Regény a regényben: történetek az öregek otthonából | Valérie Perrin: A vasárnap koldusai

kistibi |

Valérie Perrin vagány egy nő. Nem tetszett neki a középiskola, ezért elsős korában otthagyta – de nemcsak a sulit, a családját is –, és Párizsba költözött. Ha valaki tizenévesen ilyen váratlan megoldásokra képes, az nem csak a szájával lázad, az életével is. Egy írónak pedig az élete azonos a művészetével, és a valódi művész nem ismer megalkuvást. Perrin regényei teli vannak elképesztő fordulatokkal, és ezeket az életrajzi elemei is (!) hitelesítik. Saját bevallása szerint romantikus regényeket ír, melyek úgy épülnek fel, mint egy thriller.

Valérie Perrinnek ez az egyik fő erénye. A másik pedig azok az apró, pici rajzok, amelyek akár pillanatokról, akár jellemekről, szituációkról, hangulatokról szólnak: árad belőlük a megértés, az elfogadás és a szeretet. Nagyszerű keverék! Csak egy mondat példának: „A kutyák olyanok, mint a jó idő, megváltozik tőlük az ember közérzete.” Harmadjára, és nem utolsósorban, az a gyönyörű líra, amely a gondolkodásmódját mutatja. Nevezhetjük ezt akár romantikának is, de nem az: több annál. A vasárnap koldusainak fő lírai motívuma egy sirály, ami végigköveti egyik főhősének életét: „Hélène késő délután halt meg. Maga után hagyta legendáját: a földön ugyanannyi madár él, ahány ember. És a szeretet azt jelenti, hogy többen osztozunk egy madáron.”

A vasárnap koldusai Valérie Perrin első regénye, érdekes módon nem ez jelent meg először magyarul, hanem a szintén nagyon erős Másodvirágzás.

A vasárnap koldusai tulajdonképpen két regény. Az egyikben a főhős meséli saját életét: „Justine Neige-nek hívnak. Huszonegy éves vagyok. A Hortenziák nevű idősotthonban dolgozom három éve… Két dolgot szeretek az életben: a zenét és a hatvan év feletti embereket.” Az ezredforduló után vagyunk, a helyszín valahol Franciaország közepén egy pici falu, Milly. Justine, ellentétben kortársaival nem megy el a faluból, nem keres egy nyüzsgő, életteli nagyvárost, számára marad a falucska meg az öregek otthona. Háromhetente elmegy táncolni, összefekszik egy-egy fiúval, de még a nevüket sem jegyzi meg.

A másik történet Hélène regénye, amit Justine ír az öreg hölgy elbeszélése nyomán. A két mű folyamatosan érintkezik egymással, érdekes átfedéseket hoz létre, és lehetővé teszi azt az ősi dramaturgiát (amivel az Ezeregyéjszakában is találkozunk), hogy a legfeszültebb pillanatban szakad meg az egyik elbeszélés, hogy folytatódjon a másik. Hélène regénye 1924-ben kezdődik, felöleli a második világháború idejét, és valamikor a kétezres évek elején ér véget. A gyermek Hélène élete tragikus. Az utolsó padba ültetik, mert nem tud megtanulni olvasni. Ma azt mondjuk: diszlexiás, de az 1920-as években a jelenséget még nem ismerték. A tanítója szerint egyszerűen csak buta. A kislány végső elkeseredésében beszökik tanítás után az osztályba, hogy öngyilkos legyen: először lenyalja a táblára írt mondatokat, majd a tintásüvegek tartalmát készül meginni. Ekkor zajt hall: madár repült az ablaknak. „A sirály megsérült, de él. Merőn nézi Hélène-t, a csőre félig nyitva, szaggatottan lélegzik, mintha a szíve túl erősen verne. Úgy tűnik, szenved. Hélène hirtelen megérti, hogy azért verte oda magát az ablakhoz, hogy őt kicsalja ebből az átkozott iskolából.” Ruhája alá, szíve fölé csúsztatja a madarat, hazaviszi, tejbe áztatott kenyérrel megeteti, és szabadon engedi. Egész életét végig fogja kísérni, ott lesz majd minden sorsfordító eseménynél.

Gondolkoztam, feltépjem-e a valóság és a költészet között feszülő, áttetsző fátylat, megkeressem, meddig élhet egy sirály? Aztán meggondoltam magam: nem tehetem. A költészet tükrében szebbé válik a valóság, aki a költészetet bántja, a valóságot teszi szegényebbé. Miért olvas mesét az, aki nem hisz a hétfejű sárkányban?

Lehet olyan jó egy első regény, mint a második? Tudja a második regény tartani az első színvonalát? A válasz mindkét kérdésre igen. Jelzi ezt az a díjeső is, amely mindkét regény útját kíséri.

• Olvass bele!

A romantikus felszín alatt tényleg a thriller rejtőzik mindkét cselekményszálon. Justine Tatával, Mamával és unokatestvérével él. Tatának és Mamának ikerfiai voltak, de egy autóbalesetben meghaltak mindketten, a feleségek is. Mindkét házaspárnak volt egy-egy gyermeke, Justine és Jules, akiket most a nagyszülők nevelnek. Justine ki akarja deríteni a baleset körülményeit, de senki nem beszél. Egy délután bemegy a rendőrségre, záráskor elrejtőzik az épületben, hogy hozzájusson a baleset jegyzőkönyvéhez, megszerzi, de nem sok minden derül ki belőle. Tatát faggatja: vele sem jut előre. „Föláll, és kimegy a konyhából. Fél a kérdéseimtől. Fél az emlékezéstől. Az emlékezést a fiaival együtt bezárta a koporsóba, amikor eltemette őket.”

Nyomozása akkor vesz váratlan és eredményes fordulatot, amikor elutazik Svédországba, az egyik ikerfiú feleségének, Annette-nek a szüleihez. Olyan hírekkel tér vissza, amiket nem mer elmondani senkinek…

A másik cselekményszálon Hélène mesél Justine-nek; a gyermekkoránál tart. „Te, aki az égig szárnyalsz, meg tudnád kérni Istent, hogy gyógyítsa meg a szemem, és tanítson meg olvasni?” – könyörög a gyermek, de nem létezik megváltás.

Pontosabban létezik, de várat még magára. A megváltót Luciennek hívják, aki egy olyan családba született, ahol öröklődő betegség a vakság. A leszármazottak húsz-harminc éves korukban vesztik el a látásukat. Lucien tudatosan készül erre. Örökös félhomályban-sötétségben él, hogy a többi érzékszerve élesedjen. Természetesen megtanulja a Braille-írást olvasni, sőt örökli és tovább bővíti édesapja vakírással írt könyvtárát.

Egy esküvőn pillantja meg Hélène-t, és azonnal beleszeret. A templomban kihallgatja az imáját:
„– Olvasni. Engem. Olvasni. Engem. Olvasni. Taníts meg olvasni. Taníts meg olvasni…
– Miért a gyertyáktól kéred, hogy tanítsanak meg olvasni?”– kérdi Lucien.
És ami Hélène szemének nem sikerült, az sikerül az ujjbegyeinek. Egy új világ tárul fel a fiatal varrónő számára, Lucien hordja neki a Braille-írásos regényeket, felragyogott a világ, központjában a megváltóval, akitől ezt a csodálatos ajándékot kapta. Boldogság, harmónia,… aztán jön a háború.

Hélène és Lucien egy Lengyelországból menekült zsidót bújtat. Simon hangszerkészítő volt, műhelyét felégették, mégis valahogy megmenekül, utolsó vagyona egy hegedű. A bújtatók lebuknak, Simont agyonlövik, Lucient Németországba hurcolják…

Tragédiák Justine múltjában, tragédiák Hélène és Lucien múltjában – hol egész népet, hol egész családot érintő tragédiák. Tényleg sötét a thriller…

Jó történetet nagyon sokan írnak, de kevésből lesz világsiker. Úgy gondolom Valerie Perrin titka az a stílus, amely érzelemteli, de nem csöpögős, és képes enyhíteni a történet borzalmait a cselekményen átütő megértéssel, szeretettel. Lássunk néhányat ebből:

„Úgy gondolom, hogy ami ma még nem szép rajtam, azt majd valaki más széppé varázsolja. Valaki, aki szeretni fog, és ezáltal a festőmmé válik. Aki befejezi félig kész arcomat.”

„…csorog az izzadság a felső ajkára, az orrát és a száját összekötő mélyedésben. Kézfejével letörli, s közben eszébe jut a legenda, mely szerint a megszületésünk előtt mindent tudunk a majdani életünkről, de egy angyal a csecsemő szájára teszi az ujját, hogy hallgasson: így keletkezik az ajkunk fölötti kis függőleges vájat.”

„Az olyan gyerekre, akinek nincs anyja, azt mondják, hogy árva. De mit mondanak egy olyan anyára, akinek nincs gyermeke? Aki egy olyan gyermek anyja, aki valójában nem az övé?”

Számomra a cím nagyon fontos, és mindig összehasonlítom az eredetit a magyar változattal. Ez, hála a magyar fordítók érzékenységének, tudásának, olykor pontosabb és érzékletesebb az eredetinél. Kamocsay Ildikó is ebbe a kategóriába tartozik, nemcsak az egész mű magyarítása nagyon szép, a címmel is bravúrosat művelt:

„A vasárnap látogatási nap. De nem mindenkinek. Ittam hát öt kávét, hogy foglalkozni tudjak azokkal, akiknek nincs látogatójuk. A vasárnap mocskos egy nap. Tele van bánattal…” Hiszen nem csak olyan öregek élnek itt, akiket látogatnak hozzátartozóik, hanem olyanok is, akikhez senki sem jön. Számukra a vasárnap nem ünnep, hanem olyan gyásznap, amely felidézi, hogy mit vesztettek el. Les oubliés du dimanche, azaz tükörfordításban A vasárnap elfeledettjei. Mennyivel poétikusabb és a regényvilágot mélyebben tükröző a magyar cím: A vasárnap koldusai. Érdekes, hogy bár a két Perrin-regény fordítója nem azonos, de a magyar cím mindkét esetben költőibb, szebb, pontosabb.

Valérie Perrin: A vasárnap koldusai 
Fordította: Kamocsay Ildikó
Európa Kiadó, Budapest, 2023
384 oldal, teljes bolti ár 5499 Ft,
online ár a kiadónál 4124 Ft,
e-könyv változat 3999 Ft
ISBN 978 963 504 7048 (papír)
ISBN 978 963 504 7956 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A ​21 éves Justine két dolgot szeret az életben: a zenét és a hatvan év feletti embereket. Nagyszüleivel és testvérként szeretett unokatestvérével él együtt, akivel egyszerre jutottak árvaságra, amikor 17 évvel ezelőtt a szüleik autóbalesetet szenvedtek. A fiatal lány egy idősek otthonában dolgozik segédápolónőként, és imádja hallgatni a lakók történeteit.
Különösen mélyen kötődik a 93 éves Hélène-hez, a 19-es szoba lakójához, aki egész nap az ablak mellett ül, saját meggyőződése szerint a tengerparton, és várja a férjét és a kislányát, hogy kijöjjenek a vízből.
Justine egy füzetbe kezdi írni Hélène és Lucien különleges szerelmének a történetét, és miközben ez a szerelem magával ragadó regénnyé válik, Justine-nek meg kell küzdenie saját családjának több mint másfél évtizeden át elhallgatott szörnyű titkával is.
Lehet-e újratanulni egy szerelmet? Lehet-e mentség a szenvedély a legsúlyosabb árulásra? Megtaníthat-e mások szerelmi története arra, hogy hogyan kell szeretni?
A kivételes elbeszélői képességű Valérie Perrin első regényében finoman fonja össze a két fő történetszálat.