Kázmér. – Van egy ügyünk. Azt hallottam, elég furcsa. Márzay már úton van, de visszaküldte az egyik főtörzset, és magát is kérte.

– Hol történt az eset?
– Budakeszin. A János-hegyen túl.
– Tudom, hol van Budakeszi – válaszolta Pinelli unottan. Idegesítő fráter.
– Egy lány. A Kálvária-kápolnában. Alig nagykorú. Borzalmas – folytatta Sóstói, mintha meg sem hallotta volna a választ.
– Mikorra kellenék?
– Tegnapra, nyomozó úr! Mondom, hogy Márzay már úton van. Szedelőzködjön! – váltott hirtelen hangnemet Sóstói.
– Egy hulla nem mászik el sehová.

– Azon sem lepődnék meg, ha ez elmászna – kontrázott gondterhelten a férfi. – Budakeszi, Kálvária utca. A fiúk felveszik a negyvennégyes végállomásánál. Siessen, ahogy tud!

A vonal megszakadt, amint a főnöke lecsapta a kagylót. Pinelli megrökönyödve állt az előszoba közepén. Próbálta felfogni a Sóstói által mondottakat, de az agya még nem ébredt fel. Fáradtan megnyomkodta a szemhéját.

– Ki volt az ilyen korán, Károly? – szólt egy női hang a háta mögül.

Felesége fehér kombinében állt a folyosón. Vacogott a foga, törékeny teste úgy reszketett, akár a nyárfalevél.

– Hűvös van idebent – tette hozzá halkan.
– Nyitva hagytam azt az átkozott ablakot. Nem akartam, hogy az egész lakás bűzölögjön a füsttől, ezért…

– Ezért inkább jégvermet csinált belőle. Sokszor kértem már rá, hogy ha dohányzik, azt a gangon tegye, de ha nem is megy ki, legalább csukja be azt az átkozott ablakot.

– Bocsásson meg! – szégyellte el magát Pinelli. – Jöjjön ide!

A nő közelebb lépett hozzá, mire a férfi olyan erősen átölelte, hogy érezte minden szívdobbanását. Valóban vacogott. Csókot lehelt a homlokára, és ráterítette a dunyhát.

– Ki kereste?
– Sóstói. Maga szerint ki keresne ilyen korán?
– Mit akart? Munka?
– Igen. Budakeszin.
– Szokatlan, pedig békés környék.

– Valóban, nyomozónő? – nevetett. – Ez a tényállás? Tehát a gyilkos egy száznyolcvan centiméter magas, fekete hajú, elvált férfi, feltehetőleg nemesi származású?

– Hagyjon, maga mókamester! Én csak arra céloztam, hogy elég jó környék. A tüdőszanatórium sok embert csábít oda. Villák, nyaralók. Nem ott épül zárda? Mintha olvastam volna valahol.

– Való igaz, kedvesem. Nincs kedve csatlakozni hozzám? Hasznomra válhatna néhány megfigyelése. Márzay majd kivesz néhány nap szabadságot, úgyis ráfér a pihenés.

– Ne viccelődjön már velem! Inkább menjen felöltözni, letusolni! Addig én elkészítem magának a reggelit. Kávé, tea?

– Kávé, köszönöm. Tejjel és cukor nélkül.

Megcsókolta a feleségét, és a nappalin át visszatért a hálószobájába, hogy felkészüljön az indulásra.

Miután megmosdott és fogat mosott – a borotválkozást ma inkább kihagyta –, a gardróbból kiakasztotta a gesztenyebarna ingét és a karcsúsított öltönyét, felhúzta a drapp nadrágját, és – még továbbra is papucsban – kisétált a konyhába.

– A tej sajnos elfogyott, drágám – fogadta a felesége.
– És a tejszín?

A nő szomorúan csóválta a fejét. Pinelli felsóhajtott, legyintett, majd felhörpintette a csésze tartalmát. A barnás, forró lé végigszaladt a torkán, erőteljes kesernyést ízt hagyva maga után. A nyomozó elhúzta a száját.

– Tejjel jobb – jegyezte meg, azzal már nyúlt is a következő fogásért.
– Nem ül le az asztalhoz?
– Nim rá időf – nyögte, miközben egy tojáskrémes kenyeret próbált betuszkolni a szájába.

A kísérlet meglepően hatékony volt, viszonylag rövid idő alatt sikerült megbirkóznia két kenyérrel és fél almával. Odafordult a feleségéhez.

– Szeretem, kedvesem. Sietek vissza. Megkérhetem, hogy fizesse be a lakbért? Egy nagy borítékban hagytam pénzt a komód harmadik fiókjában.

– Károly, megint késve fizetjük be! Fáy az előző alkalommal is megjegyezte, és rémesen kellemetlen volt.

A férfi megsimogatta a nő vállát.
– Tudom, és sajnálom, hogy ismét magácskának kell. Ha esetleg problémázna, küldje hozzám, majd én beszélek a vén fejével – komolykodott a férfi mosolyogva. A felesége csak kacagott, és lábujjhegyre állva csókot lehelt a homlokára.

– Na, menjen, maga bolond, mert Sóstói keresztben nyeli le. Egy halott pedig elég mára.

A férfi az előszobában felhúzta a barna bőrbakancsát, leemelte a fogasról a hasonló árnyalatú fedorakalapját, a szekrényből kivette a méretes és annál melegebb télikabátját, majd visszafordult:

– Kell még valami?
– Brifkó? Cigaretta és öngyújtó? Óra? Kesztyű?
– Kesztyű! – mutatott a levegőbe Pinelli. – Tudtam, hogy valami még hibádzik. A többi itt van a zsebeimben.

A felesége szinte elveszett a nagy gardróbban, de néhány másodperc pakolászás után diadalittasan tért vissza egy pár prémkesztyűvel.

– A bizonyítékokat is ilyen odafigyelően kezeli? – kérdezte, miközben átnyújtotta a ruhadarabokat.

A férfi nem válaszolt, csak csípőre tette a kezét, és rosszalló félmosollyal nézett a nőre.

– Mára szól a jegyünk az Operába, időben érjen nekem vissza, különben morcos leszek. Otello nem várhat!

– Sóstói se! Majd jövök. Ne felejtse el befizetni a lakbért! – mondta, már a gangról visszafordulva.

– Maga meg ne felejtse el, hol hagyta az agyát!

Az ajtó halkan kattant, ahogy Klára becsukta. A férfi mosolygott, és megrázta a fejét. A házasságuk két éve alatt sosem tudta elégszer megállapítani, mennyire szerencsés. Élete nem várt fordulatai közül Klára volt a legszebb, és ő okozta neki a legnagyobb boldogságot.

Miután hazatért a trevisói frontról, szállodai munkákból élt, és évekig egyedül lakott a Krisztina téri bérház harmadik emeletén lévő garzonban, mígnem egy nap újabb fordulatot vett az élete. Abban az időben éppen az egyik nívós budapesti hotel segédconcierge-e volt, ennek köszönhetően az átlagnál és a kelleténél jobban belelátott a főváros felső tízezrének az életébe. Partik, rendezvények és hajnalig tartó tivornyák jellemezték a hétköznapjait, de ő jóval inkább csak eltakarította a kiömlött pezsgőt, mintsem fogyasztotta. Néha, amikor szerencséje volt, nem a bálterembe, hanem a recepcióra osztották be. Az egyik ilyen alkalommal ismerkedett meg Klárával.

Éppen újságot olvasott a recepción, amikor meghallotta a halk csengőt. A pult túloldaláról egy szeplős arc nézett vissza rá. A nő barna őzikeszemét szolid smink ölelte körül. A törékeny hölgyemény Karvázy Klára néven mutatkozott be, és kiderült, hogy az apja, Karvázy Ede, aki éppen a fentebb említett pezsgők valamelyikét fogyasztotta jó pár emelettel feljebb, valójában a fővárosi rendőrkapitányság századosa és Budapest közéletének megbecsült tagja. A két fiatal órákon keresztül beszélgetett, egészen addig, amíg a lány családja haza nem indult. Károly a mai napig emlékezett, hogy minden bátorságát össze kellett gyűjtenie, hogy elhívja randevúra, de mielőtt bármit is kinyöghetett volna, Klára vidáman így szólt:

– Rómer Flóris utca 52. Holnap este fél hét. Ne késsen! – mosolygott, majd belépett a forgóajtóba, és egy szempillantással később már el is tűnt a lámpafényes budapesti éjszakában.

A férfi csak állt, és nézett utána. Másnap elmentek vacsorázni. Fél év múlva már jegyben jártak, most pedig fiatal házasként boldogították minden hónap második napján a főbérlőjüket a megcsúszott bérleti díjjal. Pinelli még az eljegyzésük előtt felmondott a szállodában, de Klára apja révén hamar új állást talált. Katonai felderítő múltja kapóra jött a rendőrségnél, tudásával és megfigyelőképességével pedig hamar felfelé lépdelt a ranglétrán.

Most azonban éppen az ellenkező irányba, lefelé szaladt a bérház lépcsőházában, és miközben kettesével szedte a lépcsőfokokat, gondolatai már az ügyre összpontosítottak. Egyre jobban furdalta a kíváncsiság Sóstói utolsó szavaival kapcsolatban. Leért a földszintre, és hóropogás közepette átvágott az ellipszis alakú belső udvaron. Áthaladt a kapualj alatt, majd jobbra fordult. Végigsietett a házsor mellett, át a macskaköves úttesten egészen a villamosmegállóig. Kesztyűs kezével megtörölgette a megállóban árválkodó táblát, és leolvasta a villamos érkezésének időpontját. 44-es villamos. Végállomások: Szépilona – Népliget. Menetrend: 6.50; 7.30… – sorakoztak az időpontok negyven perc különbséggel. Belenyúlt a zsebébe, és előkapta a Doxa zsebóráját. A két cikornyás mutató a hét óra huszonkettes állást foglalta el.

– Így elszaladt az idő?

Egyik lábáról a másikra ugrált, így próbálta melegíteni magát. Körbenézett. Legalább tizenöt centiméter friss hó hullott az este.

Ha voltak is lábnyomok, azok mostanra biztos betemetődtek – gondolta magában. Bár, ha szerencséje van, a havazás még azelőtt elállt, hogy a gyilkosság megtörtént. „Eső elmos, hó betemet, mindenki feledi neved” – jutott eszébe a versrészlet. A vers többi része már elveszett az emlékei közt, de ez a két sor néha még eszébe jutott. Egy erdélyi katonatársa tanította neki valahol az Alpokban egy saras, mocskos, holttestektől bűzölgő lövészárokban. Még aznap eltalálta egy repesz, két nappal később meghalt. Hogy is hívták a fiút? Tamás vagy Ábel? Balázs? Igen, Balázs!

A villamos fémesen sípoló kürtje rántotta vissza gondolataiból. A két kocsiból álló szerelvény csikorogva gurult be a megállóba. Felszállt a második kocsiba, a kalauznak felmutatta a pénztárcája mélyéről előkapart bérletét, majd helyet foglalt egy négyesben. Homlokát a hideg ablaknak támasztotta, és kitekintett a hólepte, kókadozó Budapestre. A körúton néhány automobil pöfékelt, a járdán viceházmesterek szórták a homokot, a Vérmező mellett pedig iskolába tartó gyerekek hógolyóztak. Mosolyogva nézte, mennyire élvezték a fiatalok a hideget és a havat, míg ő már a háta közepére sem kívánta az évszakot. Egyszer azt olvasta, hogy valamelyik északi népnek több száz szava van a hóra. Először a felfedezők butaságának tartotta, de aztán változott a véleménye. Annyira nincs arrafelé semmi, hogy akár még igaz is lehet.

A vilinger robogva szelte át a szürkés budai utcákat, s mire egészet ütött az óra, Pinelli már a második cigarettáját fogyasztotta el a kollégája fekete Opeljének támaszkodva. Nagyot szívott a fehér szálas Senatorba, és figyelte, ahogy a narancsos lángok izzva porlasztják el a vékony cigarettapapírt. Még két szívás, és vége is volt. Hüvelykujjával határozottan elpöccintette a csikket, ami három-négy forgás után a latyakos, barna hóban landolt. Biccentett a főtörzsőrmesternek, aki eddig némán állt az autó túloldalán, majd kinyitotta az elülső ajtót, és helyet foglalt az ülésen. A főtörzs elfordította a kulcsot, és szép óvatosan kikanyarodott a Budakeszi útra.

Hidas Bence: És mindent betemet a hó
General Press Kiadó, Budapest, 2023
384 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft