Szolláth Mihály |
Bárdos Fetykó Judit újabb könyve, a Sárgaház a 2023-as könyvhéten jelent meg, a L’Harmattan Kiadó gondozásában. Ennek a szónak: ’sárgaház’ ma már van egy kissé archaikus színezete – lehet, hogy a fiatalabbak nem is tudják – vagy csak sejtik – mi is az a sárgaház… hát a bolondok háza, hogy szintén egy kissé elavult és semmiképp sem píszí kifejezéssel magyarázzam a szót. Korrektebb lenne elmeosztályt, elmekórtant mondani, vagy még inkább pszichiátriát. Vagy neuro-pszichiátriát. Esetleg idegosztályt.
És akkor máris – már a cím magyarázatával is – a dolgok sűrűjében vagyunk, s mindjárt látjuk, hogy ez a remek könyv mért is született. Ugyanis már az, hogy a nyelvünk ilyen sokféle szóval jelöli ugyanazt a helyet – azt jelenti, hogy itt valami különössel, furcsával, de főleg kerülendővel van dolgunk. Ki is akarna oda kerülni? Persze, senki. Vagy ha benn is volt, ki akarna erről beszélni? Persze, senki.
Ez a könyv több okból született: az egyik az, hogy bemutassa azt a rendkívül szomorú, már-már tragikus történetet, amellyel a társadalom kiveti magából a pszichiátriai betegeket, és mindazokat, akik bármilyen módon, vagy mélységben áldozataivá válnak életük súlyos problémái megoldatlanságának. És kiveti azt a segítő közeget is, amely e betegekkel foglalkozik: ápolókat, ápolónőket, orvosokat, pszichiátereket, pszichológusokat – ugyanis a társadalom nem kíván tudomást venni, sőt látni sem akarja azokat, akiknek elméje részben vagy teljesen beteg. Még a gyógyítható eseteket is eltávolítja magától.
Kora gyermekkoromra visszaemlékezve jut eszembe Benedek István Aranyketrec című műve, amit akkoriban nagyon olvastak, s amely könyv egy elmeosztály életéről szólt. Felkavaró történet skizofrénekről, hisztériásokról, alkoholistákról, akikkel a szerző orvos-pszichiáterként éveket töltött el együtt a „Pusztán”. A szerző legfőbb küldetésének azt tekintette, hogy visszaadja ápoltjai szabadságát, és számukra emberhez méltó életről gondoskodjon – majd ezt íróként meg is írta, s 1957-ben, majd azután még többször meg is jelent. Már itt is felbukkan ez a szó: „Pusztán” – azaz az intézet valahol, lakott helyektől és figyelő szemektől messze, valahol a „Pusztán” van. Utána is jelent meg e tárgyban még egy-két könyv, publicitásuk azonban messze elmaradt a Benedekétől. És akkor igen hosszú szünet után elérkeztünk a mába, amikor is Bárdos Fetykó Judit Sárgaháza eleveníti föl a témát.
Nem is akárhogy és nem is akármilyen láttató erővel.
Ez a könyv több okból született – mondtam az imént, s az egyiket le is írtam. A másik ok pedig az, hogy olvasóját beavassa abba a világba, ahová ugyan senki nem akarna bekerülni, ám nagyon sokan mégis kíváncsiak rá. A szerző letehetetlen olvasmányossággal írja meg az elmeosztály belső életét.
Egyik pillanatról a másikra csöppenünk be a kórtermek világába, vagy látunk be az orvosi szobák zárt ajtói mögé. Miután a könyv ideje a múlt század hetvenes éveitől indulóan nagyjából harminc-negyven évet ölel föl (bár egészen a II. világháborúig, benne a holokausztig is visszatekint olykor), így számos, mára már nem használt terápiába nyerünk beavatást – csak erősebb idegzetűeknek:
„…az orvos azt mondta, hogy feküdjön végig az ágyon. Foga közé vastag gumigyűrűt tettek, valaki a fejét és az állkapcsát tartotta, más a vállait, a medencéjét ketten is fogták, valamint a térdeit. Behunyta a szemét, hogy ne lássa őket, várta, hogy végre legyen meg, csináljanak vele, amit akarnak. Akár meg is ölhetik. Igaz, eddig nem bántották különösebben, csak ez a kezelés, ennek is a megtörténte előtti percek rendkívüli félelemmel töltötték el. Halántékán érezte a nedves gézlap hűvösségét, orrában a fölé hajló, a gézlapot igazító ápolónő illatszerét, majd egy csattanás, amit csak hallani vélt, alig érzékelt, később nem emlékezett rá. Eltűnt a világ, repült a meghatározhatatlan mélységű semmibe. Ahogy az elektrosokk ütése bekövetkezett, artikulálatlan hangot adott ki, pár pillanatig elakadt a légzése, teste megemelkedett az ágyon, megfeszült, majd rángógörcse lett, fújt, nyáladzott. A személyzet igyekezett a kritikus pontokon megtartania ízületeit. Ahogy az ágyon a test rángott, úgy az ápolók vele hullámzottak egy-két percig, míg a görcsroham lezajlott. Álomszerű állapotba került. Néha felpillantott, hol közeli, hol távoli volt minden, a kórterem falai, a körötte állók. A hangok valószínűtlen messzeségből jöttek. A karjára tettek valamit, halk ismétlődő, sziszegő-fújó hangokat hallott, érezte, hogy valami feszít, nyom, aztán ellazul – az orvos megmérte a vérnyomását, megszámolta a pulzusát. Egy hang azt mondta: jó reggel! Ébredjen föl! – úgy hallotta, mintha a meghatározhatatlan messziség, üres tér, távoli rónaság visszhangja lenne. Kinyitotta a szemét, a szoba falai még mindig távolinak tűntek, lebegtek. Bambán nézett körül, feje gondolat nélküli, üres volt. Egymásba mosódtak a tárgyak, az arcok, bántóan vibrált a fény, a külvilág. Nézett, hallott, értetlen volt, a látott és hallott ingerek nehezen jutottak el odáig: mintha kérdezte volna valaki, válaszolni kéne.
– Stabil oldal – mondta az orvos, bár jól tudta a személyzet ezt magától is megteszi. Átfordították az utasítás szerint. – Utálom azt a módszert. Megint nincs anesztes. Nincs itt semmi, ami nekünk kéne. Még egy külön szobát se tudunk fenntartani a kezeléseknek – legyintett.
Az ő személyzetükből mindenki tudta, mi a baj ezzel a kezeléssel, és azt is, hogy a kórház nem tudja elvonni az altatásos változathoz az aneszteziológusokat a műtétes osztályoktól. Anélkül nem megy, hiába van meg minden hozzá.”
Azt gondoljuk, hogy e könyvben csak az elmeosztályok életébe tekintünk be, az elmúlt félévszázadra visszatekintve… ó, dehogy! A betegek történetei lassan felvázolják azt a kollektív történelmet, amit itt mi hazánkban, e kelet-közép-európai betonkeverőben átéltünk és elszenvedtünk, s ki-ki a maga erejével vészelte át, vagy erőtlenségével betegedett bele.
„Bartáné minden adódó alkalommal elsorolta, hogy ő egy ideje végleg ágyhoz kötött, neki ezt hozták a ruszkik, megerőszakolták, azoktól kapta a vérbajt. Évente még mindig kap egy penicillinkúrát, legutóbb Tetránt is adott a főorvos, de a kialakult tábeszét semmi nem javíthatja meg. Mikor végül bekerült az egyik szállításba, az egészségügyi anyagok csomagolásába besegítő Erzsi nővér beleolvasott Bartáné anyagába. Az öregasszony hajdan kuplerájban volt, ott szedte össze a lueszt, még láz- és higanyterápiát is kapott annak idején. A nővér elkomorult az információ hatására, majd eszébe jutott a finom, vékonybőrű, szép arcú, kékszemű öregasszony, aki a katonákat okolta bajáért. Ne érdekeljen, hogy mi az igazság velük kapcsolatban, ők is szeretnének jobbnak látszani, ahogy mi is mindannyian – idézte fel magában Apáca Nusi szavait.”
„Ilonka talált magának elfoglaltságot, takarítási munkája után társai elfeslett ruháit javítgatja. Nagyon büszke a varrógépére, néha megbeszéli Júlia nővérrel, akinek szintén van egy elektromos Neumannja, hogy a gép mire képes. Boldog, hogy az övé több műveletet tud, mint a nővéréé. Egy ilyen összehajolós beszélgetést szakított meg a főorvos, a nővért azonnal magához hívta a szobájába.
– Soha többet nem mehet ilyen közel egyik aranyos öregasszonyhoz sem – kezdte. – Maguk nem ismerik, mi van a kórlapjaikban. Ez a kedves Ilonka ollóval szúrta ki egy munkatársa szemét – Júlia meglepődött, de el kellett hinnie, amit a főorvos mondott. – A többieknek is van számos súlyos esemény az anyagában. Bár jól vannak az új gyógyszerektől, sajnos soha nem fognak teljesen meggyógyulni. Remélem, megértette.”
Egy olyan országban élünk, ahol rendszerváltások, forradalmak, ellenforradalmak, háborúk, internálások, lakosságcserék, rezsimek, diktatúrák váltogatták egymást – csak néhány évszám, amikor fordult a kocka: 1914, 1918, 1919, 1920, 1942/44, 1945, 1948, 1956… a folytatást a kedves olvasóra bízom… Egy emberöltőn belül többször is akár mindent, de mindent a nulláról kellett kezdeni. Minden családnak van/volt halottja, nyomorultja – nem is egy. Volt, aki ezt nem bírta ép ésszel követni.
„A Bárónő kétszeresen báró, ő maga is bárólány volt, a férje is báró. A háború utáni időkben megjárta a kitelepítést, aztán mire visszakerült a saját kastélyukba, ott szakiskola működött. Alkalmazták. Az épületben takarított. Meghúzhatta magát a cselédszárny egyik kis szobájában. A faluban jól ismerték, mindenki Bárónőnek szólította, az iskolában tanítók is. A hatvanas években a férje hazajött a végetlen orosz puszták valamelyik munkatáborából. Attól fogva ketten éltek a kicsi szobában. Aztán szükség lett a férfi gazdasági ismereteire, egy-két év múlva az iskolához kapcsolt erdőgazdaság irányítója lett, a Bárónő, Dalma asszony, aki mellesleg jól tudott gép- és gyorsírni, az iskolaigazgató titkárnője. Átköltözhettek egy kétszobás, fürdőszobás lakrészbe. Groteszk helyzet volt. Dalma ott volt lakó, ahol eredetileg az egész kastély az övé kellett volna, hogy legyen.”
Ebben az idézetben vegyük észre – a primér jelentésrétegen túl azt, hogy az ún. „szocializmus” érájában eredeti lakóiktól megfosztott vidéki kastélyok, majorságok sok helyen elmeosztállyá lettek alakítva – épp azért, mert távol voltak, jól elkülöníthetőeknek bizonyultak, s végül nem is kellett lakóikkal foglalkozni. Amikor egy rendszeren belül előállt a klientúra-csere, akkor épp alkalmasak voltak az „átszervezésre”. Ez mindig biztosította azt a látszatot, hogy a kérdéssel „foglalkozva van”. Az eredmény mindig az lett, hogy minden rosszabbul folytatódott. Ezt a hagyományt az ún. „rendszerváltás” utánra is sikerült (részben) átmenteni.
Bárdos Fetykó Judit könyve letehetetlen olvasmány. A bennfentes szakértő és a kiváló stílusú, olykor festői beszédességű író egyesül a szerző kedves ám tárgyilagos mondataiban. Nem foglal állást, mintha nem is lenne véleménye – mindent az olvasóra bíz – pedig dehogynem: ahogy elénk tárja e tragikus szcéna elemeit, ahogy félszavakkal, félmondatokkal utal az okokra, ahogy az alig sejtetett utalásokkal rámutat a mögöttesre, azzal bizony megteszi, amit csak egy jó író tud igazán: olvasóját a megértéshez vezetni.
Az elmeosztályok valaha a börtönökön belül léteztek, alig volt különbség – ha volt egyáltalán – bűnöző és „ápolt” között. A tébolydában – ahogy a gályákon a foglyok – vasra verten éltek. A francia forradalom után kezdett valamelyest enyhülni a helyzet, majd ezek a „kórházak” kikerültek a börtönök keretei közül. Az elkülönülés a mai napig megmaradt: a társadalom láthatatlan fallal veszi körül ezeket a helyeket, nem vesz tudomást róluk. Bárdos Fetykó Judit szerét ejti, hogy a betegek történetei között ezt is elmesélje; megismertesse olvasójával az elmekórtan, a pszichiátria gyötrelmes történetét.
Mondanám, hogy a könyv érdekes – de ez sértő lenne. Ízetlen volna ezt mondanom, annak ellenére is, hogy egy ültömben olvastam végig, nem bírtam abbahagyni. Egyszer meg kell ezt tudni, meg kell ezzel ismerkedni. Biztos az, hogy vannak olyan lelki sérültek, elmebetegek, akiknek állapota biológiai, neurológiai, veleszületett okokra vezethető vissza, és állapotuk javulására nincs remény – de ők is emberek és elidegeníthetetlen joguk van az emberi életre, akkor is, ha ez nagyon nehéz. Ez a könyv: fontos.
Eddig is tisztában voltam azzal, hogy az ideg- és elmeosztályok lakóinak többsége nem a fenti okok miatt került be, hanem – hogy nagyon finoman fogalmazzak –, a történelem különféle viharai sodorták oda.
Utoljára hagytam azt az idézetet a könyv szövegéből, ami talán az egyik leginkább tragikus részlet –, abból indul, hogy az egyik beteget nagyon megverik, s az anya bejön látogatásra. Itt aztán belátunk abba, hogy a történelmi működés fogaskerekei hogyan őrölnek föl családokat, egyéneket.
Addig ebben az országban nem lesz változás, amíg meg nem értjük a másik fájdalmát, amíg nem tudunk egymással szolidaritást vállalni – ez ennek a könyvnek a felforgatóan katartikus üzenete.
Az írás eredetileg a Litera-Túra Művészeti Magazinban jelent meg.
Fetykó Judit
Fetykó Judit: Sárgaház
L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2023
264 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft,
online ár a kiadónál 2790 Ft,
ISBN 978 963 414 9927
* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege
A pszichiátriai intézményeket és ott ápoltakat mindig valamiféle mítosz, sejtelmes homály övezte. Fetykó Judit regénye az 1980-90-es évek vidéki pszichiátriai osztályának életét tükrözi. A szerző kívül áll a rendszeren: nem orvos és nem beteg. A rendszer strukturált: megvan a helye a betegnek és kiszolgáló személyzetnek egyaránt. A páciensek tünettana és gyógyszerelése korrekt, tárgyilagos, a regény, az ott zajló mindennapokat tükrözi, villanások a gondozók és gondozottak életéből. Üzenete számomra: nem látok lényeges különbséget bármely kórházi osztály és a regény „elmeosztálya” működése között, a segítségre szorulók és dolgozók egyaránt „emberek”, örömökkel, bánatokkal kihívásokkal jó és rossz megoldásokkal, mint ahogy mindannyiunk életében is zajlik. – Dr. Bauer Margit pszichiáter
Olvass bele 
Posted on 2023.09.05. Szerző: olvassbele.com
0