Dalos György: Három Berlin. Barangolások a Fal körül (részlet)

[ 8 ]

De visszatérnék az előzményekre, amikor gyanútlanul üldögéltem a moszkvai Volgin Könyvtár pincetermében, ahol diplomatémám révén külön engedéllyel hozzáférhettem a weimari köztársaság sajtójához és a szociáldemokrata pártkongresszusok jegyzőkönyveihez (csupán a nemzetiszocialista és trockista anyagokat tartották „méregszekrényben”). Olvastam tehát a polgári Frankfurtert és Vossische Zeitungot, a szociáldemokrata Vorwärtset, a kommunista Rote Fahnét, valamint az említett jegyzőkönyveket. Ez utóbbiakat különösen fárasztónak találtam. Pártszervezetek és egyes elvtársak százával nyújtottak be határozati javaslatokat – baloldaliak, jobboldaliak és centristák vitáztak egymással, nézeteltéréseikből kukkot sem értettem. És mindenről szavazni kellett! Ráadásul az SPD csak egyike volt a sok-sok pártnak, szüntelen versenyben a Centrumpárttal, a Néppárttal, a Német Gazdasági Párttal, a Kommunista Párttal és persze a választásról választásra erősödő NSDAP-val. Nem is csoda, gondoltam, hogy ez a bonyolult, ingatag szerkezet a végén összeomlott. Mennyivel könnyebb a helyzet az SZKP-val, a Kínai KP-val és az MSZMP-vel! Szavazni ezekben is szoktak, ám az eredmény csakis „egyhangú”, „egyöntetű” lehetett.

Valami azért feltűnt nekem a különböző jegyzőkönyvek böngészése közben. Ha fejembe vettem volna, hogy kegyeletesen ellátogatok e történelmi pártgyűlések színhelyeire, ehhez kétféle útlevélre lett volna szükségem. Eisenachba, Gothába, Erfurtba és Görlitzbe piros „szocialista” útlevelemmel bármikor eljuthattam, de Heidelberghez és Bad-Godesberghez már Nyugatra érvényes, akkor éppen kék színű, egyszeri, harmincnapos utazásra jogosító passzus szükségeltetett, s ráadásul beutazási engedély egy olyan országba, amellyel hazánknak akkor diplomáciai kapcsolata sem állt fenn. A két Németország de jure nem létezett egymás számára. Az NSZK-ban az NDK „szovjet zónának” számított, az NDK-s propaganda pedig az NSZK-t „bonni állam” néven emlegette, s különösen rossz néven vette tőle, hogy pimaszul igényt tart Németország egyedüli képviseletére. Alleinvertretungsanmassung – a leghosszabb német szó, amelyet moszkvai stúdiumom során megtanultam.

[ 9 ]

Az 1968-as bírósági ítélet valamit meghagyott addigi státuszomból. Nem zártak ki a PEN-ből, az Írószövetségből, s főleg a Művészeti Alapból. Ez utóbbi szervezet különösen sokat nyomott a latban, mert tagságát a személyi igazolványban munkaviszonyként tüntették fel, s így nem kísérhetett be a sarki rendőr „munkakerülésér”. Állástalan lévén viszont megélhetésemről magamnak kellett gondoskodnom. Barátok révén jutottam „négerként” első nagyobb megbízásomhoz: egy NDK-s bestsellert, Ruth Kraft „Sziget jelzőtűz nélkül” című regényét kellett lefordítanom. A cselekmény Peenemündében, a Wehrmacht titkos üzemében játszódott – ott is Werner von Braun dirigált, ugyanúgy, mint a „Dórában”. A főhős egy ifjú lány, a szerző alteregója, egyszerre érik felnőtt nővé és antifasisztává. Szörnyű munkát vállaltam, tapasztalatok nélkül fogtam bele, gyönge szótárral, s azt hittem, sohasem érek a 400 oldalas könyv végére.

Azután kaptam a további megbízásokat saját nevemen, oroszból és németből, képzőművészeti, hadtudományi, történeti, közgazdaságtani, filozófiai munkákat, szovjet háborús és kémregényeket, egy keletnémet világtörténelmi lexikon nagyobb felét. Kellett is a pénz, akkor kötöttem első házasságomat, és orosz feleségem eleinte nem jutott munkához. A következő évtizedekben a két nyelvből negyven-ötven könyvet fordítottam le, csekély kivétellel egyiket se olvastam volna el, ha nem nekem kellett volna magyarítanom őket. Egyetlen szempontból vált hasznomra a lelketlen robot: ismét szorosabb kapcsolatba kerültem a német nyelvvel, és azon kezdtem tűnődni, hogyan folytassam hivatalosan lezárult történészi pályámat, a magam szakállára, akár publikációs lehetőség nélkül is.

[ 10 ]

1969-ben bukkantam a nekem való témára. Egy Engels-idézet lett az ihletőm: „Ha az ember Freiligrath verseit olvassa, valójában azt hihetné, hogy az embereknek egyáltalán nincsenek is nemi szerveik. Pedig hát senki sem lelte nagyobb örömét egy elsuttogott pikáns viccben, mint a költészetében ultraszemérmes Freiligrath.” A név ismerősen hangzott, ha máshonnan nem, Heinétől, aki olykor megfricskázta költőtársa patetikus irályát, éppúgy, mint Georg Herwegh-ét – őt „vaspacsirtának” titulálta. Mellesleg Engels egy harmadik poétát tartott igazán nagyra: Georg Weerth-et, nem utolsósorban a műveiben megnyilvánuló „természetes, egészséges érzékiségért és testies szenvedélyért”. Ferdinand Freiligrathnak akkoriban egyetlen versét ismertem: a híres „Abschiedswort”-ot, amellyel a hatósági nyomásra beszüntetett, Marx szerkesztette Új Rajnai Újságot búcsúztatta a lap utolsó, vörös betűkkel kinyomtatott számában. Ezt a verset a forradalmi szimpátiákkal nem vádolható Kosztolányi Dezső is méltónak tartotta arra, hogy lefordítsa.

Freiligrath, Herwegh, Weerth – ez a trió nem költészetével, hanem eltérő pályaképével ragadott meg. Irodalmilag egy időben, az 1848-at megelőző német reformkor, a Vormärz idején indultak. Ismerték egymást, olykor polémiába keveredtek, a negyvennyolcas esztendő azonban egy táborban érte őket, a vereség nyomán pedig mindhárman kivándoroltak. A Németországban hallatlanul népszerű Freiligrath, aki ellen az 1848 tavaszán halomra lőtt berlini munkásokról írott verse miatt porosz elfogatóparancsot adtak ki, Londont választotta. Bankhivatalnok lett, költészete és radikalizmusa lassacskán elapadt, s utóbb a bank is elbocsátotta. 1868-ban nemzeti gyűjtésből telepedett haza népes családjával együtt, igaz, Svábföldre, mert az 1849-es porosz elfogatóparancsot nem vonták vissza.¹ Utolsó lírai fellobbanása a francia–porosz háború idején írott „Hurrá, Germánia!” című vers, amelyért egykori harcostársai mélységesen elítélték, és száz évvel később maga Lukács György is bírálta miatta. Herwegh, aki a forradalom idején szabadcsapatot szervezett a porosz hatalom ellen, Svájcba menekült, és ő is csak a hatvanas évek végén térhetett vissza hazájába. Freiligrath-tal szemben hű maradt szocialista eszményeihez, és elutasította a nagynémet sovinizmust – lírája azonban egyre szónokiasabbá vált, harciassága a modern, gründoló Német Birodalomban idejétmúltnak hatott.

Izgalmasabban, romantikusabban, bár szomorúbban alakult a harmadik negyvennyolcasnak, Georg Weerthnek – Engels szerint „a német proletariátus legnagyobb költőjének” – a sorsa. A vesztes forradalom után, néhány hónapos börtönbüntetését letöltve, a politikai apálytól s egyben szerelmi bánattól hajtva Közép-Amerikába hajózott, felhagyott az irodalommal, és kereskedelmi utazó lett. Remélt krőzusi vagyonából a majdani Német Köztársaságot szerette volna támogatni – aligha gondolta, hogy a negyvennyolcas ideál beteljesülésére 1918 novemberéig kell várni. Egy üzleti útján, 1856 nyarán, 34 évesen sárgaláz vitte el Havannában. Hármójuk közül valóban ő a legeredetibb, humorral teli tehetség, s a szépnem iránti nyílt rajongás sem hiányzott belőle.

Az Új Rajnai Újság vörös betűs utolsó számában, mint kulturális rovatvezető, külön cikkben vett búcsút a lap nőolvasóitól. Csípős szatíráit és verseit Magyarországon 1954-ben adták ki, többek között az irodalmi száműzött „újholdas” Nemes Nagy Ágnes fordításában.

¹ Ez persze inkább a mindenkori bürokráciát jellemzi, nem csak a poroszt. Puskint például halála után majdnem negyven évvel, 1875-ben törölte a cári titkosrendőrség a megfigyeltek listájáról.

Dalos György: Három Berlin.
Barangolások a Fal körül
Napvilág Kiadó, Budapest, 2023
212 oldal, teljes bolti ár 3600 Ft