A hegy mitológiája, avagy mi van veled, Sziszüphosz? | Nicholas Binge: Felemelkedés

kistibi |

Nagyon nehéz egy jó regényt tematikailag besorolni valahová, de abban bizonyos vagyok, hogy a Felemelkedés se nem sci-fi, se nem horror, mint ahogy a rövid ismertetők mondják. A Felemelkedés inkább újfajta mítoszösszegzés, ahol egymástól távoli mitológiák elemei találkoznak, és ebből a találkából nagyon izgalmas gondolatok jönnek létre: sok ősi nép tekint szentnek hegyet, kötve hozzá különböző isteneket, történeteket.

A Bibliában Mózes a Sinai-hegyről hozza le a teleírt kőtáblákat, az Olümposz nemcsak titkokat rejt, de végtelen hatalmat is, a Kailas-hegyet több vallás többféleképpen imádja, nem csak Síva lakhelye: a Mahábhárata hősei, a Pándava-testvérek itt lelik meg a mennyország bejáratát. Fudzsi istennője, Sengen elűzi a hegyről a tisztátalan szívű betolakodókat. Az inkák hite szerint a Machu Picchu az ég és a föld találkozásának ideális pontja. De ne feledkezzünk el Tolkien mitológiájában a Végzet Hegyéről sem, amely az egész hatalmas történetfolyam fordulópontja, a kezdet és a vég is egyben: itt születik meg és itt pusztul el az Egy Gyűrű. Camus szerint „A csúcsokért vívott küzdelem maga is betöltheti az ember szívét. Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt.”

Nicholas Binge regényében az óceán közepén egyszer csak ott terem egy hatalmas hegy. „Körülbelül tízezer méter magasan repültünk, a hegy csúcsa mégis jócskán fölöttünk van, mintha ki akarna mászni ebből a világból, egészen a mennyországig” – máris egy finom érintése a Mahábháratának.

Eköré épül a regény cselekménye: fel kell térképezni, meg kell tudni a titkát, hogyan került oda, miért van itt, mit jelent létezése az emberiség számára. Egy titokzatos vállalkozás összetoborozza az emberiség legkiválóbb elméit, és a helyszínre viszi őket. Az információkat az elején nagyon kicsi cseppekben kapjuk, annyit tudunk, hogy ez már a második expedíció, az elsőnek minden tagja eltűnt.

A cselekmény a főhős, Harold Tunmore leveleiből bontakozik ki. Először megijedtem, mert Az ifjú Werther szenvedései óta egyszerűen taszít a forma, de ebben az esetben kimondottan jól szolgálja a mű egészét, hogy a levelek valamiféle értelmező keretben jelennek meg. Ben Tunmore, Harold öccse mesél bátyja sorsáról, arról, hogy mintegy harminc évvel ezelőtt eltűnt az életükből, és semmit nem tudnak róla, halottnak hiszik. Ben egyik barátja három évtized után véletlenül bukkan rá – egy elmegyógyintézetben. Telefonál Bennek, aki azonnal a halottnak hitt fivérhez utazik. Most sem sikerül igazi kapcsolatba lépni vele: Harold öntörvényű zseni, aki rendkívül nehezen tájékozódik az emberi kapcsolatokban, zsenialitása először az orvostudományban, később a fizikában mutatkozott meg. De hogy miképp került az intézetbe, mi történt vele a harminc év alatt – erre a levelekben, illetőleg a regény végén találjuk a válaszokat. A harminc évnyi levéltengerben esetenként szerkesztői megjegyzések igazítanak el.

„Mert ha valóban megtörtént az, amit Harold leír, akkor ezek a legfontosabb levelek, amelyeket Önök valaha is olvasni fognak” – írja Benjamin Tunmore a bevezetésben.

Az első levéllel egy belső és egy külső utazás kezdődik. Harold nappal a Hegy rejtélyén dolgozik, mászik a csúcs felé az irgalmatlan magasságban, hidegben, oxigénhiányban, éjjel pedig írja leveleit unokahúgának, Harrietnek, melyekben nemcsak a Hegy meghódításáról beszél, hanem saját sorsáról is. A két „utazás” összekapcsolódik, és ilyen módon válik filozofikussá, vagyis inkább mitikussá a mű. De lássuk a részleteket!

Jelzésértékű, hogy a levelek Harrietnek szólnak. Az emberkerülő zseni, Harold életének egyik mélypontján senkivel sem tud emberi szót váltani, de az akkor hét-nyolcéves kislány nem hagyja lerázni magát, beköltözik Harold szívébe. A levelekből egyszerre rajzolódik ki a Hegy meghódításának krónikája meg az önvizsgálat lépcsői.

„Miért görgeti fel Sziszüphosz olyan kitartóan azt a követ a hegyre? Miért görgeti fel bármelyikünk is? Ha tíz évvel ezelőtt valaki feltette volna nekem ezt a kérdést, gondolkodás nélkül azt feleltem volna, hogy a hit miatt. Azért, mert hiszünk valamiben, ami nagyobb nálunk.”

• Olvass bele!

Ahogy az expedíció halad egyre feljebb a hegyen, az lesz a legkülönösebb, hogy nemcsak a körülmények válnak egyre zordabbá, hanem a társaság tagjai különös jelenségeket vesznek észre magukon. Néha ok nélkül dühbe gurulnak és egymásnak esnek, még ha csak szóban is, de a jelenség ijesztő, hisz mindannyian értelmes, tanult, kiegyensúlyozott emberek. „Vér- és bélmintákat vettem a saját testemből, mióta megérkeztem erre a hegyre. Minél hosszabb időt töltök el itt, annál nagyobb arányban vannak jelen a szervezetemben az általam felfedezett új mikrobák… – mondja Polja, az egyik tudós. – A mikrobák állandó kölcsönhatásban vannak velünk. Sokkal fontosabb szerepet játszanak, mint hisszük. Szimbiózisban élnek velünk, és meghatározzák a biológiánkat.”

Ez volt az első sejtés, ami azt jelezte, hogy nem csak a heggyel kell megküzdeni, hanem valami ismeretlen értelemmel is – ami nem feltétlenül barátságos. Harold azt tapasztalja, hogy időnként zúg a feje, és idegen gondolatok veszik át az irányítást fölötte. Ez ellen úgy küzd, hogy lemerül saját életének múltbéli mélységeibe, s így nyeri vissza az irányítást önmaga fölött. Ez nagyszerű dramaturgiai fogás, hiszen a leveleiben ezért jelennek meg életének fontos eseményei: így a múltidézés nem csak öncélú.

Ahogy egyre feljebb ér a tudósok társasága a hegyen, úgy válik a veszély mind kézzelfoghatóbbá. „Egy hatalmas lény hevert előttük a földön, amelyhez foghatót még sohasem láttam. A középső, szürkéskék tömeg óriási volt, mint egy orrszarvú fejetlen teste. Középen négy szemhéj nélküli sárga szem helyezkedett el…” Az effajta lények ellenségesek és életveszélyesek. A mítosz gondolatisága és izgalma mellett a kaland és az akció is pörgeti a művet.

Az egyre nagyobb magasságban az expedíció tagjai közül többen meghalnak, amint egyre nehezebbé válnak a körülmények, mégis hívja-vonzza őket a csúcs. Ez nem a hegymászó kalandvágya, és nem is a tudós mindent leküzdő kíváncsisága. Ez valami kívülről érkező hívás, ami ellen egyik túlélő sem tud védekezni. Menni kell, ki kell deríteni, mi van a csúcson.

Kik érnek fel a csúcsra? Kik, miért és hogyan halnak meg? Mit találnak fenn? Hogyan jutnak le? Volt értelme az expedíciónak, és ha igen, akkor mi? Ezekre a kérdésekre nem az én írásomnak kell felelnie…

Nagyon szeretem a sci-fit. Habár Binge könyve nem igazán fér bele ebbe a skatulyába, azért a tematikán belül akad előzménye. A Felemelkedés legközelebbi rokona Stanisław Lem: Solaris című regénye. Apropó: a cím. Azért tartom nagyon jónak, mert a Felemelkedés áthallásos. Tartalmaz fizikai, lelki felemelkedést, a tudat felemelkedését, amiben – sajnos – benne van a bukás lehetősége is. (Csak zárójelben: angolul az Ascension kifejezést használják a képzőművészetben nagyon sokszor megörökített jelenségre, amit mennybemenetelnek nevezünk.)

Nagyon rég olvastam olyan regényt, ahol ennyire tudatosan van jelen az a technika, hogy az író végig apró metaforákat szór el a cselekmény vonalán, majd a záró szakaszban kivétel nélkül mindet lezárja, teljessé téve az olykor talányosnak tűnő részleteket.

A regényt Bosnyák Edit fordította. Kiválónak gondolom munkáját, mert azonos pontossággal jelenítette meg a lírai-mitikus részleteket és a kalandos, akciós jeleneteket. Ezek a stílusban egymástól alaposan különböző részek azonos nyelven szólalnak meg, és ez nagyon megkönnyíti egy mű befogadását. Ezért szoktuk mondani, hogy nem fordítás, hanem újrateremtés ez, és ezért kérjük sokszor és joggal, hogy a fordító neve is legyen a címlapon. Ami ez esetben, sajnos, nem teljesült.

Nicholas Binge: Felemelkedés
Fordította: Bosnyák Edit
Agave Könyvek Kiadó, Budapest, 2023
352 oldal, teljes bolti ár 4980 Ft,
online ár a kiadónál 3984 Ft
ISBN 978 963 452 3895

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

1991-ben Harold Tunmore, az egykori ragyogó tehetségű orvos, aki később elvonult a világtól, és rejtélyes, megmagyarázhatatlan jelenségek kutatására szakosodott, végleg eltűnt. A testvére három évtizeddel később, egy szerencsés véletlennek köszönhetően talál rá egy magánkórház pszichiátriai osztályán: Harolddal nehéz kommunikálni, több paranoid téveszmés betegség tüneteit is produkálja, gyakran elfogja a nyugtalanság, és alkalmanként erőszakossá válik. És nem sokkal az egymásra találás után végez magával. Egyedül egy köteg feladatlan levél marad hátra az életéből, amik viszont olyan rettenetes dolgokat rejtenek, melyekre sem a testvére, sem az emberiség nincs felkészülve…
A levelek egy titkos expedíció eseményeiről számolnak be: egy mindennél magasabb hegy megmászásáról, ami valahol a Csendes-óceán közepén található. A hegy bizonyos részei mintha maguktól mozognának, és ami ennél is furcsább: három hónappal ezelőtt még egyáltalán nem létezett, nem észlelték a radarok.
Egy ismeretlen katonai szervezet kíséretével Haroldék csapata a második expedíció, ami útnak indul felfelé, hogy megfejtse a hegy titkait. Az első csapat tagjai mind meghaltak, leszámítva Harold egykori, mára elhidegült feleségét, aki a túlélése óta komoly mentális traumáktól szenved.
Miközben Harold egyre magasabbra kapaszkodik, egyre kevésbé érti, hogy mi történik körülötte. A csapat tagjait pedig hatalmába keríti a rettegés, ami hamarosan erőszakba csap át. De a veszélyek dacára a hegy rejtélye a csúcs felé hajtja őket. Vajon az emberiség történetének legjelentősebb felfedezésébe botlottak bele, vagy egyenesen a saját pusztulásuk felé kapaszkodnak?