De La Motte, Nilsson: Végzetes ajánlat (részlet)

Prológus

Hajnali négyre járt az idő, messze volt még a pirkadat. A piaci standok és a parkoló autók között azonban már fel-feltünedeztek a zseblámpák fényei. Nyugtalanul ugráltak ide-oda, mintha a tulajdonosuk nem akarna felesleges feltűnést kelteni. A harmatos fű felett lebegő ködfátyol és a pultok meg a ponyvák között elsuttogott szavak csak fokozták a titokzatosság érzését.

Július negyedik vasárnapja volt. A degebergai régiségpiac csak nyolckor nyitott, de aki kicsit is konyított a régiségkereskedelemhez, tudta, hogy a legjobb üzletek sokkal korábban, zseblámpafényben, a bankók diszkrét zizegése közben köttetnek.

A piac a falu határában feküdt, a Mörkavad-folyó völgyében. A helyet a régi térképek Trolleliernek hívták. A szép név eredetét senki sem tudta biztosan. A helyi néphagyományban azóta meséltek trollokról és törpékről, amióta az ember megvetette a lábát ezen a gyönyörű vidéken.

Nem messze innen, a Linderöd-hegyhát szurdokában, félig egy őstölgyesben megbújva zúgott a Forsakar-vízesés. A két lépcsőzetes zuhatag között elnyúló medencéről úgy tartják, akkor keletkezett, amikor egy óriáslány beleszeretett egy fiatalemberbe, és barlangot vájt a titkos találkáikhoz. Ám egy fortélyos rivális, egy féltékeny óriás ideterelte a patak vizét, amely feltöltötte és halálos csapdává változtatta a szerelmesek búvóhelyét.

A tudományosabb változat szerint a hegyvonulatot, a két vízesést és a völgyet a visszahúzódó szárazföldi jég hagyta maga után a jégkorszak végén, és bár ez a valószínűbb, sokkal kevésbé érdekes.

~~ 1 ~~

Gert Zillént sem a törpék, sem a trollok nem izgatták. Harminc éve járt a régiségpiacra, és mindig a szokásos, jól kidolgozott menetrendet követte. Háromkor kelt fel a fogadóban. Elcsomagolta a kávétermoszt és a szendvicseket a konyhában, a puritán kis szobáért járó fizetséget pedig örére pontosan kiszámolva egy borítékban, a bejárati ajtó melletti asztalon hagyta. Aztán átsétált a falun a fejlámpája fényében. Egy gurulós szatyrot húzott maga után, amelyet egyesek megvetően banyatanknak neveznek, de az életkora előrehaladtával számára egyre nélkülözhetetlenebbé vált.

Csenevész emberke volt, óvatos és ideges mozgású, amitől egy verébre emlékeztetett, és ahogy a verebeket, úgy őt is kevesen vették észre. Egész életében feltűnés nélkül járt-kelt, senkire sem tett mélyebb benyomást. Fiatal korában pár évig jegyben járt valakivel, ám a frigy meghiúsult. A szakmájában csendes, igyekvő embernek ismerték, aki éjt nappallá téve serénykedett, amíg el nem jött a nyugdíjba vonulás ideje.

Gert Zillént fontosabb dolog érdekelte, mint a nők és a karrier.

Bár már elmúlt hetven, és amióta pelyhedzett az álla, régiségekkel foglalkozott, a szíve még mindig gyorsabban vert „vadászat” előtt. Talán pont ma jön össze egy jó fogás!

A piac közelébe érve megállt a réten, ahonnan pompás kilátás nyílt a vidékre, lekapcsolta a fejlámpáját, és engedélyezett magának egy kis szünetet. Ivott egy pohár kávét a kockás termoszból, és elfogyasztott egy szendvicset, miközben azon törte a fejét, hol lehet a többi korán kelő régiségvadász, és milyen stratégiát alkalmazzon ezen a napon.

Pár éve a szerencse pont egy ilyen kora reggelen szegődött mellé. Egy régi, levélmintás, kínai teáskannára bukkant, amelyet egy tudatlan árus pár százasért adott el neki, pedig több mint tízezret ért. Az árus ballépésében nem volt semmi meglepő. A kínai porcelánok esetében a különbség értéktelen és értékes között néha annyira kicsi, hogy vérbeli szakértőnek kell lenni a felismeréséhez, és kevesen értettek olyan jól hozzá, mint „Kínai” Gert Zillén. Legalábbis ha őt kérdezte az ember.

Felhajtotta a kávéját, és gondosan visszatekerte a termoszra a tetejét. Ismét felkapcsolta a fejlámpát, és elindult a piac legsötétebb része felé. Gyakorlott szemmel nézelődött a standok között. Itt-ott felbukkant egy-egy árus, és fáradtan biccentett. A ponyvákat felhajtották, a takarófóliákat levették, zizegett az újságpapír, ahogy pakolták ki a régiségeket a papírdobozokból.

Gert olykor-olykor megállt, hogy szemügyre vegyen egy-egy porcelántárgyat, de semmi érdekeset nem talált.

A sor végén egy nagy stand terpeszkedett, a pulton szerszámok, régi játékok, csorba csészék és könyvkupacok sorakoztak. Általában nem pazarolta az időt ilyen vásári kacatokra. Ezek a cserkészszövetségek vagy a Lions klubok standjai voltak, akik abban bíztak, hogy szép kis summát kereshetnek az ingyen megszerzett, de többnyire szemétnek számító holmin.

Miközben elhaladt a stand mellett, a biztonság kedvéért végigvilágított a fejlámpájával a limlomon. Már éppen be akart fordulni a sarkon, hogy a következő sorban folytassa a szemlélődést, amikor a szeme sarkából megpillantott valamit. Lecövekelt, és elfordította a fejét, hogy a fény a tárgyra essen.

Két könyvtámasz és egy Donald kacsás műanyag persely között egy tálka állt. A világoszöld háttérre virágmintát rajzoltak, és az avatatlan szem számára leginkább egy rég elveszett kávéskészlet utolsó megmaradt cukortartójának tűnhetett volna.

Gert közelebb lépett. A szíve gyorsabban kezdett dobogni. Felvette a tálkát, és megvilágította a fejlámpájával, miközben a szabad kezével nagyítót halászott elő a zsebéből. Fürgén az orra hegyére tolta a szemüvegét, és a szeméhez emelte a nagyítót.

Alaposan szemügyre vette a máz alig észrevehető hajszálrepedéseit, amelyek olyan haloványak voltak, mintha pókháló tapadt volna a tálkára. Aztán megnézte a finom rajzot, amely olyan mesteri munka volt, hogy azt hihette az ember, géppel készült.

De ez nem holmi tömegtermelésben gyártott tálka volt, hanem valami egészen más.

Valami sokkal ritkább.
Olyan jó fogás, hogy Gertnek kis híján remegni kezdett a térde.
Nyelt egyet. Aztán még egyet és még egyet.

A szíve dörömbölt a mellkasában. Meg kell szereznie ezt a tálkát, méghozzá rögvest, mielőtt előbukkan egy másik potenciális vevő a sötétből.

Körülnézett a stand tulajdonosát keresve, hogy megkérdezze az árat és megkösse az üzletet, de egy teremtett lelket sem látott.

Egy táblán az állt, hogy a stand a degebergai cserkészszövetségé. Nincs az a cserkész, aki tudná, mit tart Gert a remegő kezében.

Vigye el csak úgy? Tegyen pár húszast vagy akár egy százast a persely alá, és lépjen olajra?

Nem szívesen hagyott volna csak úgy vaktában ott egy összeget. Tudni akarta az árat, így volt helyes, mindig így csinálta.

Legnagyobb megkönnyebbülésére egy cserkészinget viselő, kócos fiatalember poroszkált arrafelé. Némileg mulattatta Gertet, hogy biztos ő húzta a rövidebbet, amikor kisorsolták, kié legyen a hajnali műszak.

– Elnézést! – Gertnek elcsuklott a hangja. Megköszörülte a torkát, nagy levegőt vett, és újra belevágott. – Maga ott…

Aztán elhallgatott a mondat közepén.

A sötét ellenére is érzékelte, hogy hirtelen hatalmas árny vetődik rá. Állt valaki a háta mögött. Szesz- meg arcvízszagot árasztott, amitől Gertnek felállt a szőr a hátán.

– Kit látnak szemeim! Csak nem a kis Kínai Gertet? – kérdezte az érces hang. – Mi van a kezedben?

Egy hatvanas fickó volt az. Kék széldzsekit, alatta pedig kockás inget viselt a magasra húzott farmerjába tűrve, amelyet egy öv tartott a legutolsó lyukba kapaszkodó csattal. A lehorgasztott fején Rask Ószeres feliratú sildes sapkát viselt, alóla kikandikált a dús haja.

Gert elfojtott egy borzongást. Lennart „Nalle” Persson volt Österlen leghírhedtebb ószerese. A régiségpiac dögkeselyűje, aki finomkodás és szégyenkezés nélkül csontig lerágta az áldozatai húsát.

Gertről szakadni kezdett a víz. Ha Nalle kiszúrja a tálkát, azonnal ráveti magát.

– Semmi különös – motyogta olyan közömbösen, ahogy csak telt tőle. – Csak egy kis cukrostál. Arra gondoltam, megveszem az unokahúgomnak. – Megint a pult mögött álló cserkészhez fordult. – Mit kér érte?

Vadul hadonászott a tálkával, hogy Nalle ne tudja tüzetesebben szemügyre venni.

– Hát, mit ér meg magának? – kérdezte a fiatalember, és megdörzsölte a csipás szemét.

Gert egyik kezével a pénztárcával bajlódott, a másikkal meg a tálkát szorongatta. Abban reménykedett, hogy Nalle odébbáll, és békén hagyja, de a termetes ember nem tágított, Gert fölé tornyosult, a pillantása a tarkójába fúródott.

– Gert Zillén – mondta behízelgő hangon –, Skåne első számú kínaiporcelán-szakértője. – Csettintett egyet a nyelvével. – Vagy minek nevezed magad, amikor a varrókörben tartasz előadásokat a nyanyáknak?

Gert némán biccentett. Nallétól a hideg futkározott a hátán, haladéktalanul meg kellett kötnie az üzletet.

– Adok érte egy ötvenest – közölte a cserkésszel, miközben felé nyújtotta a bankjegyet.

– Ácsi, ácsi! – Mielőtt a cserkész elvehette volna a pénzt, Nalle roppant mancsa megragadta Gert csapott vállát, és úgy fél méterrel odébb tolta a pulttól. – Szerény személyem is vetne egy pillantást arra a cukrostálkára, ami felkeltette Skåne első számú kínaiporcelán-szakértőjének az érdeklődését.

Követelőzően Gert felé nyújtotta a kezét.

– Már elkelt, most vettem meg – makogta az emberke.

– Dehogy vetted! – dörmögte Nalle. – Még nálad a pénz, és a srác sem mondott igent. Hadd nézzem!

Gert igyekezett ellenállást tanúsítani, de hiába. Nalle túl erős volt, és könnyedén kicsavarta a tálkát a kezéből.

– Lássuk csak… – dünnyögte Nalle, miközben szemügyre vette.
– Az enyém – hebegte Gert. – Ugye?
Megint a pult mögött álló fiatalember felé nyújtotta a bankókat támogatásért esedezve.
– Tényleg ő volt itt előbb – erősítette meg a cserkész.

Nalle csendre intette őket, aztán halk koppanással a pultra tette a tálkát. Elég messze, hogy Gert ne érhesse el.

– Mondom, mi lesz – pillantott a cserkészre. – Olyan srácnak tűnsz, aki ért az üzlethez. Mindent megveszek ötezer koronáért. Cakompakk. – Előhúzott egy tömött, fényesre kopott bőrbukszát. – Ötezer kápéban, te meg szólsz a haverjaidnak, hogy nyélbe ütötted életed üzletét, és nem kell egész nap itt rostokolnotok a tűző napon.

A bankjegyeket pörgette, majd elővett egy vaskos köteget.
Gert nyelt egyet. Tennie kellett valamit, bármit!

Hirtelen mozgást érzékelt Nalle háta mögött. Állt valaki a sötétben, egy alaktalan árny, és nyilván az eseményeket figyelte. Lehet, hogy egy újabb vásárló, aki megorrontotta, mi folyik itt, és bármikor közbeléphet.

– Hat! – sipította Gert. – Hatezer!
Összvissz ennyi volt nála.
Nalle tetőtől talpig végigmérte, majd elvigyorodott.

– Hét – mondta, és újabb bankókat húzott elő a tömött bukszájából. – Az ajánlatom hétezer. Emeled, Gert? Akármeddig tudom tartani.

– Ne-nem – nyögte Gert, aki még mindig a nyomorult kis ötvenesét szorongatta.

Meg sem kellett volna szólalnia. Kötnie kellett volna az ebet a karóhoz, hogy ő volt itt előbb, és nem lett volna szabad belemennie ebbe a licitálásba, amelyet úgysem nyerhetett meg.

Igyekezett megnézni magának a Nalle mögött álló új vásárlót, de az árny eltűnt. Lehet, hogy soha nem is volt ott. Csak a képzelete űzött tréfát vele, amiért végzetes hibát követett el.

– Én voltam itt előbb… – nyöszörögte, de jól tudta, hogy késő.

Bár a cserkész zavarba jött a pult mögött, le sem tudta venni a szemét a pénzről.

– Hát nem is tudom…
Nalle felé nyújtotta a köteget.

– Tedd el, öcskös! És mondd meg a többieknek, hogy meghívom őket egy fagyira. Csak szóljatok az eladólánynak, hogy írja az én számlámra.

Megrázta a pénzt. Úgy tűnt, hogy a fagylalt eldöntötte a kérdést.

– Hát akkor legyen!
A cserkész elvette a pénzt.

– Remek! – Nalle kuncogva felemelte a tálkát. – Pakold össze az egész hóbelevancot, és tedd a 214-es helyen parkoló lakóautó mögé!

Gert alig kapott levegőt. Forgott vele a világ.

Hány és hány kirakodóvásáron járt már! Hányszor és hányszor kelt hajnalban! Mennyi kacatot áttúrt! Az a sok óra, nap, hónap és év, amelyet szakirodalom olvasásával, aukciós katalógusok tanulmányozásával és múzeumok kínai porcelánjairól készült képek memorizálásával töltött, tulajdonképpen meghozta a gyümölcsét. Rábukkant arra a tárgyra, amelyről egész életében álmodozott, csak hogy egy Nalle Persson-féle keselyű a szó legszorosabb értelmében kitépje a kezéből.

Úgy tűnt, a robusztus embert mulattatja Gert kétségbeesése.

Lezserül a hüvelyk- és mutatóujja között tartotta a tálkát.

– Én nem vagyok akkora porcelánszakértő, mint te, Gert. De biztosra veszem, hogy jó üzletet kötöttem.

Olyan szélesen elvigyorodott, hogy kivillantak a sárga fogai. Biztos a sötét és az árnyak, vagy az agya oxigénhiányos állapota miatt, de Gert egy pillanatra úgy látta, hogy Nalle nem is ember, és nem is keselyű, hanem egy troll. Egy gonosz erdei teremtmény, aki elhappolta a kincset az orra elől.

Nalle a széldzsekije belső zsebébe csúsztatta a tálkát, és olyan erősen vállon veregette Gertet, hogy az kis híján elveszítette az egyensúlyát.

– Nézz be valamikor hozzám, és elmesélem, mennyiért sikerült eladnom!

Kacsintott egyet, aztán sarkon fordult, és elballagott.

Gert kővé váltan állt ott, még mindig az ötvenessel a kezében. Olyan erővel szorította, hogy elfehéredtek a bütykei.

Ebben a pillanatban mintha eltört volna benne valami. Átszakadt a gát, és az évek óta elfojtott érzelmek, amelyeknek a létezéséről sem tudott, egyszeriben elöntötték.

Harag, düh, gyűlölet.

Fehéren izzó gyűlölet. Hirtelen a nagyapja egyik meséje jutott eszébe. Arról szólt, hogy a trollon csak a kés fog.

– Ezt még megkeserülöd! – sziszegte, miközben Nalle széles hátát nézte, amíg el nem nyelte a sötétség. – Ha addig élek is.

Anders de la Motte, Mans Nilsson: Végzetes ajánlat
Österleni gyilkosságok-sorozat
Fordította: Dobosi Beáta
General Press Kiadó, Budapest, 2023
376 oldal, teljes bolti ár 4490 Ft