Tóth Gábor Ákos: Balatoni örökség (részlet)

A főszereplők váltakozó tegeződő-magázódó
beszédmódja tudatos szerzői szándék.

Prológus || Balatonszépe, 1994

Amikor a kopogtatásra kitártam a nyaraló roskatag bejárati ajtaját, mintha a magyar kártyából ismerős Ősz tekintett volna rám – csak nőben.

– Mit óhajt? – reccsentem rá meglehetősen barátságtalanul, s nem csak azért, mintha az összes többi évszak grafikáját jobban kedvelném. Történetesen az ősszel mindig csak a gond volt: a szüret számomra egy idő óta már inkább nyűg, mint várakozással teli izgalom.

– A hirdetés… – lehelte a kortalanságát diszkréten viselő asszony egy elfeledett gyümölcsöstálra hajazó kalap alól, mint aki egy másik kor üzenetét kézbesíti. Na persze, Tasnádi ügyvéd újabb machinációja, gondoltam, természetesen az én pénzemen. Még hogy házvezetőnő…

Fordultam volna el, de az az átható tekintet… Egy felvillanó emlék hirtelen magával rántott. De hogyan? Nem, ez nem lehet igaz…

– Oh, édes istenem – hőköltem hátra –, te meg hogy kerülsz ide?

– Kitűnő ajánlásaim vannak – hadarta. – Nizzából, Cannes-ból, Monacóból…

Csak csóváltam a fejem. Micsoda világ ez!

– Akkor végképp nem értem. Ez itt nagyjából az ördög segglyuka, te is tudod.

– Először nekem sem esett le, hogy rólad van szó…

– Szerintem nagy tévedés lenne ez részedről – morogtam. – Pláne azok után, ahogy leléptetek Gyulával…

Artner Rita, mert ő volt, lesütötte a szemét.

– Nem tudom, miről beszélsz – suttogta.

– Ötvenhat ősze. Rémlik? Itt hagytatok a szüret kellős közepén.

Még mindig kicsi volt, de már kevésbé törékeny, mint mikor utoljára láttam. Mikor is? Harminc… negyven éve?

– Tévedésben vagy – eresztett el egy fáradt mosolyt. – Ő Kanadába ment, engem a rokonaim vártak Nizzában.

Kezdett fázni a csupasz lábam. Délután háromkor még hálóingben voltam.

– Nem akarsz felöltözni? Vagy beengedni? – kérdezte óvatosan.

– Láthatod – heherésztem gügyén, miközben félreálltam az útból –, nem vagyok egyszerű eset.

– Nem hinném. Gonosz kis vakarcsoktól kezdve debil aggastyánokig mindenféle előfordult a praxisomban. – Sóhajtva megigazított egy filcbarackot a kalapján: – Értsd meg, Kálmán, kell nekem ez a munka! Nagyon kell.

Első fejezet || Balatonszépe, 1996

– Rendben ment minden? – kérdezte la bonne Rita, aki ezért a titulusért alaposan megcsapott volna dolgos, erős barna kezével, ám akkor is bajban lettem volna, ha az âme sœur vagy la confidente, esetleg la lectrice kedveskedéssel próbáltam volna a kapcsolatunkat körülírni.

Kimerülten – lefáraszt, ha hivatalos ügyeket kell intéznem, meg aztán ez a szeles idő is… – lezuhantam a mellette klaffogó vitorlavászonból készült nyugszékre, és ráhelyeztem a kezem az övére.

– Ahogy megbeszéltük – sóhajtottam –, Le roi est mort, vive le roi…

Belátom, kívülálló számára elég bizarr jelenet. Egy clochard kinézetű idős pár érthetetlen módon francia kifejezéseket szőve mondandójába társalog egy hasonlóképpen roskatag épület tövében, miközben a tó felől megiramló szél gonoszul összevissza kócolja ritkás ősz fürtjeiket.

És hozzá ez a rettenetes fizikai, szellemi bágyadtság! No persze, a hőség…

Az egésznek, hogy stílusos legyek, olyan Les Parapluies de Cherbourg hangulata volt: lelki füleimmel szinte hallottam is Legrand filmzenéjét – már ha nem a lekonyult esőcsatornában muzsikált valami kóbor főn, vagy sirokkó.

Esernyőre, mélabúra szerencsére – a korunkon kívül – semmi okunk nem volt: a korán érkezett balatoni nyár minden kellékét felvonultatta előttünk, kezdve a távoli strandzsivajtól, a kifürkészhetetlenül remegő panorámán át egészen a közvetlenül mellettünk illatozó rozmaringbokor vaskos zöldjéig. Mindazonáltal egy elképzelt plein air festményen elhanyagolható alakként szerepelnénk – holott (ha lehet ilyet állítani), a történetünk csak gazdagítaná a vizuális élményt.

Hogy ezt mire alapozom? Például arra, hogy noha az elmúlt két évet egymás szellemi, érzelmi kibelezésével és vízbefojtásával töltöttük, immár önként és dalolva eljátsszuk ezt a komikus arisztokrata pantomimet itt és most, a 20. század végén. Pontosan száz évvel azután, hogy nagyapám, Csengődi István, a Balatoni Futár főszerkesztője és tulajdonosa birtokba vette ezt a menedékünket jelentő reformkori kiskastélyt.

Mondhatnánk emblematikusnak is ezt a naptári egybeesést, de mások szemében nyilván ez is csak egy erőszakolt és szánalmas aktualizálás lenne. Annak ellenére, hogy színielőadásunk kellékei teljesen autentikusak voltak: metszett poharak a cseh üveghutákból, időtálló bronzötvözet kerti garnitúra a hajdanvolt Monarchia peremvidékéről, és persze a saját név alatt forgalmazott illatos kéknyelű, amit lényegében szerény személyem helyett igyekeztek semmibe venni a környék irigy borászai…

Nem kevésbé a francia társalgás, ami szimpla agytornaként is felfogható, mégis leginkább ragaszkodásunk mindahhoz, amin a történelem számtalanszor átnyargalt, s amit úgy hívnak, hogy stílus, miheztartás, miegyéb. Mert nekünk nem maradt egyebünk, hiába is állítja ennek ellenkezőjét a végrendeletemet írásba foglaló veszprémi ügyvéd.

„Meghalt a király, éljen a király!” – meglehet, banális fordulat, de persze az én koromban ez is megengedett. Hozzá kell szoknom, hogy egy letűnt – majd a rendszerváltozásnak nevezett bohózattal feltámasztott – értékrend képviselője vagyok, akitől most épp azt várják el, hogy vállalkozó kedvű arisztokrataként a kifeküdt népköztársaság parasztjait, munkásait vezesse vissza Európába.

– Persze nem értette a lényeget – fűztem tovább beszámolómat –, de hát ránézésre még negyven sincs szerencsétlen…

– Nem tehetek róla, de a jogászokról nekem mindig egy másik szakma jut eszembe – sommázta véleményét csukott szemmel Rita asszony –, annyi a különbség, hogy egy ügyvéd akkor is megél, ha már öreg és rusnya.

Na, itt álljunk meg egy pillanatra, mert a címkék, a titulusok fontosak. A la bonne ugyebár első olvasatra házvezetőnő, de ha hozzátesszük a többi francia becézésemet – barátnő, bizalmas lelki társ, felolvasó, társalkodónő –, máris elegendő okot adtunk holmi híresztelések, falubéli pletykák terjedésének. Utóbbi – duègne – hallatán a helyi asszonyok például azt hitték, dunyhának hívom háziasszonyomat, s emiatt ezek a tramplik többször is rosszallásuknak adtak hangot. (Korábban akár meg is engedhettem volna magamnak efféle aristocratique allűröket – vagy inkább otrombaságokat –, hiszen szegénykém teljesen ki volt szolgáltatva nekem: amikor jelentkezett a hirdetésre, már minden tartalékát felélte, én voltam a megmentője a tűrhető nyugdíjammal meg a kúria még lakható részeivel.)

Válaszul (mentségül?) a mendemondákra mi csak annyit tudtunk felvonultatni, hogy szó szerint elmeháborodottnak tettettük magunkat – miáltal is Balatonszépe derék lakói feljogosítva érezték magukat, hogy toujours élvezettel köszörüljék nyelvüket a lüttyő öreg báróivadék és bolondos cselédjének vélelmezett aggkori liezonján.

Mondjuk, nem tévedtek akkorát, csak az időkoordináták tekintetében. Amit feltételeztek, mind lezajlott ehelyütt korábban, úgy nagyjából a harmincas évek vége felé. A falut már akkor is úgy írtuk le azoknak, akik még nem jártak nálunk, hogy az isten háta mögött fekszik. Néhány hordó leander, pár fazék muskátli meg egyéb egyszerű virág szegélyezte a hozzánk vezető földutat. Nálunk nem kellett kiöltözni, különösen átöltözni, mert nem járt arra senki. Régen kitaláltuk mi már a pizsamát, mert nem volt rajtunk más, csak egy ing meg egy vászonnadrág. Csak akkor „öltöztünk” föl, ha be kellett menni „savanyúvízért”, vagy a fűszerestől, a patikából, a trafikból kellett valami. Alig vártuk, hogy elintézzük a tennivalókat, és siessünk vissza, s megint teljes kényelembe helyezhessük magunkat.

Rossz utakon, de mindig virágok közt járhatta az ember a csendes hegyoldalakat. A kis pincék előtt nagy kövön, vagy egy fatuskón megpihenhettél a legszebb balatoni panorámában gyönyörködve. Olykor pedig muszáj volt kint vacsorázni a diófa alatt, temérdek lepkét-bogarat lesöpörve az asztalról, de rendkívül hangulatos volt az ilyen vacsora, s nem győztünk gyönyörködni abban a folyton változó, némán villódzó ezüsthídban, amit a hold feszített a megcsillanó tó tükrére.

Akkoriban a kúria közvetlen környezetében petúniától és mézvirágtól illatozó kis szigetek terültek el, helyenként kardvirágok magasodtak telepekben, illetve néhány csomó, a helyiek körében csak lusta kisasszonynak nevezett színes apróság.

Ma már praktikus, gondozást alig igénylő fűszerkert terül el a helyükön: már se kedvünk, se erőnk a hajdanvolt „méhlegelők” ápolgatásához (helyesebben újraélesztéséhez).

– Meg kellett tennem – motyogtam szinte félálomban –, ugye még mindig egyetért velem, kedves?

– Hiszen már megbeszéltük… megérdemli a Tölgyesi – hangzott a türelmes válasz.

– Azért ez elég kétértelműen, majdhogynem fenyegetően hangzik, nem gondolja? – somolyogtam a bajszom alatt.

Nagyot sóhajtott.

– Értse, ahogy akarja. Elmúlt. Ha ön mindenáron vezekelni akar, vagy megvásárolni a nyugalmát…

Ez elgondolkodtatott. Mint ahogy az is, mennyire nevetséges lehet egy kívülálló számára ez a felvett, modoros magázódásunk. Nem elég, hogy olykor megy a francia halandzsa, ráadásul mintha szándékoltan karikíroznánk önmagunkat. De hát megvan ennek is az oka. Amire nem mellesleg majdnem ráment a mi áldott-átkozott kései egymásra találásunk… A magázódás egyszerre távolságtartó és tiszteletet adó. Nagyjából így is írnám le azt az állapotot, ahol most tartunk. Nem háborúzunk, de békét sem kötöttünk. Leginkább egy, ki tudja, meddig tartó tűzszünetben élünk.

– A barátom volt… – motyogtam –, sőt még mindig az. Vagyis újra.

– Ön is jól tudja, hogy közben nekem csapta a szelet…

– Váltig állította, hogy a maga elutasítása miatt disszidált.

– Na és aztán?! Aki emiatt Kanadáig szalad, megérdemli a sorsát.

– Úgy hallottam, hős emigránst akarnak faragni belőle, de elküldte a magyar nagykövetet a fenébe.

– Még szép. Idős korára, úgy látszik, kifejlődött a gerince.

– Ennyire a bögyében van, kedvesem?

– Még mindig jobb, mintha a bögyömön lenne – hangzott a csípős válasz.

Mondja ezt az a nő, akit ebben a házban csábítottam el 1942-ben. A mostanában újra divatba jött romantikus ponyvákban úgy fogalmaznának a second hand szerzők: csupán egyszer kapott lángra a szikra.

Megjegyzem, ma már annak is örülünk, ha az emlékek parazsánál megmelengethetjük fázós végtagjainkat.

Tóth Gábor Ákos: Balatoni örökség
21. Század Kiadó, Budapest, 2023
368 oldal, teljes bolti ár 4990 Ft