Fodor Sándor: Egyszer élünk (részlet)

#áramszünet

A kicsi Kincs Jenőnek és Meszticnek a Bánat utcában levő Centrál étterem volt a törzshelyük, amikor csak tudtak benéztek, hogy együtt múlassák az időt. Amire előfordult, hogy váratlanul ráomlott a sötétség. Csattant egy ablak, egy lefogott hegedűhang még nekiszaladt a falnak, és a következő pillanat sistergő villámfényénél, a váratlan világosságban szomorúnak és öregnek látták egymást a jelenlevők. Kicsi spéttel hatalmas dörgés hallatszott, aztán fekete csend borított be mindent és mindenkit.

„Elment a villany!” – kiáltotta a söntés ajtajában a vendéglős felesége, kezében egy gyertyával, melynek imbolygó fénye démonizálta az amúgy is szigorú ábrázatát. Nyomában Zatopek bácsi, a főpincér jött, tenyerével egy másik gyertya lángját dédelgetve. A pincérek óvatosan repkedtek, mint megannyi szentjánosbogár, és hamarosan gyenge fény került valamennyi asztalra. A vendéglősné gyors szemlét tartott, vajon a vihar nem fújta-e el fizetés nélkül némelyik vendéget. Ám mindenki a helyén volt.

Kincs Jenő és Mesztic egymásra néztek a bágyadt félhomályban, a poharakban halványan bujkáltak a somlóhegyi rizlingek, a korsókban a sör hanzlija remegni kezdett, a ropogós malacsült mellett árválkodó piros káposzta pedig ijedten beszüntette a párolgását.

Tibi, a prímás leeresztette az agyongyantázott vonót, mire Rezső, a kontrás kérdőn megvonta a vállát. Elvarázsolva nézték a falon libegő árnyakat és a körülötte megdermedt arcokat. Csend volt és aggódás. A következő korty miatt, a malacsült ideiglenes megmenekedése miatt, az „életemben csak két nőt szerettem” abbamaradt dallama miatt. Aggódás lengte be a termet, és különös szolidaritás, irgalom. Úgy néztek körbe a vendégek, mint valami halálra várók, a gyertyák hangtalan, fényes ecsetje megfestette valamennyiük arcát, s ebben a pillanatban talán még szerették is egymást.

Tibi és Rezső testvérekként muzsikáltak az étterem zenekarában. Kötelességtudóan már hat óra előtt megjelentek a zenekari dobogón: Tibi gyantázta a vonót, Rezső mélyen a szövetpantalló zsebébe nyúlt, és bemelegített. Gyalog jöttek, egymás mögött, véletlenül sem egymás mellett. Tibi ment elöl, Rezső követte. Néha megállt, hogy fölvegye a bátyja ritmusát. Aztán az étterem előtt Rezső is előrelépett, és egymás felé fordultak. Tibi beszélt, Rezső helyeslőn bólogatott minden mondat után.

Akadtak azért kisebb bajok, előfordult egy lakodalomban, hogy Rezső a szünet után nem érkezett vissza a kezdéshez, a konyhában tálaltak rá a pincérek, már el volt kékülve, mert a szakácsnő mondta neki, hogy egyél, Rezsőke, és azt gondolta, hogy akkor ezt most nem szabad abbahagyni, illetlenség volna befejezni az evést, mikor olyan szépen mondogatják, hogy egyen még ebből is meg abból is valamennyit.

Kint a Centrál előtt egy nagyszerű dekorációs tábla volt fölállítva, rajta a megye nevezetességeivel, a tetején pedig Fehér Tollal, aki gyakorta mászott föl a tábla tetejére, rossz szokása volt ez, így akarta magára terelni a figyelmet. Fehér Toll bizalmi viszonyt folytatott a kisváros egyik mesteremberével, nem egy alkalommal vonultak föl a Fő téren is, elöl délcegen, kidüllesztett pocakkal, lyukacsos trikóban a mester, mögötte kicsikét összemenve Fehér Toll. Ki hitte volna a szóbeszédet, hogy az öreg néha különös szertartásokat hajt végre a lakásában, egy ízben még a szomszédokat is meghívta egy „szoboravatásra”. Ami annyi volt, hogy az asztalon álló és ágylepedővel leterített meztelen Fehér Tollról egy ünnepélyes pillanatban lerántotta a leplet.

Sötétség borult tehát a Centrálra, csak a gyertyák festettek fényeket a falakra és az elbizonytalanodott arcokra. Aztán kisvártatva visszajött a villany. Zatopek bácsi, a főpincér elfújta a gyertyákat, akadt, amelyiket a benyálazott mutató- és hüvelykujja végével oltotta el. Mindenki arra gondolt, hogy mi volt ez a hirtelen támadt érzés, ez a sötét leple alatti szolidaritás. Gyanakodva néztek körbe, vajon valamennyien túlélték ezt a nyomasztó sötétséget? Aztán Tibi a vonók közé csapott, és mind a harminckét fogával mosolyogni kezdett, vadul. Rádőlt a húrokra, a vendéglősné a szeme villantásával ráncba szedte az elkókadt csapost, és az ablakon beverő szél újra alányúlt a feltámadó zsibongásnak.

Életben maradt mindenki, mint már annyiszor, amikor pedig szent meggyőződésük volt, hogy ezúttal éppen az ellenkezője fog bekövetkezni.

Fodor Sándor: Egyszer élünk – #rút66
Cser Kiadó, Budapest, 2023
176 oldal, teljes bolti ár 4295 Ft